Közelkép - Háború a párizsi balettnél

Búcsúzott az egyik csillag, a helyére érkezett az új. Tömören így foglalható össze az, ami néhány napja történt a párizsi Bastille Opera balett együttesénél. A valóságban azonban dráma volt. Igazi dráma, még ha a megoldás látszólag békésen érkezett is el. Benjamin Millepied,(a nevének pontos fordítása „ezerlábú” volna), az együttes művészeti vezetője kiszivárogtatta, hogy faképnél hagyja mintegy 160 táncosát, akiknek az irányítását alig másfél éve, 2014.-ben vállalta el. Azt mondta, torkig van mindennel, nem erre számított. Álmai voltak, csodás előadások, hosszú időre előre tervezett, de nem jöhetett létre belőlük semmi. Azért – indokolta -, mert minden másképpen alakult, mint remélte. Energiáinak a nyolcvan százalékát a bürokrácia, az adminisztráció emésztette föl, kifáradt, föladja. Visszamegy Los Angelesbe, ahol egy ugyancsak csodálatos együttesnek volt a sztárja, ünnepelt táncos, Balanchine és más óriások által ihletve.

Ez az ő változata volt, a párizsi balett korábbi vezetői mást mondanak. Csakugyan remek művész, ismerik el, azonban nem vezető egyéniség, a vállalkozás meghaladta az erejét. És nem számolt azzal sem, hogy a párizsi állami opera más környezet, mint az amerikai magántársaság. A Szajna partján költségvetési szigor, Los Angeles „maszek világ”, ha pénz kell a magán szponzorok gavallérosan fizetnek. Könnyed lesz ismét az élete. A dráma mégis happy enddel zárult. A Bastille főigazgatója bejelentette, semmi gond, ott az utód, az üdvöske, Aurélie Dupont, a hajdani primabalerina, a táncosnők gyöngye. Millepiedben is volt annyi lovagiasság, hogy „múzsájaként” köszöntötte utódát, nosztalgiával, annak idején a színpadon álom partnerek voltak. Végül kiderült az is, a történtekben volt kis családi epizód is. Millepied felesége Natalie Portman, amerikai szupersztár, Hollywood-i filmművésznő, annak idején boldogan jött Párizsba, a színes, eleven életbe, de az utóbbi hónapok terror merényletei miatt az inába szállt a bátorsága, visszakívánkozik a „nyugodt, biztos Amerikába”. Ahol mellesleg időnként a terroristák ugyancsak lőnek és robbantanak.

Szerző

Kényszerű játék az életért

Publikálás dátuma
2016.02.09. 06:45
Hadifogolyként nehéz női ruhában fellépni FOTÓ: MILÓ ADRIENN
Az életükért játsszák el magyar hadifoglyok Kálmán Imre halhatatlan művét, a Csárdáskirálynőt a Szibériai csárdás című darabban. A produkció, amit a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház vendégjátékában láthattunk a Nemzetiben, arról is regél a maga tragikomikus módján, hogy kényszerhelyzetben mi mindenre vagyunk képesek.

A Szibériai csárdás című produkcióban magyar hadifoglyok hatalmas elszántsággal igyekeznek előadni a Csárdáskirálynőt egy szibériai hadifogolytáborban. Nem őrültek meg teljesen, bár a próbafolyamat alatt közel járnak hozzá. Pontosan tudják, hogy képtelenségre vállalkoznak, de az életük múlhat rajta. A táborparancsnok nyomatékos kérésének tesznek eleget. Lemaradt Szentpéterváron a Csárdáskirálynő előadásáról, amit ott egyébként Sylvia címen 1917-ben valóban játszottak. Így a derék hadfi valamilyen módon kárpótoltatni akarja magát, ezért ad utasítást a tábori Csárdáskirálynő előadásra, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház produkciójában, a Nemzetiben. Azzal, hogy ha tetszik neki a produkció, a benne részvevőket hazaengedi, ha nem, hát akkor ott fognak megrohadni az elviselhetetlen mínuszokban.

Na képzelhetni, hogy ebből aztán persze lesz szép kis ribillió. Egyrészt ugye nő sehol, tehát a női szerepeket is férfiaknak kell játszaniuk. Másrészt pedig égen-földön nem találni olyat, aki elfogadható szinten énekel, táncol, játszik. Van azonban mindenféle figura, olyan, aki semmi áron nem akar szerepelni, megijed ettől, de hát aztán rádumálják. És van olyan, akinek szintén semmi képessége a színjátszáshoz, de a családja, a gyerekei miatt bedumálja magát a nagyon is alkalmi társulatba.

