Nyerges András jelentősége

Január 3-án ünnepli 76. születésnapját Nyerges András író, publicista, költő. A népszerű esszéista kutatja és gúnyolja a mindent mérgező történeti hazugságokat, szerepe éppen ezért jelentős a nem létező magyar emlékezés kultúrájában. Az Élet és Irodalom hasábjain futó népszerű, okulásunkra szolgáló esszésorozatában a jelenkor csúfságairól rántja le a leplet, élvezetesen keserű humora pedig alapossággal párosul.

Nyerges András évtizedek óta olvassa a mai és az egykori magyar újságokat és sok száz, valószínűleg több ezer elfelejtett, félreértett, megtagadott, elhazudott, fontos vagy szédelgően földicsért könyvet, betűk millióit. Föltehetőleg jobban és alaposabban ismeri a XIX. és a XX. század történetét, mint a legtöbb agyondekorált, címekkel, díjakkal és dísztagságokkal elborított történettudós. (Szépprózai és költői életművéről majd máskor, mástól.) De Nyerges nem kuriózumokat kutat vagy közkeletű filológiai tévedéseket korrigál – bár ezt is megteszi, ha muszáj.

Hanem kézműves, mondhatni kisipari munkamódszerekkel (ül a könyvtárban) rombolja és gúnyolja a Magyarországon mindent – szó szerint: mindent, az égvilágon mindent – megmérgező történeti (politikatörténeti, eszmetörténeti, művelődéstörténeti, mentalitástörténeti, sajtótörténeti, irodalomtörténeti) hazugságokat, amelyekhez simán illeszkedik az amnézia, a tudatlanság, a műveletlenség, az érdeklődés és kíváncsiság hiánya, s mindenekelőtt a legprimitívebb előítéletesség.

Nyerges András műfaja voltaképpen középkori eredetű (bár annak is vannak görög-római és bibliai ókori előképei): az „exemplum”, amelyet Petrarca és Chaucer is művelt a reneszánsz elején, s amely nem egyszerűen példabeszéd, hanem intő és tanító illusztrációja, példa révén végbevitt bizonyítása valamely tantételnek. Nyerges esetében a tantételt a példákból kell kikövetkeztetnünk (néha megnevezi ő maga is a konklúziót, de nem mindig).

Bár használja a „párhuzam és ellentét” klasszikus retorikai figuráját – az ÉS-ben futó nagyszerű sorozatában sok évtizedes, olykor másfél évszázados idézetekkel világítja meg a jelenkor bajait és csúfságait; ezeknek a találó idézeteknek a mai helyzetre vetített szellemessége elképesztő; az egyik legnagyobb teljesítménye a mai magyar publicisztikának. S ez mellesleg olyanfajta családias ismeretét tételezi föl és népszerűsíti a magyar írás múltjának, amely már önmagában is nagy hazafias tett. De milyen „tételekre” következtethetünk Nyerges András „sajtótörténeti” és „művelődéstörténeti” glosszáknak és esszéknek álcázott exemplumaiból? Mi az, amit ezekből a tanulságos leleplezésekből és kiigazításokból érthetünk meg, s aminek a didaktikus kifejtésétől az ironikus szerző többnyire tartózkodik?

Ünneprontó és tréfagyilkos módon hadd nevezzek meg néhányat amúgy átabotában.

1. A magyar baloldal múltja rejtett, homályos és az elhomályosítás az 1949 és 1989 közötti rendszer kiadási és sajtópolitikájával kezdődik, amely szisztematikusan eldugta mindazt, ami a kommunista párt háború utáni politikájával ellenkezett (tehát beleértve a föld alatti kommunista mozgalom valódi történetét is, különös tekintettel a Tanácsköztársaságra), eldugta mindenekelőtt a nem hivatalosan kommunista, szociáldemokrata és egyéb baloldali antifasiszta irodalmat, különösen azokét persze, akik antifasiszták ÉS antisztálinisták voltak. Egyszerre. A magyar baloldal és az ellenállás története ismeretlennek tekinthető, majdnem kizárólag hamis mítoszok vannak róla forgalomban.

2. Révai József neonacionalista művelődéspolitikája (s ez jellemezte a kommunista irányvonalat a népfrontkorszak óta, amikor a párt a németellenességhez és az antifasiszta nemzeti egység káprázatához a parasztság képviselőinek tartott népi írókat akarta megnyerni, s ezért ellenségként kezelte az ún. urbánusokat, akiket a szociáldemokrácia tekintett szövetségesének – ami az egyik oka a sztálinisták szocdemgyűlöletének) oda vezetett, hogy 1945-től kezdve egészen az 1980-as évekig csöndben rehabilitálták a fasisztákkal kollaboráló értelmiségieket (nem a nácikollaboráns írásaikat, csak a személyüket, amelyről nem volt szabad bírálatot írni), akik a „szocialista” rendszer sztárjai lettek, díjakkal és (szelektív) életmű-díszkiadásokkal ellátva. A Rákosi-, ám kiváltképpen a Kádár-korszak suttyomban végrehajtott rehabilitációi máig bírálhatatlanok és bírálatlanok.

