Szabadon folyó hazugságáradat

Publikálás dátuma
2016.01.04 06:50
A forró éjszaka után a szerető segít az igazgatónak gyakorolni az álságos ünnepi beszédet FOTÓK: NAGY DÁNIEL
Fotó: /
Egy nadrágon is múlhat a főnök hatalma, egy banánhéjon is elcsúszhat a megdönthetetlennek hitt hatalom. Erről regél Dunai Ferenc A nadrág című vígjátéka, ami még ma is élénk röhögést vált ki a Karinthy Színházban. Pedig 1962-ben mutatták be a Vígszínházban, akkor erősen harcolni kellett érte, hogy műsorra tűzhessék, és aztán idő előtt le kellett venni a repertoárról.

A hatvanas évek elején Aczél György - a kultúra akkori főkorifeusa - A nadrág végének megváltoztatására akarta késztetni a Vígszínházat. A szerző azonban megmakacsolta magát. Ő sem úszta meg a raportot. És bár nagy siker volt a vígjáték Feleki Kamill és Ruttkai Éva főszereplésével, Horvai István rendezésében, az 50-ik előadás előtt le kellett venni a repertoárról. Dunai következő darabját már nem engedték bemutatni, forgatókönyvéből nem készülhetett film. Megunva a packázást, a lehetetlenné tevést, a szerző disszidált.

Az ember azt gondolná, hogy egy úgynevezett szocialista vígjáték, ami az akkori rendszer visszásságait nevetteti ki, ma már tökéletesen idejétmúlt, hatástalan. Eléggé rémes, hogy nem így van. A basáskodó funkcionáriusról, a kiskirálykodó, vagy éppen nagykirálykodó senkikről szóló história igencsak aktuális ma is. Bizonyos dolgok archaikusan bájossá váltak, de a lényeg sajnos változatlan.

A műszaki rajzoló és az SZB-titkár (Dányi Krisztián, Martos Róbert)

A műszaki rajzoló és az SZB-titkár (Dányi Krisztián, Martos Róbert)

Jókora vállalat házas igazgatójáról, bizonyos Radó elvtársról regél a történet, aki hetente a csinos beosztottjánál tölti az éjszakát. Ő viszont kevesli a törődést, az együttléteket. A forró éjszaka után reggel ezt szóvá is teszi, de csukott fülekre talál, és ezért bosszúból, kicsit froclizósan ingerkedve, kimossa a férfi nadrágját. Amit a főnök-szerető kétségbeesetten próbál a gáz fölött megszárítani, de véletlenül megégeti a becses ruhadarabot. És így nem tud elmenni fennkölten hazug ünnepi beszédet tartani, pedig nagyon várják, hogy ecsetelje a nem létező pozitívumokat. Már gyakorolta is ezt az álságos beszédet, még az ágyban is, az egész karrierje múlhat azon, ha nem jelenik meg a fontos alkalomkor. Na, ebből aztán lesz haddelhadd!

Rohangászás, félreértések kavalkádja, véletlenül kikotyogott dolgok garmadája, orbitális hazugságok lelepleződése. Az első részben azért elég sokáig úgy érzem, hogy ennek se füle se farka, ez egy sima hálószoba komédia, aminél bőven van jobb, mi a fenének kellett ezt a marhaságot elővenni?!

A közönség gyakran nevet, amikor én nem, pedig ez fordítva inkább elő szokott fordulni, de most szerintem egy ideig megfáradt poénok sorjáznak. Aztán viszont kezd összeállni a kép. Karinthy Márton mind ritkábban vesz elő valamit ok nélkül. Pontosan kitapasztalta a publikuma ízlését. Nem akar becsapni senkit. Nyújtja, amit elvárnak tőle. Régi könnyedségekbe belelát fontos dolgokat, mint például a Nyitott ablak, A bolond lány,vagy akár még a Klotild néni esetében is. Nem megy fájdalmasan mélyre, alapvetően szórakoztat, de nem üresen, nem ízléstelenül, eltalálja a darab stílusát, felfedezi aktualitásait, megfelelő színészeket talál a szerepekre.

