Nevessek, vagy sírjak?

Hollywood sokáig makulátlan fényű csillagainak, Joel Coennek és Ethen Coennek láthatóan semmi nem jutott az eszébe. Mégis csináltak egy filmet. Pontosabban film gyanánt odaraktak egy oltári blődlit, úgymond az álomgyár fénykoráról, Ave, Cézár! címen. A 105 perc tele van Oscar-díjas sztárral, de színészi teljesítményre alig van mód.

Az nem baj, ha a két vidám zseni, Joel Coen és Ethen Coen csinál egy gyenge filmet. Megesik. A baj az, hogy mintha elvesztették volna azt a bizonyos „ütésbiztos szarjelző készüléket”, amit Ernest Hemingway szerint egy alkotó embernek mindvégig meg kell magában őriznie. Hogy tudniillik a művészben lennie kell valahol belül egy olyan szerkezetnek, amely vészjelzést ad, ha a művész kezéből nem művészet, hanem valami szar kerül ki. Ez a fura belső kütyü ezerrel sivalkodna a korábbi Joel Coen és Ethen Coen fülébe az Ave, Cézár! esetében. Most viszont úgy adják ki a kezükből ezt az összeütött vicc-tákolmányt, mintha valami igazi teljesítmény lenne. De nem az.

A csalódás annál nagyobb, mert éppen az iróniájukról, szarkasztikus humorukról és bravúros stílparódiájukról is ismert Coen-testvérek követték el ezt a közepes viccsorozatot. Lehet abban egy kis igazságtalanság, hogy a csalódást ilyen drámainak festem le, mert igazság szerint van pár kedves, jópofa jelenet, üde fordulat, szellemes beszólás képben és szövegben, ami a hamisítatlan Coen-szellemet idézi meg. De az oly kevés! Valamikor az ötvenes évek elején vagyunk, Hollywood egy nagy stúdiójában, és annak az embernek a buzgólkodását figyeljük, akinek az a tiszte, hogy minden balhét elsimítson, minden görbét kiegyenesítsen, a pletykalapokat elhessegesse, a megesett sztárokat férjhez adja, az elrabolt sztárt visszaszerezze. Magyarán, a remek karakterszínésznek bizonyuló Josh Brolin, miként elintéző ember a hetyke kis bajuszkájával, apásan meleg pillantásával elviszi a hátán a stúdió meg a nyafka sztárok minden balhéját. A napja azzal telik, hogy minden lehetőt és lehetetlent megtesz azért, hogy a műtermekben gördüljön a munka, a hiányzó szerepbe sztár kerüljön, a balhék elsimuljanak, és a balhékból fikarcnyi se kerüljön ki a nyilvánosságra. Josh Blorin amolyan Mädchen für Alles, férfiben, de az ő személyén kívül az alkotópáros semmi mást nem talált ki ahhoz, hogy valami szerkezetben szerves egésszé álljanak össze a lazán egymáshoz fércelt vicceskedő jeleneteket. Amelyek főként azzal vicceskednek, amiről ma már legtöbb nézőnek halvány gőze sincs, Aki nem ismeri az alap-baromságot, a kigúnyolás humorát nehezen fogja. Így a film nem más, mint véletlenszerűen egymás mellé került vicces jelenetek sora, mérsékelten érdekes filmforgatási jelenetekkel.

Az amerikai nézőnek minden bizonnyal sokkal áthatóbb az „aha”-élmény, mint az óceán innenső felén, hiszen Hollywood pletykái és legendái sejlenek át egy-egy apró sztoriban. Mi azt látjuk, hogy a gyönyörű Scarlett Johansson látványnak izgalmas hableányként, ám filmes attrakcióként semmitmondó jelenségként emelkedik ki a vízből. Ugyanez az amerikai nézőnek a régi vízicirkuszos filmsorozat őrületes sikerét juttatja eszébe. A kikapós Johansson kisasszony terhessége sem hoz ma senkit lázba, aki nem tudja, hogy anno egy fiatal sztárocska a snájdig Cark Gable gyermekét kénytelen volt Európában a világra hozni, elkerülendő az oltári botrányt. Ez lenne Coenékhez méltó durranás? Az már valami, hogy Josh Brolin kijáró emberként szerez neki egy férjet. A film egyik leghumorosabb jelenete, amikor a bálnatermetű Jonah Hillt „megveszik” Scarlett Johansson férjének.

A színészeknek nincs sok tennivalójuk, a Coen-testvérek szinte senkinek nem írtak sem igazi karaktert, sem igazi szöveget. Jó nagy sztárnevekkel viccek sorjáznak, vérszegény humorral. Tilda Swinton soha ilyen gyönyörű és ilyen taszítóan agresszív nem volt, mint a pletykaéhes lapszerkesztő ikerpár kettős figurájában. De sehonnan sehová nem jutottak ketten együtt sem. Swinton jó, a szövegei érdektelenek. Még a finomkodó társasági drámába ízes tájszólással beerőszakolt tehenészfiú esetéből bontakozna valami: a téboly határán őrjöngő Ralph Fiennes rendezője a sztárcsinálás ironikus ellentmondásairól sejtet meg valamit. Az egyetlen igazán szarkasztikus szellemű, iróniával tele jelenet Channing Tatumnak jutott. Egy langyos és hosszadalmas „zenés-táncos” jelenet után a műháborgó műtengeren kievezve, Tatum egy vízből kiemelkedő sarlós-kalapácsos tengeralattjáróra kapaszkodik át, hősies gesztussal mutatva a jövőbe. A pénzköteg, amit társai az emberiség boldogulásáért ajánlanak, ugyan a tengerbe pottyan, de a jelenet igazi Coen-méretű poén. Vérbeli paródia ostoba hiedelmekről, hidegháborúról, hidegháborús propagandafilmekről, amelyek ott is olyan káprázatosan bugyuták voltak, mint itt. Ebben az apró jelenetben valami bejött a világból, ami akkor Hollywoodot is maga alá próbálta tiporni (McCarthy-féle boszorkányüldözés.)

Vitathatatlanul George Clooney a hab a tortán, még ha torta nincs is. Clooney ott van, igyekszik, de a sztorija vészesen vérszegény. Forgatásról rabolják el, mint Hollywood legnagyobb sztárját, s a kommunizmusnak elkötelezett emberrablók 100 ezer dollárt követelnek érte. (Ez esik a tengerbe.) Közben irtó ostobaságokat hordanak össze nagyokos értelmiségiek. Szegény Clooney, nem győzte mondani Berlin után, ahol szembesült filmbeli önmagával, hogy nem is gondolta, milyen tömény hülyét játszik a filmben. Pedig bizony.

(Ave, Cézár! **)