Esztergomi árvaálmok

Schermann Márta Árvaálom címmel rendez dokumentum színházi előadást a Trafóban. A produkció a gyermekprostitúcióval foglalkozik. Az előadásban az esztergomi lánynevelőintézet lakói közül többen részt vesznek, ezért is tanulságos megismerni, hogyan élnek a rácsok mögött.

Zord betonkerítés, az ablakon rácsok, bent pedig a lányok, helyszín az esztergomi lánynevelőintézet. Az intézményt az ötvenes években alapították jelenleg hatvannégy lány él a gyermekotthonban. Olyan 12 és 18 év közötti lányok, akik drog, alkoholfogyasztás, beilleszkedési problémák, magatartászavarok, illetve gyerekprostitúcióban való érintettség miatt, sokszor csavargásból vagy szökésből egyfajta utolsó lehetőségként kerültek be az intézetbe, hogy aztán nagyobb eséllyel, mégis valahogy talpra álljanak. Schermann Márta - ahogy ő fogalmaz - színházcsináló egy éve rendszeresen jár ebbe az intézetbe, hogy a lányoknak színházi workshopokat tartson. Néhány lány szerepel is majd a Trafóban március 17-én és 18-án az Árvaálom című dokumentum színházi produkcióban, amely a gyerekprostitúcióval foglalkozik, és egy prostituált szemszögéből mutatja be ezt a rendkívül nehéz és kegyetlen témát.

A majdani színházi előadás felvezetéseként a Trafó újságírók számára lehetővé tette, hogy betekintsenek a zárt intézet kulisszái mögé. A látogatásra a lányok is készültek, először egyfajta színházi performanszként a rácsok mögül kikukucskálva, egymás szavába vágva elmesélték, vagy jobban mondva kikiabálták az épület előtt álldogáló vendégeknek, milyen félelmekkel érkeztek az intézetbe.

„Esztergomnak van a legrosszabb híre, Nekem azt mondták, olyan, mint egy börtön és csicskáztatják a gyerekeket. Azt is mondták, hogy a férfinevelő bent áll, amikor fürdünk. Meztelenre kell vetkőzni és pucéran végigvonulni libasorban a zuhanyzóba. Be kell adni az összes ruhánkat és egyenruhában kell lennünk. A nevelők fehér köpenybe sétálnak, és ha rosszul viselkedünk, nyomják belénk az injekciókat. Van egy sötét folyosó, ahol hálóingben kell járkálni. És sokat kell takarítani.”

Aztán belépünk és persze minden teljesen más, mint ahogy a lányok kikiabálták a rácsok mögül. Kivéve a takarítást, mert nagyon is rend van. Kedélyesnek azért persze nem mondható, hiszen a rácsok és a kissé szocreál környezet eléggé feszélyezik még a látogatót is, de persze szó sincs egyenruhába bújtatott lányokról, meztelenre vetkőztetésről vagy injekciós terrorról. A zártság és szigor viszont szükségszerű, egyfajta ellensúlyozása a kinti szabatosságnak – állítja Horváth Zoltán, az otthon vezetője. El is mondja, hogy itt bizony a lányoknak az egész napjuk, az ébresztőtől a lámpaoltásig, gyakorlatilag be van osztva. Hat után van egy kis szabadidő, és persze iskolába is járnak.