Ez történt most is. Kerekes József olyan alkalmatlan frátert játszik, aki az adott körülmények között nagyon is alkalmas. Pont rá van szükség. Olyan fickóra, aki vakon dicsőíti a rendszert, és kapásból elfojt minden ellenállást, ezért cserébe jól él. Ahogyan gyakorolja a szeretőjénél frázisokkal teli, gusztustalanul vonalas beszédét, nyilvánvaló, hogy maga sem hisz belőle sokat, csak rutinosan szajkózza, amit elvárnak tőle. Hogy ez azért kínos, az meg sem fordul a fejében, hiszen evidensen így tesz valamennyi sorstársa, ahogy ez sok tekintetben ma sincs másként. Gubík Ági Bertaként pedig eljátszik egy olyan jó nőt, akinek valószínűleg esze ágában sem lenne ezzel a pasassal bármit is kezdeni, ha nem tartozna az elitbe. Ha nem remélne tőle előmenetelt, jó életet, ezért is perpatvarozik vele annyit ezen a bizonyos reggelen is. Akaratosan követeli a magáét.

Nem lenne bohózat a bohózat, ha nem lenne benne szekrénybe bújás, félreérthető, vagy nagyon is egyértelmű helyzetben fürdőszobába zárkózás, és nem jelenne meg a gyanakodó feleség, Balázs Andrea játssza kellőképpen magából kikelve, hatalmas perpatvart csinálva. Betoppan egy kis lelkes műszaki rajzoló is, Dányi Krisztián megszemélyesítésében, aki Bertáért rajong, de a nő rá sem hederít, viszont leütik, lehúzzák róla a nadrágot, ami azonban cudarul szűk és rövid. Szóval áll a bál. Végül betoppan még az SZB-titkár is, aki már a rendőrséggel keresteti az igazgató elvtársat. Amikor rájön a tényállásra, nagy, nyilvános leleplezéssel fenyegetőzik. Marton Róbert alakításában úgy érzi, hogy most igazán nyeregbe került, és kiüti a pozíciójából azt, aki a fejére nőtt. Radó azonban miután megretten, hamar leszereli.

Érezhetően szinte mindenki múltjából vannak bármikor előhúzható kompromittáló információi. Megzsarolja, és ez rögtön hat. A feleség pedig beállít egy nadrággal. A Vertig Tímea által alakított, leskelődő, besúgó típusú szomszédasszonyt is sikerül leszerelni. Lehet rohanni, hogy még megtartható legyen az ünnepi beszéd, hogy visszaállhasson a kissé megingott, amúgy tarthatatlan, de nagyon is tartósított, elviselhetetlen világrend, és újra magabiztosan áradhasson a hazugság. Aki fent van, az fent maradjon, aki lent, az lent. Ismét szinte rendíthetetlenül működjön az a rendszer, aminek már régen nem lenne szabad működnie.

Karinthy nem csinál harcias színházat. Leginkább telivéren szórakoztat. Ha valaki a leírtakba nem gondol bele, akkor csak önfeledten nevet. De a darab, és a rendező lehetőséget kínál arra, hogy belegondoljunk. Csak nem tukmálja a közlendőjét, nem dugja erőszakosan a néző orra alá. A maga csendesen diszkrét, könnyed módján, azért elmondja a világról a véleményét. És közben hathatósan rehabilitálja a többször betiltott, a premier alkalmából itthon járt, már 94 esztendős Dunai Ferencet.

2016.01.04 06:50

Bartók és Bruckner Londonból a Müpában

Publikálás dátuma
2019.01.16 12:30

Fotó: / Posztos János
Sir Simon Rattle új együttesével, a Londoni Szimfonikus Zenekarral érkezett most hozzánk. Nem könnyű műsorral, és nem egyértelmű végeredménnyel.
Szokás híres karmesterek és nagy zenekarok esetében is, hogy turnéikra olyan műsort állítanak össze, amelynek első részében valami nehezebben megfogható, kevésbé népszerű darab szerepel, azután meg jön a hab a tortára, mondjuk az Újvilág szimfónia Dvořáktól. Mindenki megkapja a magáét. Rattle szerencsére jóval nagyobb kaliber annál, hogy ilyesfélével próbálkozott volna. Mindkét alkotás, amit új zenekarával, a Londoni Szimfonikus Zenekarral (LSO) hozott a Müpába, fajsúlyos, nehéz előadni, a hallgatásuk is komoly odafigyelést igényel. Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének már első előadásai – az 1930-as évek második felében – nagy sikert hoztak a zeneszerzőnek.

