Az nem baj, ha a két vidám zseni, Joel Coen és Ethen Coen csinál egy gyenge filmet. Megesik. A baj az, hogy mintha elvesztették volna azt a bizonyos „ütésbiztos szarjelző készüléket”, amit Ernest Hemingway szerint egy alkotó embernek mindvégig meg kell magában őriznie. Hogy tudniillik a művészben lennie kell valahol belül egy olyan szerkezetnek, amely vészjelzést ad, ha a művész kezéből nem művészet, hanem valami szar kerül ki. Ez a fura belső kütyü ezerrel sivalkodna a korábbi Joel Coen és Ethen Coen fülébe az Ave, Cézár! esetében. Most viszont úgy adják ki a kezükből ezt az összeütött vicc-tákolmányt, mintha valami igazi teljesítmény lenne. De nem az.
A csalódás annál nagyobb, mert éppen az iróniájukról, szarkasztikus humorukról és bravúros stílparódiájukról is ismert Coen-testvérek követték el ezt a közepes viccsorozatot. Lehet abban egy kis igazságtalanság, hogy a csalódást ilyen drámainak festem le, mert igazság szerint van pár kedves, jópofa jelenet, üde fordulat, szellemes beszólás képben és szövegben, ami a hamisítatlan Coen-szellemet idézi meg. De az oly kevés! Valamikor az ötvenes évek elején vagyunk, Hollywood egy nagy stúdiójában, és annak az embernek a buzgólkodását figyeljük, akinek az a tiszte, hogy minden balhét elsimítson, minden görbét kiegyenesítsen, a pletykalapokat elhessegesse, a megesett sztárokat férjhez adja, az elrabolt sztárt visszaszerezze. Magyarán, a remek karakterszínésznek bizonyuló Josh Brolin, miként elintéző ember a hetyke kis bajuszkájával, apásan meleg pillantásával elviszi a hátán a stúdió meg a nyafka sztárok minden balhéját. A napja azzal telik, hogy minden lehetőt és lehetetlent megtesz azért, hogy a műtermekben gördüljön a munka, a hiányzó szerepbe sztár kerüljön, a balhék elsimuljanak, és a balhékból fikarcnyi se kerüljön ki a nyilvánosságra. Josh Blorin amolyan Mädchen für Alles, férfiben, de az ő személyén kívül az alkotópáros semmi mást nem talált ki ahhoz, hogy valami szerkezetben szerves egésszé álljanak össze a lazán egymáshoz fércelt vicceskedő jeleneteket. Amelyek főként azzal vicceskednek, amiről ma már legtöbb nézőnek halvány gőze sincs, Aki nem ismeri az alap-baromságot, a kigúnyolás humorát nehezen fogja. Így a film nem más, mint véletlenszerűen egymás mellé került vicces jelenetek sora, mérsékelten érdekes filmforgatási jelenetekkel.
Az amerikai nézőnek minden bizonnyal sokkal áthatóbb az „aha”-élmény, mint az óceán innenső felén, hiszen Hollywood pletykái és legendái sejlenek át egy-egy apró sztoriban. Mi azt látjuk, hogy a gyönyörű Scarlett Johansson látványnak izgalmas hableányként, ám filmes attrakcióként semmitmondó jelenségként emelkedik ki a vízből. Ugyanez az amerikai nézőnek a régi vízicirkuszos filmsorozat őrületes sikerét juttatja eszébe. A kikapós Johansson kisasszony terhessége sem hoz ma senkit lázba, aki nem tudja, hogy anno egy fiatal sztárocska a snájdig Cark Gable gyermekét kénytelen volt Európában a világra hozni, elkerülendő az oltári botrányt. Ez lenne Coenékhez méltó durranás? Az már valami, hogy Josh Brolin kijáró emberként szerez neki egy férjet. A film egyik leghumorosabb jelenete, amikor a bálnatermetű Jonah Hillt „megveszik” Scarlett Johansson férjének.
A színészeknek nincs sok tennivalójuk, a Coen-testvérek szinte senkinek nem írtak sem igazi karaktert, sem igazi szöveget. Jó nagy sztárnevekkel viccek sorjáznak, vérszegény humorral. Tilda Swinton soha ilyen gyönyörű és ilyen taszítóan agresszív nem volt, mint a pletykaéhes lapszerkesztő ikerpár kettős figurájában. De sehonnan sehová nem jutottak ketten együtt sem. Swinton jó, a szövegei érdektelenek. Még a finomkodó társasági drámába ízes tájszólással beerőszakolt tehenészfiú esetéből bontakozna valami: a téboly határán őrjöngő Ralph Fiennes rendezője a sztárcsinálás ironikus ellentmondásairól sejtet meg valamit. Az egyetlen igazán szarkasztikus szellemű, iróniával tele jelenet Channing Tatumnak jutott. Egy langyos és hosszadalmas „zenés-táncos” jelenet után a műháborgó műtengeren kievezve, Tatum egy vízből kiemelkedő sarlós-kalapácsos tengeralattjáróra kapaszkodik át, hősies gesztussal mutatva a jövőbe. A pénzköteg, amit társai az emberiség boldogulásáért ajánlanak, ugyan a tengerbe pottyan, de a jelenet igazi Coen-méretű poén. Vérbeli paródia ostoba hiedelmekről, hidegháborúról, hidegháborús propagandafilmekről, amelyek ott is olyan káprázatosan bugyuták voltak, mint itt. Ebben az apró jelenetben valami bejött a világból, ami akkor Hollywoodot is maga alá próbálta tiporni (McCarthy-féle boszorkányüldözés.)
Vitathatatlanul George Clooney a hab a tortán, még ha torta nincs is. Clooney ott van, igyekszik, de a sztorija vészesen vérszegény. Forgatásról rabolják el, mint Hollywood legnagyobb sztárját, s a kommunizmusnak elkötelezett emberrablók 100 ezer dollárt követelnek érte. (Ez esik a tengerbe.) Közben irtó ostobaságokat hordanak össze nagyokos értelmiségiek. Szegény Clooney, nem győzte mondani Berlin után, ahol szembesült filmbeli önmagával, hogy nem is gondolta, milyen tömény hülyét játszik a filmben. Pedig bizony.
(Ave, Cézár! **)