Aztán rögtön egy jelenet fogad bennünket. A szituáció szerint Bogit, aki majd a Trafóban is szerepel, látogatják meg hozzátartozói. A felnőtteket színészek játsszák. Bogi azt mondja, még fél évet kell az intézetben tölteni. A jelentben érezhetően fikciós elemek vannak, mégis nagyon is életszerű. Szó esik arról például, hogy Bogi édesapja Márianosztrán van börtönben, aztán egy késelésről is hallani. Azt hiszem, egyre mélyebbre kerülünk a témában. Később Horváth Zoltán beszél újra az intézet mindennapjairól. Arról, hogy vannak férfi tanárok is, erre azért is szükség van, mert a lányok közül többen küzdenek indulatkezelési problémával, és ilyenkor, ahogy a tanár úr mondja, szükség van férfierőre. Aztán bemegyünk a hatos csoport társalgójába. Ha becsukódik mögöttünk egy ajtó, a tanár úr azonnal bezárja. Egy újabb jelenet következik. A lányok kártyáznak, majd hangszereket vesznek elő, pillanatok alatt egy zenekarrá alakulnak. Egyszerű ritmushangszereken játszanak. A zene alatt egy monológot hallunk zártságról, drogról, kiútról és az Istenről. Majd a refrén: „Mikor látod, hogy messze a cél, semmi nem állít meg, ne félj, ameddig lüktet a szívem, messze az utolsó ütem.” Jól érezhető, hogy Schermann Márta és kollégái az elmúlt egy évben színházi foglalkozásaikkal komoly eredményt értek el. A lányok bátrak, de fegyelmezettek, Pontosan meg akarják mutatni, amit gyakoroltak. Ám az elfojtott szenvedélyt, megélt fájdalmat se lehet letagadni.

Továbbmegyünk az ügyeleti helyiségbe, elhangzik, ez a ház irányító központja. Majd séta a folyóson, tablók, fényképek között haladunk. Elérkezünk a számítógépes szobába. A házban ez a legkedveltebb, legáhítottabb hely, hiszen itt interneten keresztül kapcsolatba lehet lépni a külvilággal. Ha csak virtuálisan is, de leomlanak a rácsok. Persze ez rengeteg veszéllyel járhat. Nem is internetezhetnek a bentlakók önállóan. Ellenőrzik őket, kivel leveleznek, milyen fényképeket töltenek fel. Az egyik nevelőtanár elmeséli, hogy sok gyerek különböző bántalmazás, tragikus élmények után került be az intézetbe.

Aztán Kicsi története következik, aki nyári szabadságon a nagymamájánál volt, ahol interneten megismerkedett egy férfival, el is indult hozzá, de sikerült megállítani és leleplezni azt az akciót, amelynek keretében gyakorlatilag külföldre adták volna el őt. „Kicsi, hogyan sikerült neki elcsábítani” – kérdezi az egyik lány. „A kakaó az oka mindennek, azt írta nekem, hogy minden reggel ágyba hozza majd nekem a kakaót. És én hittem neki”. Ez kemény - reagálnak erre többen. Mi pedig mire felocsúdnánk, már tovább is kell mennünk. A tornaterembe érünk, ahol színházi helyzetgyakorlatokba kapcsolódhatunk be. Egyszerű, mégis nagyon fontos mozdulatsorok ezek. Schermann Márta vezényli az egészet. Sok előnye van az improvizatív játéknak. Hiszen ezáltal kinyílik a világ. Lehet kiabálni, sikítani, nevetni, rohanni, és nem utolsó sorban egymásra kell figyelni. Végül egy bizalmi játék. Valaki lefekszik a földre mozdulatlanul, a többiek pedig felemelik. Egészen magasra. Nem lehet őt elejteni. Sikerül többször is. Még a vendégek közül is többeket felemelnek.

Záróakkord, a közös vacsora. A lányok indokoltan nehezen nyílnak meg. Aztán az egyikük elmeséli, hogy ő is majdnem résztvevője lett a tervezett színházi előadásnak. Csakhogy kivették a csapatból, mert nemrég megkísérelt megszökni az intézetből. Estére elkapták. „Nem bírtam tovább, nem bírtam a bezártságot, a rácsokat” – mondja, majd amikor azt kérdezzük tőle, mi szeretne lenni, először rávágja bolti eladó, vagy ruhatervező, mindig is érdekelték a ruhák, de elkezdett edzeni, fut, és távolugrik. „Igazából olimpiai bajnok akarok lenni” – teszi hozzá és tekintetéből jól érzékelhető, hogy bizony gondolatban már messze jár. A szabad világban kalandozik.