A jobboldalra kacsint Hollande

Publikálás dátuma
2015.12.23. 06:38
Manuel Valls kormányfő a jobbra nyitásban is Hollande legfőbb szövetségese FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES
A jobboldal felé nyitna Francois Hollande elnök, aki abban reménykedhet, hogy a jobbközép mérsékelt szárnya is támogatja majd őt a 2017-es elnökválasztáson. Egy ilyen nyitásnak azonban komoly veszélyei is vannak.

Szegény Hollande francia elnök, ismét kapott néhány barátságos szót a Financial Times londoni gazdasági napilaptól, amely egyszer már megdicsérte őt a nagy válság idején. A hízelgés most magántermészetű volt, a szerkesztőségnek az tetszett, hogy az Élysée-palota lakója a világ tizenöt legelegánsabb politikusai közé tartozik. A kis elismerés mindig jól jön ugyan, ám ez hazai megítélését aligha befolyásolja, s odahaza ettől még nem lesz népszerűbb. A francia sajtó ugyanis természetesen más összefüggésben foglalkozik vele. Köztudott, hogy a 2017 közepén esedékes államfőválasztáson újabb ötéves megbízatásra pályázik, és ehhez állítólag új stratégiát dolgozott ki. Élve azzal, hogy a november 13-i terrortámadások idején bátorságáért a „nemzet atyjának” ismerték el, most azt tervezi, „jobbraátot” kísérel meg, fölajánlja a szocialistákkal szembenálló egyes pártoknak, szövetkezzenek vele, támogassák indulását. Nem önzetlen javaslat, és egyesek szerint nem is egészen reménytelen.

A Le Figaro a minap leleményes hasonlattal, azt írta, Hollande mostanában azzal van elfoglalva, hogy ingét „gombolja”. A lap ezzel próbálta kifejezni azt: ekként szabadul meg azoktól a politikusokat, akik veszélyes vetélytársai lehetnének, és akik egyre fogynak, legalábbis a jobboldali orgánum szerint. Hollande-ról eddigi hároméves elnöksége alatt dicsérő szó nem sok jelent meg a sajtóban, most azonban mégis mind több ilyen tartalmú cikk lát napvilágot. A szélsőjobboldali Nemzeti Front, illetve elnökasszonya, Marine Le Pen okozta veszély, amely különösképpen felerősödött a regionális választások első, december elején megrendezett első fordulója után, azt eredményezte, hogy néhány jobbközép centrista az elnök mögé állt, köztük Jean-Pierre Raffarin, aki Jacques Chirac elnöksége idején kormányfő volt, és a mai napig megőrizte nagy tekintélyét.

A Nemzeti Front örvendetes veresége után ő maga is köszöntötte a demokrácia fölülkerekedését, de azt nyilatkozta, itt megállni nem lehet, igenis törekedni kell újabb szövetségkötésekre, mert a vész egyelőre elhárult, de végképpen nem múlt el. Ez a Raffarin-féle akció is egyike annak, amely Hollande elnököt arra serkentette, álljon elő a mérsékelt jobboldal felé való nyitás kissé merésznek ítélt eszméjével. Az idea „társszerzőjének” Manuel Valls miniszterelnököt tartják, aki buzgón helyeselt a szövetségkötés ötlete kapcsán. Akadnak azonban olyanok is, akik ezt a gesztusát csak taktikának vélik. Valójában, gondolják, Valls egyetlen pillanatra sem hisz Hollande esélyeiben, és arra kalkulál, hogy másfél év múlva netalán ő lehet a szocialista-jobbközép szövetkezés kiszemeltje. A mérvadó sajtó kombinációja szerint a szocialisták „félrekacsintgatnak”, és ha bármi is valóra válik ebből az elképzelésükből, akkor akár „új korszak” is kezdődhet a francia belpolitikában. Most legalábbis úgy tűnik, így, az esztendő végének közeledtével.

A minap jelent meg Jacques Attalinak, a Francois Mitterrand által fémjelzett korszak nagy tekintélyű politikusának, ma elismert szociológusnak önéletrajzi kötete, amely nagy rálátást ad a belpolitikai folyamatokra. Egyebek között azt írta, hogy Franciaországnak sok jeles politikusa van, csak éppen hiányzik egy igazán széles látókörű államférfi. Meglehet, ez is késztethette arra Francois Hollande elnököt, hogy eltöprengjen a lehetőségeiről, és egy tőle nem nagyon szokatlan lépést tegyen, valóságos „forradalmat” kíséreljen meg.

