Az én Kossuth-címerem

Az én Kossuth-címerem változatos - inkább szomorú, mint dicsőséges - útja az 1956-os forradalomig nyúlik vissza. Abban az időben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyedem (KLTE) hallgatója voltam, kortársaimhoz hasonlóan sorsom, gondolkodásom kitörölhetetlenül az 1956-os forradalom eszméihez kötődik.

Debrecenben a hazafias érzület nyilvánvalóan elsősorban az 1848-49-es forradalomhoz és szabadságharchoz kötődik. A város büszkeségének forrása, hogy 1849 januárjától fél évig Debrecen volt az ország fővárosa, innen irányították a győzedelmes tavaszi hadjáratot, s a debreceni református kollégiumban ülésező országgyűlés dolgozta ki a Függetlenségi Nyilatkozatot, azt a kivételes, számunkra rendkívül becses dokumentumot, ami bátor válaszadás volt az osztrák udvar arrogáns olmützi kiáltványára, ami Magyarországot és Erdélyt a Habsburg Birodalomba való teljes beolvasztással kívánta megszégyeníteni. A detronizáció a hazai jelképrendszerben is lényegi változást hozott; a magyar történelemben a koronás címer(ek)ről először került le a korona. Kossuth Lajos kormányzó elnökké választásával egy időben született meg a mindmáig nevét viselő nemzeti szimbólum, a Kossuth-címer.

A szabadságharc bukásával a kérész életű Kossuth-címert 100 évre újra a koronás címerek váltják fel, és csak rövid időre, 1946-48 között válik a köztársaság jelképévé, hogy aztán az 1956-ban kitört forradalomig a szovjet címert lemásoló Rákosi-címer kerüljön minden hivatalosság zászlajára, pecsétjére.

Kossuth-címer, Kossuth-szakáll

Kevesen tudják, hogy az 1956. október 23-án kitört forradalom lángja a vidéki városok közül először Debrecenben lobbant fel. Az egyetemi ifjúság már délelőtt gyülekezett, hogy aztán ’48-as nótákat énekelve, spontán jelszavakat skandálva végigvonuljon a városon a Vagongyárig, megszerezve útközben a középiskolák diákságának, az utcai járókelőknek és persze a felkeresett munkásságnak a támogatását. Mindez mindennemű hivatalos engedély nélkül. Visszafelé jövet több helyen voltak hangos politikai demonstrációk, leglátványosabbak a középületekről, az Alföldi Nyomdáról (én itt voltam) a vörös csillag és a gyűlölt Rákosi-címer leverése. A sajtótermékeken, s minden röpiraton azonnal megjelent a Kossuth-címer.

Egy kis kitérővel elmondom, hogy az ’50-es évek elején is voltak vágyott divatholmik, frizurák, a fiúknál például a „csöves” nadrág, a nyersgumi talpú, gojzer varrásos cipő, a lányoknál a kuli kabát, a nylon harisnya stb. Terjedésüket leginkább az általános nyomor, a pénztelenség akadályozta. Moziba azonban mindenki járt, s volt az ’50-es évek elején egy emlékezetes szerelmes dán film, az Egy nyáron át táncolt. Ebben a filmben láthattunk először fesztelenül és meztelenül együtt fürdőző lányokat és fiúkat. A diákok fején viszont csinos, fehér simléderes diáksapkát. Nos, ezt leutánozva, 1955-ben kezdett terjedni a KLTE hallgatói körében ez a sapkadivat, s magam is hamar csináltattam egy ilyet, hogy le ne maradjak a többiektől. Hordtuk is ezt a szép fehér, Bölcsész- vagy Természettudományi Kart kifejező jelzéssel ellátott sapkát minden helyzetben. A forradalom idején ez volt a város egyik feltűnő és mindennapos jelensége.