Rattle és a világ legjobb szimfonikus zenekarai közé sorolt LSO a nagy komponista nagy alkotásának kijáró tisztelettel közelített a Zenéhez. Hallhatólag aprólékosan kidolgoztak minden hangzást, kezdve a kezdet pianissimójától, amelynek sűrű zenei szövetét légiesen tetsző könnyedséggel szólaltatták meg a vonósok, akik odaadó figyelemmel játszottak azután végig az egész mű során. Amire itt szükség is van: a Zene vonós szólamai osztottak, azaz úgy vehetjük, két vonószenekar játszik. Hozzájuk csatlakoznak az ütők és a hárfa, a zongora, a cseleszta. Jó előadást hallottunk, bár a mű érzelmi rétegeibe mindezzel együtt nem tudtak igazán mélyre hatolni a zenészek, előadásuk inkább az elidegenedettség érzetének felkeltésével hatott.
Anton Bruckner az európai zenetörténet egyik legkülönösebb alakja volt, falusi segédtanítóból lett orgonista Linzben, úgy hogy jórészt autodidaktaként tanulta a hangszert. Már harmincon túl volt, amikor úgy határozott, hogy komoly ellenpont tanulmányokat fog folytatni, és bár voltak korai kompozíciói, maga által is jelentősnek gondolt szimfóniáit negyvenéves kora után kezdte komponálni. Az első igazi nagy elismerést, és a közönségsikert csak a Hetedikkel érte el, ez után még Ferenc József is fogadta. Egész emberi lényét mély vallásosság hatotta át, az áhítatos hangvétel, Istennel szembeni alázata hatalmas műveiben is tükröződik. Manapság a nagy hangversenytermekben játszott életművét lényegében kilenc nagyszabású szimfóniája alkotja. Persze a Hetedik előttiek is teljes értékűek.
Bruckner – bár kissé eltér többi szimfóniájának némely külsőségeitől – a Hatodikban is felvonultatja alkotói világának minden jellegzetességét. Dallamai, harmóniái, zenekari megoldásai, ahogyan a hangszereket kezeli, félreismerhetetlenül jelen vannak itt is. A több mint ötvenperces mű, mint minden Bruckner, nehéz feladatot ró zenekarra, karmesterre. A hangok megszólaltatása önmagában erőpróba, ha azonban a karmesternek sikerül elővarázsolnia a bennük rejlő erőt, szenvedélyt, ellágyulást, áhítatot, ünnepi pillanatok részesévé tehet minket.

Rattle, aki Mahler karmesterként és Bruckner-interpretációival is hírnevet szerzett, láthatólag nem olyan megilletődöttséggel állt a zenészek elé, mint az első részben. Szinte érzéketlenül rohant át az első tételen, nem nagyon ügyelve a hangzásbéli nüanszokra, keveset mutatva meg abból a gazdagságból, amit az emberként csodálatosan egyszerű, komponistaként csodálatosan kifinomult Bruckner itt bemutat. Illetve egy valaminek szentelt nagy figyelmet Rattle: a fortissimóknak. De hát ez csak a megoldandó feladat piciny hányadát jelenti egy olyan együttesnek, mint az övé, amely – valljuk meg – még hangzásával sem bűvölt mindig el, néha még kisebb hamisságot, pontatlanságot is bemutatott.
Jobb volt a helyzet a második tételben, az Adagióban, valamint a Scherzóban, a Fináléban már a valódi Brucker is megjelent. De sportnyelven szólva: ez csak az egyenlítéshez volt elég. A győzelemhez, a hallgató végső igazságokról való meggyőzéséhez már nem segített hozzá.