Ami mindenekelőtt elkerülhetetlenné tette ezt a váratlan elhatározást, az elsősorban az lehetett, hogy Hollande eddigi három évét túlnyomórészt teljességgel terméketlennek értékelték. A német gazdaság lendületes, eredményekben gazdag fejlődésével ellentétben, a francia senyved, egy helyben topog, és ami a lakosságot ebben a legjobban sújtja, a szinte elviselhetetlen munkanélküliség. Hollande-tól reformokat vártak, akár kockázatos változtatásokat is, mindhiába. Az állástalanok száma nemhogy szerényen csökkent volna, inkább gyarapodott, csupán az alig lezárult fél évben volt csekély átmeneti javulás.

Az ezzel kapcsolatban legutóbb, november végén megjelent adatok szerint októberben szeptemberhez képest 42 ezerrel nőtt az állástalanok aránya, amely elérte a 3, 589 milliót. Két év alatt ez a legmagasabb adat, s éves viszonylatban az emelkedés egészen drámai, 3,7 százalékos, havi szinten pedig 1,2 százalék. Ezek az adatok megkérdőjelezték azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a kormányzat tett az állástalanok arányának visszaszorításáért.

Ettől függetlenül a közvéleménykutatók nem ítélik meg negatívan Hollande elnök esélyeit. Miről is lehet szó valójában? A regionális választás alaposan megtépázta a Nicolas Sarkozy vezette jobboldali Republikánusok nevű párt tekintélyét, és személy szerint különösen a vezéréét. Annak ellenére történt ez, hogy a jobboldali politikai erő hét régióban győzött, de köztudott, hogy több régióban ez elsődlegesen a szocialisták támogatásával sikerült. Ez szétkuszálta a pártot, súlyos válságba sodródott, így alkalom kínálkozott az akár jól is elsülhető baloldali kezdeményezésre. Sarkozy ugyan továbbra is a kezében tartja a gyeplőt, de már egyre többen alkotják a kétkedő kisebbséget.

Ennek a csoportnak létezik egy a más véleményekre nyitottabb szárnya. Hollande és környezete is rájuk épít, azt reméli, hogy a jobbközép ezen elemeivel meg lehet kísérelni létrehozni a „nemzeti egységet”, egy olyan mozgalmat, amely 2017-ben, az elnökválasztás során Hollande-ot netán elfogadná jelöltjének, így az álom megvalósulhat. Mindez egyelőre igencsak kezdeti stádiumban van, az a másfél esztendő, amely a voksolásig hátra van, sok mindent megváltoztathat még. Rebesgetik például azt is, hogy elkerülhetetlenné válhat a választási reform, az évtizedek óta érvényben lévő többségi rendszert arányosra változtatnák. Hollande elnök azonban elveti ezt, politikai öngyilkosságnak tartaná, mert a Nemzeti Frontnak kedvezne, akár döntési helyzetbe is hozhatná.

Akik azonban igazán jelentősen gyengítheti az államfő szocialista pártjának nyitási esélyeit, azok nem is a jobb-, hanem a hagyományos baloldal képviselői, vagy legalábbis annak radikális szárnyáé. Ez az irányzat már természeténél fogva is hajlamos mindenütt „árulást” szimatolni, ami igencsak korlátozná az elnök lehetőségeit. A radikálisok első számú képviselője a már csupán hamvában lévő kommunista párt, és a vele rokonszenvező hasonszőrű szervezetek. Népszerűségük alig éri el az öt százalékot, politikai jelentőségük már eddig is jelentéktelen volt. Ide sorolhatók bizonyos mértékben a környezetvédők is, akik ma már ugyan tisztes táborral rendelkeznek, de azzal vádolhatják a szocialistákat, hogy akár hajlandók föláldozni őket is. Arról nem is szólva, hogy magának a Francia Szocialista Pártnak is vannak harcosabb, a hagyományaikhoz jobban ragaszkodó csoportjai, amelyek ugyancsak foggal-körömmel készek tovább küzdeni önállóságukért, nem hajlandók Hollande személyes ambícióiért eltűnni, vagy akár jelentéktelenekké tenni magukat.