Ez persze egy rakat helyzet- és jellemkomikumra ad lehetőséget, tobzódnak a groteszkbe hajló szituációk, a nevettető jelenetek, amelyek alapvetően szórakoztatóak. De mind az író, Tasnádi István, mind a rendező, Tasnádi Csaba, éreztetik, hogy mi mindenre képes az ember, ha nagyon megszorítják. És azt is tudjuk, hogy hadifogolytáborokban többször is segítette az elviselhetetlen túlélését a színjátszás, tényleg élvezhettek bizonyos kedvezményeket a táborlakókat és a fogva tartóikat is szórakoztatók. Például Lázár Egontól - aki csaknem 90 esztendős koráig volt a Vígszínház szeretett gazdasági igazgatója, tudhatjuk -, hogy hadifogságban ő maga is rendszeresen fellépett. Mondjuk a Hacsek és Sajót úgy adták elő, hogy nem kávét hozattak a pincérrel, hanem levest írtak a jelenetbe, amit rendre meg is kaptak, és a pódiumon mindig mohón elfogyasztottak.

Különben az Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik a messzeségbe előadásában, mely többek szerint az Alföldi Róbert vezette Nemzeti legjobb produkciója volt, azt a megtörtént eseményt dolgozták fel, hogy egy kis magyar falu színjátszóit a János vitéz előadásáról hurcolták el Szibériába. A produkcióban nekik is az életükért kellett hajmeresztő körülmények között játszaniuk. És Fábri Zoltán kiváló filmjében, a Két félidő a pokolban címűben, egy ukrán táborban, munkaszolgálatosoknak német katonák válogatottjával kell mérkőzést játszaniuk, ugyancsak az életükért, Hitler születésnapja alkalmából.

Kuthy Patrícia primadonnaszerepben FOTÓ: KUNDRY TAMÁS

Kuthy Patrícia primadonnaszerepben FOTÓ: KUNDRY TAMÁS

Írói, rendezői kérdés, hogy mennyire aknázzák ki az ilyen kiélezetten feszült helyzetet. A Szibériai csárdás féltékenységi drámaként indul. A Csárdáskirálynő pesti bemutatójának primadonnája szerelmes a karmesterbe, de a csinos színésznőre fűlik a hadkiegészítő parancsnokság tábornokának is a foga. És ezért a karmesternek behívóparancsot küld, így kerül szegény Szibériába. Ráadásul még azt is elhíreszteli róla, hogy meghalt. Amikor véletlenül kiderül, hogy mégsem így van, a szerelme csapot, papot ott hagyva, meglehetősen kalandos úton elindul utána.

Előtte azonban még ott vagyunk a színházban, látunk a Csárdáskirálynő pesti előadásából egy részletet. Ennek bizony olyannak kellene lennie, ahogy a nagykönyvben meg van írva, hiszen az idillnek, a jólétnek, a profizmusnak a megtestesítője kellene, hogy legyen, mindannak a kontrasztja, amivel Szibériában találkozunk. De itt sincs elegendő ének- és tánctudás, kellően fényes kiállítás, ettől kezdve nem sok jót lehet remélni. És egy ideig nincs is sok jó, kicsit sután kiagyaltnak tűnik a történet, aminek nincs megfelelően száguldó ritmusa, elementáris humora. De onnantól kezdve, hogy elkezdődnek a próbák, beindul minden szélsebesen.

Na, jó, persze női ruhában férfi, az mindig siker a deszkákon. De megmutatják, hogy ez nem csak öröm, hanem kiszolgáltatottság is, míg valaki kényszerűen felhúz egy ilyen ruhát, vív magával, szégyelli a többiek előtt is, alig bír járni a tűsarkú cipőben, szinte meghasonlik. És persze van bénázás az énekléssel, jönnek a fals, hamis hangok tömegével, és hogy milyen ügyetlen táncmozdulatok garmadáját bírják lejteni szegény nagyon igyekvő hadifoglyok, az leírhatatlan. Egyikük annyira nekifeszül, hogy majdnem még spárgát is csinál. A szerelmi jelenetek is törvényszerűen félszegre vagy sete-sután mókásra sikerülnek férfi és nőnek öltöztetett férfi között. És miközben nevetünk, ott a félelem, hogy mi lesz, ha nem sikerül tetszeni, ha a heroikus igyekezet csődöt mond.

Közben az Illyés Ákos által játszott profi karmester vért izzad, meg szenved piszkosul, ő aztán igazán látja, hogy micsoda képtelenség van születőben, de a színész azt is remekül megmutatja, hogy azért elkapja a hév, a hivatástudat, igyekszik maximumra törni, ott ahol ez lehetetlen, és ebből újabb groteszk szituációk kerekednek ki.

Ladányi Andrea koreográfus alaposan megtáncoltatja azokat a színészeket, akik feltehetően amúgy sem állnák meg a helyüket egy profi tánckarban, de láthatóan élvezik, hogy most arra vannak késztetve, hogy leizzadjanak. Csík György jelmeztervező a ruhákkal is növeli a derültséget, ami totálisan eluralkodik a nézőtéren, és ekkor már nehéz hinni abban, hogy valami szörnyűség is történhet. A színészekben ekkorra tobzódik a játékkedv, alaposan kitesznek magukért, poénok hada torlódik egymásra, újabb és újabb lelemények halmozódnak.

