Le Penék legyőzése csak a kezdet

„Bravo Franciaország” – lelkendezett Európa múlt vasárnap, amikor kiderült, hogy a regionális választások döntő, második fordulójában elvérzett a szélsőjobboldali Nemzeti Front. Két kulcsfigurája, a pártvezér, Marine Le Pen, és ifjú unokahúga, Marion Maréchal nem jutott mandátumhoz, nem lesz egyetlen régiójuk sem. A franciák egy időre ismét megszabadultak a közvetve a neonácizmusra emlékeztető veszedelemtől. Nagy lelkendezésre azonban nincs ok, hiszen 43 esztendős fönnállása óta a párt soha annyi szavazatot nem kapott, hatmilliónál is többet.

A félig győzelem, félig vereség a szocialisták taktikázásának volt köszönhető. Látszatra önzetlenül, a valóságban kiszámítottan, visszavonták jelöltjeiket a Nicolas Sarkozy vezette republikánusok javára, akik ezzel ezen a regionális választáson Franciaország vezető erejévé nőtték ki magukat. Hét régiót hódítottak meg maguknak, de öt a szocialistáknak is jutott, holott eredetileg csaknem teljes vesztésre álltak. A vitathatatlanul elvérzett párt a Nemzeti Front lett, amely az egy héttel korábbi első fordulóban az ország legnagyobb pártjának ígérkezett, hat régió vezetése állt nekik.

A hagyományos francia demokrácia látszott veszélyben forogni, a legrosszabbat sikerült elkerülni. De ez csupán a látszat. A részletes és alapos elemzések azt mutatják ki, hogy valójában nincs sem abszolút győztes, sem vesztes. Az első helyen befutott köztársaságiak nem programjuknak, sem hadjáratuknak köszönhetik menekülésüket, hanem a közhangulatnak. Annak, hogy az ország minden gondja-baja, társadalmi, gazdasági és politikai nyavalyái ellenére, még mindig van elegendő számú nő és férfiú, aki hajlandó nemet mondani a szélsőjobboldalra.

A baloldalnak, meg annak ellenére is, hogy okosan döntött, amikor Sarkozyék javára vonta vissza jelöltjeit, sincs semmi oka az örömre. Színigaz, néhány héttel korábban szinte senki se akadt, aki egyetlen garasban is fogadott volna arra, hogy a párt végül nem is szerepel olyan rosszul. A voksolásig ugyanis egyedüli pozitívum, amit sokan el tudtak mondani a párt ténykedéséről, az az volt, hogy az egész világot sokkoló november 13-i párizsi terrortámadások után igazi államférfiként lépett fel az egyébként pipogyának ítélt Francois Hollande elnök. Ha azonban a szocialisták valódi célja a talpra állás, akkor nem kerülhetik el az alapos lelkiismeretvizsgálatot.

A fordulat estéjén Jean-Christophe Cambadélis, a jelenlegi főtitkár úgy nyilatkozott, hogy ami végül is történt azt „örömtelen sikerként” jellemezhetik, sőt a mindenkori „erős ember” képében mutatkozó Manuel Valls kormányfő is azon sopánkodott, hogy minden látszat ellenére sem tűnt el végképpen a szélsőjobboldali veszély. Francois Hollande számára nemcsak a szélsőjobb-veszély miatt volt óriási tétje volt a voksolásnak, hanem amiatt is, mert ő már egy jó idő óta 2017-es újraválasztásáról álmodik. Célja az, hogy ismét ő indulhasson második öt esztendős mandátumáért, megőrizhesse magának az Élysée-palotát. Ugyanakkor ez az eredmény még nem bizonyítja azt: ő lenne a szocialisták legalkalmasabb jelöltje. Pártjában is mind többen vélik úgy, a jelöltségért tartsanak előválasztást, netán találhatnak nála alkalmasabb szocialista politikust is.

Igazán rosszul Nicolas Sarkozy szénája áll, annak ellenére, hogy szerénytelenül ünnepelteti magát, s az ország „első számú pártja” vezetőjének szerepében tetszeleg. Szinte az egész politikai osztály megrökönyödött, amikor az első forduló szélsőjobboldali sikereitől megszédülve azzal udvarolt a mellesleg általa rendszeresen ajnározott Nemzeti Frontnak és nagyasszonyának Marine Le Pennek, hogy rájuk szavazni „egyáltalán nem erkölcstelen”, és még a Republikánusoknál is úgy vélik, minden jelenlegi kérkedése ellenére nagyon nem állt a helyzet magaslatán. Már csak azért sem, mert nincs semmiféle értelmes elképzelése arról, milyen követendő utat jelöljön ki Franciaországnak, csupán a megveszekedett bosszúvágy vezeti, visszaszerezni Hollande-tól a 2012-ben elvesztett államfői posztot, szexbomba színésznő hitvese, Carla Bruni oldalán tündökölni a nemzetközi mezőnyben.