A másik egy tisztes középkorú úr, Kossuth-szakállal és -hajzattal, és a könyvek lapjairól, az akkori magyar történelmi filmekről ismert korabeli öltözetben, csizmában járt. A politikai megmozdulásokon, gyűléseken, mindig feltűnt, olykor még fel is szólalt. „Kossuth” megjelenése a mi forradalmunkban az 1848-as szabadságharc és a mozgalmunk közötti párhuzamot jelképezte.

November 4-én hajnalban Debrecenben is ágyúzták a város központját, ismert épületeit a szovjet tankok. Az egyetem épületében felhalmozott, de ki nem adott fegyvereket a bevonulók összeszedték, a diákságot szétkergették. Én e vészes nap előtt már hazautaztam Hosszúpályiba, abban a tudatban, hogy már győztünk, és ünnepeljünk otthon családi, baráti körben. A szovjet bevonulás után csak néha merészkedtem be Debrecenbe, ahol síri csend honolt: kijárási tilalom volt hónapokig, még szilveszter sem volt ez alól kivétel, és nem csak a városokban, a kisebb településeken is.

A több mint három hónapos bizonytalanságban otthon töltött időszak után 1957. január végén érkezett a hír, hogy újra indul az egyetemi munka február 1-től. A harmadik félévi leckekönyvi bejegyzéseim üresen maradtak, alatta az alábbi kézírással zárt szöveggel: „A Kari Tanács 1956 november 6-án hozott határozata alapján az 1956/57 féléve vizsgák letétele nélkül dékáni aláírással érvényes. Debrecen 1957. január 31. K. D. dékán aláírása, pecsét." A kiesett időt valahogy pótolni kellett, az 1956/57 tanév második félévére a leckekönyv hat vizsgaköteles tantárgyat rögzített, ezekből két-két tantárgyból szigorlatot, s persze gyakorlati jegyes tantárgyakat is.

"Csak" egy kitűző volt

Figyelmünket a tanulástól azonban erősen elterelték az országos politikai események, a számunkra nagyon nehezen elfogadható forradalmi vívmányok visszavonása. Utolsónak maradt ezekből a Kossuth-címer, amelyiket 1957 májusában váltott az úgynevezett Kádár-címer, ami mondanivalójában alig tért el a Rákosi-címertől.

Márciusban vásároltam Debrecenben egy 40 milliméter átmérőjű, csontszínű köralapon, tiszta színekkel és formákkal megalkotott Kossuth-címert. Azokon a „forró” márciusi napokon, amikor szájról szájra kelt a „MUK” vagyis a "márciusban újra kezdjük" illuzórikus jelszava, a becses kitűzőt le nem vettem volna a kabátomról. Mi diákok, igen gyakran utaztunk be a városba: többnyire csoportosan, és mindig mindenkin a feltűnő diáksapka volt, hogy lássák az emberek, vagyunk. De a rendőrök, a karhatalmista járőrök is észlelték, és igencsak gyakran igazoltattak bennünket, s ha valaki a zaklatás miatt szólni mert, hát bizony annak a fejéről könnyen a sárba repült a fehér sapka.

Aztán ez is elmúlt. Lecsengett a forradalom. Említésre méltó esemény csupán az volt, hogy 1957 nyár elején bírósági tárgyalásokra jártunk, letartóztatott vezetőink miatt, de már diáksapka nélkül.

A vizsgaidőszak igen soká, július 15-re fejeződött be. Épp ezen a napon délután, rendőrségi kijelentkezésemen egy karhatalmista felismert, jelentette és előállítottak. E hosszú napi élményeimet nem részletezem. Késő este engedtek el, s hazafelé utazva a kollégiumba határoztam el, hogy én valamilyen formában elmenekülök innen. Szeptember eleji beiratkozásunk után nem sokkal érkezett az ELTE TTK-ról egy kiváló lehetőség erre: szakpárosításunk felét elhagyva, az ELTE-n egy praktikus szakot vehettünk fel (térképészet) a földrajz tanári mellé. Így aztán októberben már budapesti diák voltam, néhány más egyetemről jött évfolyamtárssal együtt, azaz az ELTE TTK-n fejeztem be 1960-ban egyetemi tanulmányaimat.