Végül pedig a Kuthy Patrícia által megformált primadonna persze megérkezik Szibériába, betoppan a Csárdáskirálynő tábori előadásába, és elszántságával, szerelmének erejével, a többieknek is hitet adva, sikerre segíti a bukásra álló produkciót. Van boldog vég, jöhet a megérdemelt szabadság. De azért a produkció a nagy örömködés közepette érezteti, nincs akkora szabadság, hogy ne kerülhessünk bármikor képtelen, tragikomikus helyzetbe, amikor a hajunknál fogva kell magunkat kihúzni a csávából, és olyasmit muszáj csinálnunk, amiről mi sem gondoltuk, hogy bár ügyetlenül, de azért mégiscsak képesek vagyunk rá.

Szerző

Erdő Péter: intrikák kereszttüzében vezetett Pázmány Péter útja

Az intrikák kereszttüzében vezetett Pázmány Péter útja az esztergomi érseki székig - mondta Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek hétfő este Tusor Péter könyvének budapesti bemutatóján.

Erdő Péter kiemelte: a most megjelent Pázmány-monográfia olvasása után már nemcsak az egykori jezsuita érsek hatalmas életművét csodálhatjuk, hanem helytállását és állóképességét is, hogy nem roppant össze az intrikák súlya alatt. Pázmány Péter a "belsőleg szilárd ember méltóságával tudta átélni és végigdolgozni" az 1615-ben kezdődő, 1616 szeptemberéig tartó időszakot is - tette hozzá a bíboros.

Bitskey István akadémikus a jezsuita érsek kinevezésének történetéről szóló kötetet bemutatva arról beszélt, hogy az elmúlt évszázadok során sokszor felmerült a kérdés, melyik az igazi Pázmány: a jezsuita hitvitázó, a grazi teológiaprofesszor, a magyar próza atyja, a bíboros Cicero, az egyházát újjászervező főpásztor, az egyetemalapító, az ország főkancellári tisztét betöltő politikus, a magyarság sorsáról megmaradásáról felelősséggel gondolkodó államférfi, vagy a pápaság és a Habsburgok között egyensúlyozó diplomata?

Nincs egyértelmű válasz - mondta az akadémikus -, a kérdésekből azonban látszik, hogy sokszínű, komplex életmű az övé, amelynek kutatása, értelmezése legalább másfél évszázada áll a magyar történeti tudományok figyelmének központjában.

Bitskey István szólt arról, hogy a kötet szerzője a vatikáni ügyintézés bonyolult útvesztőiben, zegzugos bürokráciájában igen tájékozott, és ez alapfeltétele volt annak, hogy a magyar főpap nem mindennapi érseki kinevezésének szentszéki ügyintézéséről megbízható képet alkosson. Hozzátette: a rendkívül alapos paleográfiai, textológiai, filológiai, egyháztörténeti felkészültség mellé Tusor Péter problémaérzékenysége társult, így ismerte fel, hogy a sok vitát, különféle értelmezéseket és tévhiteket is kiváltó főpapi kinevezés több tekintetben pontosításra, átértelmezésre szorul.

Az akadémikus kitért arra, hogy a monográfia műfaja mikropolitikai elemzés. "Maga a mikropolitika a kora újkorban alapvetően egy informális személyi kapcsolatokon nyugvó hálózatnak többé-kevésbé tervszerű kiépítése és működtetése politikai célok érdekében" - idézett a könyv bevezetőjéből. Tusor Pétert levéltári kutatásai a "hivatalos, nyilvános diplomáciai események mögötti személyes kapcsolatok, érdekek, összefonódások, fondorlatos számítások és alkudozások világába vezették el, amelyeknek logikus rendbe fűzése végül a nagypolitika szintjén megvalósuló eredmény magyarázatát hozták meg számára" - fogalmazott Bitskey István.

Pázmány érseki kinevezését akadályozta, hogy jezsuita szerzetes volt, és a rendi előírásoknak megfelelően fogadalmat tett, hogy semmilyen főpapi vagy más méltóságra nem törekszik. Ugyanakkor az 1608. évi 8. törvénycikk világi oldalról is kimondta ugyanezt a tilalmat, amikor megtiltja a jezsuitáknak, hogy Magyarországon birtokjoguk legyen. Ezzel - írta Tusor Péter - "valójában kizárja őket a feudális rendi társadalom tagjai közül: nem lehetnek birtokosok, azaz nem lehetnek az uralkodó osztály tagjai".

Ezért volt szükség 1615-ben V. Pál pápa brévéjére, amely engedélyezte Pázmánynak, hogy átlépjen a szomaszka rendbe, és egyben mentesítette őt a jezsuita joghatóság alól. Igaz, Pázmány 1616 áprilisától a szomaszkáknak csak novícius jelöltje, nem pedig novíciusa lett, ez azonban az érseki kinevezés folyamatát már nem befolyásolta - ismertette Bitskey István.

A történet Tusor Péter által bizonyított csattanója - tette hozzá az akadémikus -, hogy mivel Pázmánynak a rendi szabályok értelmében hat hónapon belül fogadalmat kellett volna tennie, ez azonban nem történt meg, a szerzetesjog értelmében jezsuita maradt.

Szerző