Sarkozy márciusban még arról ábrándozott, hogy pártja élén tíz régiót hódítanak meg, amiből végül hét lett, de ezt is a szocialisták ügyes taktikájának köszönheti. Régen köztudott, hogy Sarkozynek pártjában több vetélytárssal kell számolnia, olyanokkal, akik igazi államférfiúi képességekkel rendelkeznek, hiteles gaulle-ista meggyőződésűek. És akik 2017-ben, a következő elnökválasztáson kenterbe verhetik az ambiciózus Sarkozyt. Kettőt közülük, Francois Fillont és kivált Alain Juppét, Bordeaux polgármesterét, már eleve győztes pozícióban emlegetik, és éppen e napokban a Harris Interactive közvélemény-kutató azt jövendölte, ha a jobboldali párt belső előválasztásain csakugyan Juppé győzne, 2017-ben már az első fordulóban fölényesen futna be.

Ugyanez a közvélemény-kutatás Hollande-ot is igyekszik meggyőzni arról, eszébe ne jusson elindulni már az első fordulóban se, mert hiába volt vesztes a mostani regionális választásokon Marine Le Pen, a jelenlegi államfőt reménytelenül maga mögé utasítaná. Labdába se rúghatna, újabb vesztesként is őnagysága lehet Juppé egyetlen vetélytársa. Ami pedig a regionális választásokon elvérzett Nemzeti Frontot, és „nagyasszonyát” Marine Le Pent illeti, a történtek és a számok ellenére sem tekinti szinte senki végképpen elveszettnek őt, sőt. A regionális választások fiaskója ellenére pártja a második fordulóban kis híján hétmillió szavazatot szerzett, 800 ezerrel többet, mint az első menetben.

Összegében ez több a 2012-es köztársasági elnökválasztás hat és félmillió voksánál is. De nem csak ez a baj. Negyvenhárom megyében a front a két forduló között lényegesen több voksot söpört be, túllépve az ötven százalékos többséget is, köztük Vaucluse megyében. Akkor a második forduló után még akadtak megfigyelők, akik derültek Marine Le Pen azon nyilatkozatán, amelyben kijelentette, hogy a Nemzeti Front a regionális közgyűléseknek, a helyi döntéshozó szerveknek legnagyobb ellenzéki ereje lett. A tüzetesebb vizsgálat azonban kimutatta, hogy a hölgy egyáltalán nem túloz, mert akad olyan közgyűlés, amelyben a helyi nemzeti frontos képviselők aránya eléri a 70 százalékot is, vagyis igencsak megkeseríthetik az ott élők, és különösen a magukat győztesként ünneplők életét.

Ebből a helyzetből kiindulva a megyei lapok nagy része azt a következtetést vonta le, hogy a franciák vitathatatlan többsége éretten vizsgázott demokráciából, amidőn elreteszelte a szélsőjobboldal útját a régiókban, ezzel elhárult a közvetlen veszély. Még a Le Figaro is egyetértett azonban abban, „ha a választók változatlanul fölhasználják Marine Le Pen pártját arra, hogy indulataiknak rajta keresztül adjanak hangot, ezzel azt fejezik ki: még mindig nem találtak hiteles alternatívát”. A La Voix du Nord, ez az északi orgánum úgy vélte, a vasárnapi politikai megmérettetés „választás volt győztes nélkül”, míg a katolikus irányzatú La Croix azzal a címmel indult, „Kudarc mindenkinek”.

A legriadtabb mégis Jérome Fenoglio a Le Monde főszerkesztője volt, aki vezércikkében ebben a feszült légkörben, két ízben is szorongva szólalt meg. A második forduló eredményeinek ismeretében „Katasztrófa előtt” címmel azt szögezte le, „a szavazás azt vizionálta, hogy előbb utóbb „keserűség várhat ránk”. A 2016-ban elkezdődő elnökválasztási hadjárat többféle harag kifejezésére ad majd alkalmat. Kezdődhet a Nemzeti Front választói által érzett kilátástalansággal a tömeges munkanélküliség, az egyenlőtlenség igazságtalanságai miatt, illetve azért, mert a közhatalom tehetetlen. Oda kell figyelni a szavazástól távolmaradtak tömegeire is. Kilépve a förtelmesre sikeredett 2015-ös évből, „országunk nem takaríthatja meg a politika mélységes megújítását. Az elnökválasztás évének, 2017-nek laboratóriummá kell lennie” – emelte ki. Keserű mondatok, mégis valamennyire reményt is magukban hordozzák.