Gyermek- és ifjúkoromból tárgyi emlékem alig maradt, megvannak iskolai bizonyítványaim, leckekönyveim, végzettségeim, tudományos fokozataim, diplomáim, és néhány fénykép, valamint harminc évig lapult valahol a debreceni diáksapkám, és az ominózus Kossuth-címer.

Ismét a korona?

No, ez utóbbit kerestem elő a rendszerváltozás hajnalán. Szerencsére kitűzőm szépségben, használhatóan megmaradt. Boldogan hordtam a címert a kabátomon, az emlékezetes 1989. március 15-i Szabadság téri ünnepélyen, és október 23-án is, az új Magyar Köztársaság kikiáltásának Kossuth téri demonstrációján. Többen kérdezték, hogy hol vettem a szép címeres kitűzőmet, de a válasz, hogy 1957 márciusában Debrecenben, nem villanyozta fel az érdeklődőket.

Boldogságom csak növekedett, amikor a rendszerváltozás idején a számomra igen becses, mindenképpen a hazafiságot jelképező és baloldali értékrendet sugalmazó címer az alkotmányozás folyamatában hivatalos rangján maradt. De hamar csalódnom kellett: 1990 júliusában - mily nagy és fájdalmas ellentmondás - a demokratikusan megválasztott Országgyűlés a Magyar Köztársaság jelvényévé a Szent Koronás címert tette. Azt a koronát, amelyet magyar származású királynak 1490 óta nem tettek a fejére. A Kossuth-címer elvesztette tehát nimbuszát, de legalább nem jutott az úgynevezett önkényuralmi jelképek sorsára. Én továbbra is ezt hordtam március 15-én, a kokárda mellett.

Emlékszünk még arra, ami már jó néhány éve esett meg, hogy a parlament egyik pártjának ismert politikusa az Országgyűlésben javasolta, hogy vegyék nyilvántartásba a zsidó (származású) politikusokat, magas rangú állami tisztségviselőket, nemzetbiztonsági okok miatt. Ez engem, s a velem együtt ma már 55 éve házasságban élő feleségemet annyira felháborított, hogy az első hívó szóra elhatároztuk: ott leszünk a Kossuth téri tiltakozó nagygyűlésen. S szóltunk egy régi osztálytársunknak, fél-zsidó jó barátunknak is, hogy tartson velünk. (Most február 18-án temettük el.) Metróval utaztunk az Örs vezér térről, s ha jól emlékszem a Blaha Lujza téren rontott be a kocsinkba nagy csinnadrattával egy vegyes férfi-női csapat, nem nevezem meg, hogy milyen jelképekkel. Látván ballonkabátomon a feltűnően nagy Kossuth-címeres kitűzőt, mindjárt nekem estek: gyaláztak, talán szakállas ábrázatom miatt lezsidóztak, MSZP-bérencnek neveztek. Igyekeztem kulturált formában visszaszólni, s mivel a vagonban a szimpátia láthatóan felém fordult, a társaság a Deák téren gyorsan távozott. A tévé esti adásában azonban még láthattuk az ellentüntetők csoportját.

Hát ilyen a sorsa az én szépséges, mára már ereklyeszámba menő Kossuth-címeremnek. Az utóbbi években mind gyakrabban feltűzöm. Kétszer is viseltem kabátomon a borzadály Szabadság-téri szobránál. Újabban előszeretettel megyek vele zsidó rendezvényekre, nekik nem disszonáns, nem idegen a Kossuth-címer.

Fogom most is viselni, március 15-én a hivatalos állami ünnepélyen, azzal a reménnyel, hogy „lesz még Magyar Köztársaság!”