Infó

Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Bruckner VI. szimfónia
 Londoni Szimfonikus Zenekar, karmester: Sir Simon Rattle
Január 14., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Simon Rattle

A világ egyik legünnepeltebb dirigense, 2002-től 2018-ig a Berlini Filharmonikusok első karmestere volt. Ismertségre a 80-as 90-es években tett szert, amikor a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekarból világszínvonalú együttest nevelt. Liverpoolban született 1955-ben, tehetsége korán megmutatkozott, 19 évesen már megkapta karmesteri diplomáját. A Londoni Szimfonikus Zenekarnak 2017 óta zenei igazgatója. Vezényel régi hangszeres előadásokat is, de legelismertebb a romantikus, későromantikus repertoár előadójaként.

2019.01.16 12:30
Frissítve: 2019.01.16 12:30

A pártközpont megrendelte, a cenzúra betiltotta

Publikálás dátuma
2019.01.16 11:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A pártbizottság megrendel egy szociológiai kutatást, ám az eredmények ismertetését a cenzúra betiltja: jellemző eset a Kádár-korból.
Országonként, régiónként, valamint koronként is különbözők, nem egyértelműen meghatározhatók lehettek-lehetnek az ellenállás formái, legyenek azok kulturálisak, vagy politikaiak – hangzott el a Lehet-e a kultúra ellenzékben? című beszélgetés és a COURAGE könyvbemutatóján. A kutatócsoport három évvel ezelőtt indult projektje a kulturális ellenállást, az ellenkultúrát, a volt szocialista országokban jelen lévő ellenzékiség kulturális örökségét vizsgálta gyűjteményeken keresztül. Az eredményeket két, most megjelent könyvben összegezték, amelyben a tanulmányok a vallási és nemzeti ellenállásokat is bemutatják, a diktatúrák működésmódjának új olvasatát adva. A The Handbook of COURAGE: Cultural Opposition and Its Heritage in Eastern Europe, valamint a Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban (Gyűjtemények története) című köteteket Gyáni Gábor és Rainer M. János ismertette hétfőn este a zsúfolásig megtelt Kelet Kávézóban.

A gyűjteményi vizsgálódás (képzőművészet, zene, irodalom, szamizdat), a rendszerváltás előtti ellenzékiség felkutatása több szempontból is érdekes lehet a hétköznapi embernek. A beszélgetők kiemelték: az ellenállás intenzitása országonként különböző volt, ám ami ellenállásnak minősült az egyik országban, az a másikban nem feltétlenül számított annak. A szürke zóna fogalma is ehhez kapcsolódik, hiszen rendszerről rendszerre is változóban volt, mi számított ellenzékinek. Gyáni Gábor ennek kapcsán Csoóri Sándor költőt említette, aki elkötelezett kommunistából ellenálló személyiséggé alakult az évek során. Míg a Szovjetunióban a szürke zóna megléte egyáltalán nem volt elképzelhető. S ahogy például Magyarországon legitimálták a popzenét, úgy tőlünk délre vagy keletre inkább tiltott volt. A meghívottak elmondták, többnyire a hatalom definiálta a lehetőségeket, amelyek az ellenállás jellegét is meghatározták. Szintén gyakorinak számított, hogy valaki nem tudta, éppen ellenálló. Ennek kapcsán Kovács Éva a Kemény István szociológus nevével fémjelzett cigánykutatást említette. A kutatást a pártbizottság rendelte meg, majd mire elkészült, a cenzúra megakadályozta a megjelenését.

A fennmaradt gyűjtemények gyakran a nem kiemelkedő ellenzéki alkatú, hétköznapi emberektől indultak el. Az ellenállás formái azonban gyakrabban jelentek meg az urbánus, tanult rétegek körében – hangsúlyozták a résztvevők. A téma a megélt tapasztalatok és emlékek, a kíváncsiság, vagy az ellenzékiség aktualitása miatt láthatóan rengeteg embert érdekelt, voltak akik végigállták a másfél órás beszélgetést. A közönség soraiban is akadtak felszólalók igazán meghökkentő történetekkel: egy úr például elmesélte, hogyan vitték el 1977-ben a hírhedt fekete Volgában őt és barátját (történetesen Csoóri Sándor fiát), mert nem megfelelő öltözetben – farmernadrágban – szeretettek volna bemenni egy étterembe.
2019.01.16 11:00
Frissítve: 2019.01.16 11:00