Ugyancsak jelentős hátráltató tényező, hogy igen kiterjedt és befolyásos az a tábor is, amely kétségbe vonja Hollande befutási esélyeit. A jelenlegi államfő esztendők óta hajtogatja, hogy neki 2017-ben indulnia kell, mert rajta kívül nincs más alkalmas politikus. Igaz, a terrortámadások idején sikerült emelnie népszerűségi indexét, ez a jelenség azonban átmeneti lehet, visszasüllyedhet akár a közömbösségbe is. Így történt ez a Charlie Hebdo szerkesztősége elleni januári merényleteket követően is. Népszerűsége rekord mértékben, 20 százalékkal emelkedett, de hónapok múltán visszasüllyedt a korábbi rekord alacsony szintre. Ha ez bekövetkezne, akkor annak már a 2017-es elnökválasztáson is súlyos következményei lehetnek.

Sokan emlékeznek még 2002 tragikus példájára, amikor a szocialisták a nála sokkal jobban kedvelt Lionel Jospint küldték csatába, és ő szégyenszemre elvérzett. Ahhoz, hogy a legcsekélyebb esélye is lehessen, az első fordulóban legalább a második pozícióba kellett volna befutnia. Ha a fináléban vérzik el az akkori elnök, Jacques Chirac ellen, az nem lett volna olyan nagy szégyen. De nem ez történt. Jospint Jean-Marie Le Pen, Marine édesapja golyózta ki, és ha a szocialista és a többi baloldali szavazók nem állnak fegyelmezetten Chirac mögé, Franciaországra gyászos évek vártak volna.

Sokan úgy vélik, ez ismétlődhet meg másfél esztendő múlva. A ma magát annyira nyeregben érző Hollande-ot a leány, Marine Le Pen ütheti ki, és akkor szerencsésebb esetben Alain Juppé lehet az új Chirac, rosszabb föltételezésben netán még Sarkozy is. Ezért vélik igen sokan becsületesebbnek, ha a nagyon kockázatos jobbra nyitási kísérletet inkább mellőznék a demokrácia tisztes szándékainak a javára.

Sarkozy csak a negyedik
Rendkívül rosszul áll Nicolas Sarkozy szénája. A Republikánusok elnöke az Opinion Way iroda szerint egyre népszerűtlenebb az üzletemberek körében. A jobboldali jelöltek közül az iroda szerint Alain Juppé, Bordeaux polgármestere, Jacques Chirac egykori miniszterelnöke lenne a legesélyesebb, legalábbis az üzletemberek szerint. A megkérdezettek negyede tartaná őt a leghitelesebb jelöltnek a 2017-es elnökválasztáson. Messze megelőzi Francois Fillont is, aki Sarkozy idején töltötte be a kormányfői tisztséget. Ő jelenleg 14 százalékos népszerűségnek örvend. Tíz százalékon áll Bruno Le Maire, aki Fillon kabinetjében az agrártárcát irányította. Ami azonban a felmérés legnagyobb meglepetése, hogy Nicolas Sarkozy mindössze negyedik helyen áll a jobboldali jelöltek rangsorában, kilenc százalékkal.Az Opinion Way a baloldali jelöltekről is érdeklődött az üzletembereknél. Körükben hatalmas fölénnyel vezet Emmanuel Macron gazdasági miniszter, 43 százalékon áll. Maniel Valls kormányfő a második tíz százalékkal. Hogy az üzleti élet képviselői nemigen bíznak Hollande elnök gazdaságpolitikájában, mi sem bizonyítja jobban: az államfő mindössze két százalékon áll.



Szerző

Jövőre az útlevelekben már él Palesztina

Újabb sikert könyvelhet el a palesztin diplomácia, amely 2016-ban újabb nagy lépésre készül.

Jövőre a palesztin útleveleket már nem a Ciszjordániát jelenleg igazgató Palesztin Hatóság, hanem a palesztin állam, azaz Palesztina nevében állítják ki, jelentette be Mahmúd Abbász Athénban. A három napos görögországi hivatalos látogatáson tartózkodó palesztin elnök a palesztin állam elismerését kérte a görög kormánytól és az athéni törvényhozástól. A parlament eleget is tett a kérésnek, kedden este, Abbász jelenlétében egyhangúan elfogadott határozatban a palesztin állam elismerésére szólította fel a Ciprasz-kabinetet. A palesztin elnök, aki jelezte, hogy büszke arra, hogy a görög parlamentben, a „demokrácia szentélyében” beszélhet, megköszönte az athéni támogatást. Beszédében úgy fogalmazott: "Mi vagyunk az egyetlen nép, amely megszállás alatt él. A 68 éve tartó tárgyalásoknak Izraellel véget kellene érniük". Abbász szerint, ha nem lesz hamarosan megegyezés Izraellel, akkor a térségben "kitörhet az anarchia".