Hóman Bálint szobra ellen tiltakoznak, de a korábbi rendszer által „befogadott” Kodolányi Jánosról főiskola lehet elnevezve. Pedig…! Nyerges András 75. születésnapi ünnepségén – a Petőfi Irodalmi Múzeumban – azt mondtam, a mai rendszernek azért kellett Wass Albertet és Nyirő Józsefet rehabilitálnia, mert a többi fasiszta kollaboránst (köztük persze nagy írókat és gondolkodókat) már a panteonba gyömöszölte a Kádár-rezsim. Több már nem volt, ezért került rájuk is sor. Pedig itt sok tucat híres emberről van szó, akiknek a többségéről már 1989 előtt utca, közintézmény volt elnevezve. Hírlaptárakban nyugvó iszonyatos írásaikat pedig mindenki elfelejtette – csak Nyerges nem.

3. A „modern” és „haladó” gondolatok elleni, ma a rosszul informált ellenzéki (liberális és baloldali: a kettő nem azonos!) közvéleményt sokkoló, megdöbbentő, megrökönyítő „érvek” már készen álltak a XIX. század első felében, alig változtak azóta. Ezeknek az „érveknek” a két fő típusa: (a) a baloldali gondolat „idegen eredetű”, és/vagy (b) „beteges” (természetellenes, mesterkélt vagy őrült). A „népboldogító”, „egyenlősítő”, „toleráns” gondolat mögött – a reakció szerint – röstellni való anyagi érdekek és nemzetellenes összeesküvések húzódnak meg (mindig!). A baloldal „dogmatikus” és „fanatikus”, nem ismeri a valódi, a valóságos, a sűrű életet. Ezt Kazinczyra és Petőfire nagyjából ugyanúgy mondták a magyar konzervatívok (mind az aulikus, mind a soviniszta alfajból), mint a mai magyar marxistákról és a mai magyar feministákról a pecsovicsok késő utódai.

4. A kelet-európai pártállam – forradalmi eredete ellenére – konzervatív alaptermészetű volt, irtózott mindenfajta eredetiségtől, újítástól, lázadástól, bár jobban tűrte, mint a mai rendszer. A mindenkori konzervatív fölsőbbség az általa mélyen megvetett népnek a hazafiaskodó és nemzetieskedő, kincstári giccset szánta és szánja, a legegyszerűbb formákat és a leginkább gondolattalan konformizmust (műdalt, slágert, Szabó családot, focit – és jelenlegi alakváltozataikat). De a régi elitek saját maguknak azért mást választottak: csak a legjobbat, Rembrandtot, Bachot és Kafkát – ma viszont… Hát nem is tudom. A konzervatív forma azonban másfajta valóságot takart el, ezért a Rákosi- és Kádár-kori klapanciák tanulságai nem azonosak a maiakéval, ráadásul a magas kultúrát a mai rezsim inkább szorítja ellenzékbe, mint a bukott „szocialista” rendszer.

Akkor azonban nem a kevés őszintén kommunista író és gondolkodó volt a meghatározó, hanem az olyan jelentékeny konzervatív szerzők, mint Szabó Magda. (Nem Ladányi, nem Györe, nem Nyerges – akik persze egymástól is nagyban különböznek.) Az állítólag „szocialista” rendszer névleges ideológiája voltaképp ellenzékben volt, a liberális Hankiss Elemér például publikálhatott, viszont az akkor még marxista Lukács-tanítványok vagy Szelényi Iván emigrálhattak vagy élvezhették a betiltottság, a feketelista, az elbocsátás és a publikációs tilalom gyönyöreit. Semmi nem az, aminek látszik – ezt Nyerges Andrástól is megtanulhatjuk.

Nyerges legutóbbi, 2014-ben megjelent könyve, a Makó szomszédja Jeruzsálem az 1993 és 2013 közötti húsz év vitairataiból válogat. Még kapható itt-ott, kérem, rohanjanak megvásárolni, nemcsak nagyszerű, hanem izgalmas és szórakoztató. S ami ritka: élvezetesen keserű humora nem fölületességgel, hanem alapossággal és mélységgel párosul. S ami a bölcsesség kezdete Szókratész szerint: ráébreszt tudatlanságunkra. Nemzeti érdek, hogy Nyerges András még sokáig éljen és sokat írjon. (S ha a nyájas olvasó tudná, hogy a legtöbb ellenzéki lap és folyóirat már nem tud honoráriumot fizetni egyáltalán…) Vigasztaló, hogy ilyen ember van közöttünk, akkor is, ha egyszerre tudós és költői írásainak hatása gyakran fölér egy kupánvágással.