Erre azonban nem sok esély van a közeljövőben. Az izraeli-palesztin béketárgyalások a 2014-es gázai Erős Szikla hadművelet előtt újra eredmény nélkül megszakadt, és sem John Kerry amerikai külügyminiszternek, sem a felek között hagyományosan közvetítő, a kétállami megoldás előmozdítása céljából létrejött közel-keleti kvartettnek - az ENSZ, az EU, az Egyesült Államok és Oroszország képviselőinek - nem sikerült kimozdítania a holtpontról azt. A parlamenti döntés nem kötelező jellegű a kormányra nézve, és bár Alekszisz Ciprasz miniszterelnök kijelentette, hogy Görögország „kiáll a palesztin kérdés igazságos megoldása mellett, amelyet egy szuverén és életképes Palesztina létrehozásával lehetne megvalósítani az 1967-es határok között”, valószínűleg nem fog sietni eleget tenni a parlamenti felszólításnak. Az Abbásszal folytatott tárgyalás után is csak annyit mondott, hogy arra a "megfelelő pillanatban" kerítenek sort.

Amint az AFP hírügynökség is kiemelte, Ciprasznak miniszterelnökként tekintettel kell lennie a görög-izraeli viszonyra is, amelynek javításán személyesen is fáradozik, valamint pártja, a Sziriza közismert, palesztin államiság megteremtését sürgető párti álláspontjára is. Ciprasz novemberben járt Izraelben és Ciszjordániában, egyeztetett Benjámin Netanjahu izraeli kormányfővel és Mahdmúd Abbásszal egyaránt. Eddig 136 ország ismerte el Palesztinát, Európában nyolc ilyen ország van. Magyarország, Csehország, Lengyelország, Bulgária, Románia, Málta és Ciprus még a 2004-es uniós integráció előtt tették meg, Svédország 2014-ben. A nyugat-európai államokban a svédek indították el a lavinát, azóta bár egyetlen kormány sem lépte meg a végső lépést, a parlamentek 2014 és 2015 folyamán sorra hasonló álláspontra helyezkedtek, a palesztin állam elismerését szorgalmazták.

Szerző

Baleset történt egy orosz atomerőműben

Baleset történt egy orosz atomerőműben még pénteken, nyolcvan kilométerre Szentpétervártól - számoltak be a hírről ukrán hírportálok. Az eset szemtanúi az Eho Moszkvi rádiónak elmondták: a Leningrád Atomerőmű kettes blokkjában történt a baleset, ennek következtében valószínűleg radioaktív gőz töltötte meg a turbinacsarnokot ami az épületből kijutott. Ezt később a hatóságok is megerősítették, igaz, közlésük szerint a radioaktivitás szintje a megengedett értéken belül maradt.

A környéken élőket is megnyugtatták: pánikra semmi ok, a szél a radioaktív felhőt Finnország, valamint Észtország felé sodorta. A finn atomenergia hatóság tájékoztatása szerint a kérdéses időszakban valóban magasabb volt a sugárzás mértéke, de az nem érte el a veszélyes szintet. A hatóság közlése mindenesetre nem volt túl hatékony. A Szentpétervár külvárosában és az atomerőmű környékén élők között péntek óta nagy a nyugtalanság, a gyógyszertárakban felvásárolták a jódtablettákat, és tömegesen utaznak el a környékről.

A pánik azonban úgy tűnik, alaptalan, legalábbis a Roszatom orosz állami atomenergetikai konszern magyar kommunikációs partnere, a Kotimex PR szerint. Ők az eset kapcsán úgy vélekednek - hivatkozva az oroszországi atomerőműveket üzemeltető Roszenergoatom konszern honlapján hétfőn megjelent hivatalos jelentésre -, hogy a 2-es blokkban történt üzemzavarnak nem volt hatása a nukleáris biztonságra. Álláspontjukat pedig arra alapozzák, hogy a nukleáris eseményeket besoroló nemzetközi INES skálán (ennek hét foka van) csupán nullás alatti besorolású volt a baleset. Így annak nukleáris biztonsági szempontból nem volt jelentősége. A Szentpétervártól 40 kilométerre nyugatra, a Finn-öböl mellett található Leningrádi Atomerőműben egyébként a munka az üzemzavar óta zavartalanul folyik.

Szerző