Gondok a francia terrorellenes harcban

Segélykérő kiáltást intéztek Nyugat-Európa biztonsági szervei a párizsi Le Monde föltűnő riportja útján az Unió vezetőihez, figyeljenek oda arra, hogy az állandó lázas készenlétben kimerültek. Hajszolják magukat, de a remélthez képest viszonylag, ha nem is csekély, de aránytalan az eredmény. Brüsszeli kollégáikat megelőzve ők már tavaly késő ősz óta szüntelen készenlétben élnek, és ha még mindig nem változatlanul aktívak, a belga fővárosban is csekélyebb fogásokra számíthattak volna. Ez a felhívás azért is érdekes, mert Francois Hollande elnök magabiztosan nyilatkozta: francia földön állítólag sikerült teljesen fölszámolni a terrorveszélyt.

Aligha véletlen a Le Monde riasztó riportja, amelyben a rejtőzés végett csak keresztnevükön idézett magas rangú biztonsági tisztek a legelkeseredettebb hangon számoltak be végső kimerültségükről, s arról, hogy szerintük nem mehet minden tovább a régi kerékvágásban. Azt állítják, hogy a terroristák mind a mai napig lépéselőnyben vannak a biztonsági szervezetekkel szemben. Színigaz, hogy az újabb merénylők különösen a már Franciaországban és Belgiumban született arab származású fiatalokból toborzódnak, de onnan is a korábbiaktól eltérő társadalmi környezetből. Zömükben már nem a külvárosok reménytelen páriáiból, hanem a tehetősebb, értelmileg kikupáltabb egyedeiből. És mind nagyobb számban értelmiségi nőkből is.

Bizonyos Paul számolt be arról, hogy a frissen megerősített ostromállapotban hogyan indultak el az első házkutatásokra. Tizenhat főből toborzott egységük amúgy is súlyos fölszereltségét kiegészítették további fegyverzettel. Golyóálló mellénnyel, nehéz sisakokkal, pajzsokkal, lábszárvédőkkel. A megszokotthoz képest összességében úgy huszonöt kilogramm többlet. Így elindítva, libasorban közelítették meg az első lakást, amelyben rejtőzködő terroristákat szimatoltak. Mi vár rájuk, minduntalan ez motoszkált a fejükben. Ki bukkan fel az ajtó mögött, hol bukkannak rejtett fegyverek, kábítószerek nyomára, ki fogja lefejelni őket? Örökkévalóságig elhúzódó másodpercek. Minden alapos kutatás után fegyvernek semmi nyoma. Viszont meghökkent arcok, mit keresnek náluk? És ennek az éjszakának csupán az első állomása volt. Még további tizenkettő követte. A bevetést vezető tiszt nem volt kétségbeesve, inkább az elszántság élt benne. Később igazi gonosztevőt kell bekísérnie. Az első lakásban a hölgy azzal fogadta, hogy a férje Szíriában sínylődik Bassár el-Aszad börtönében, azért „nincs éppen otthon”. És ráordított a nyomozó brigád tagjaira, „gonoszok, nem szégyellnek rátörni békés emberekre, kegyetlen moszlimgyűlölők, kétségbe ejtik a riadt gyerekeket”. Csillapításul arra kérték udvariasan a fölbőszült arab nőt, vegye le a fátylát, mutassa magát kendőzetlenül. Még nagyobb ricsaj és méltatlankodás.

A terror után szimatolók azonban nem hőköltek vissza. Annak ellenére sem, hogy a következő hét órában nem sok eredményt tudtak felmutatni. Bár több helyütt egyszerűen betörték az ajtót, mégsem találták nyomát egyetlen rejtett fegyvernek, hamis papírnak sem. Az első órákban e tiszturaknak gondot okozott az is, rákattinthatják-e egyáltalán a bilincset a szembeszegülők csuklójára, legyenek akár férfiak, asszonyok, vagy serdülő kölykök? Senki sem tudta pontosan az útnak eresztettek közül, pontosan mit is mond ezzel kapcsolatban a büntető törvénykönyv 803-as paragrafusa, amely erről intézkedik. Rájuk bízzák, a pillanat töredék része alatt döntsék el, miközben a belügyminiszter óvott a meggondolatlan lépéstől, olvassák el a rendőr prefektus irattárában az idevágó részt, mert ha netán tévednek, súlyos büntetés várhat rájuk.

Már túl voltak az első hetek 3-400 házkutatásán, az eredmény azonban szinte jelentéktelen volt. És most, hogy előtérbe került a lábon lőtt és Brüsszelben elfogott Salah Abdeslam esete, idézte fel bizonyos Mathieu, a Lille-i határrendőrség tisztje, hogyan is találkozott vele. Nem személyesen, egy hétig őrizte a tárcájában a fotóját, hiszen ha netán szerencséje van, s felismeri őt, övé lehet a dicsőség, hiszen ő csípte nyakon. Csak éppen közben Abdeslam már túl volt hetedhét határon, föl sem tűnt senkinek, így jutott el gond nélkül Brüsszelbe, amíg ott szinte véletlenül lábon nem lőtték, Magyarországon is úgy ment át észrevétlenül, minden drótkerítés ellenére, most meg menne „haza”, Franciaországba, elmondani az ottani nyomozóknak legújabb meséit.

Bár a rendfenntartók ismerik az „elsőszámú közellenséget”, az egyes személyek átvizsgálása is rutinná vált. A Belgiummal határos Rekkem állomáson, amely az A22-es sztrádára vezet, szünet nélkül hangzik el a kérdés, „honnan jön, merre tart, van-e bevallani valója?” Ismétlődnek a mozdulatok is, a határőrök bújják a nemzetközi nyilvántartást, a schengeni rendszer adatait. Annál is inkább, mert pénz is jár érte. A Lille-i Mathieu, az ottani strázsa, az újságnak megjegyzi, „ostobák nem vagyunk, ahhoz, hogy eredmény is legyen, körmönfontaknak kell lennünk, nem várnak ránk. Óvakodni kell, mert minden vizsgálat életveszélyes is lehet. Nincs olyan határ, amelyen, aki szemfüles, észrevétlenül nem bújhat át”. Annak ellenére is, hogy a párizsi belügyminisztérium megkettőzte az 1600 rendőr és csendőr számát, ezen kívül is újabb 5000 rendőrt vezényeltek az ottani posztokra. Mindez sok esetben hiábavaló, az ott éberkedők mondogatják is, résen kell lenni, sok a gyanús elem, s a szimat önmagában nem segít. Nem egyszer nevetségesség tárgyává is válnak. Bobigny őrsét riasztották az ottani kis helyi zsinagóga védelmére. Körülfogták, éppen öt zsidó hívő tartózkodott benne. „Úgy éreztük magunkat, mint valami magánrendőrség” – mondta a parancsnok. Ahogyan az elhárításra váró őrhelyek körül telnek a hiábavaló órák, úgy őrlődik föl az idegzet, mindig talpon a kivezényeltek nyolcvan százaléka, az egyébként megszokott hatvan százalékos jelenléttel szemben. Országos szinten úgy általában 120 000 rendőr, csendőr és 6 500 katona áll haptákban. Yannick Landurain, akinek a teljes nevét közzétették a többiekével szemben, azt mondta, „a végünket járjuk”.

A fogak csikorognak – így a Le Monde. A szüntelen ostromállapotra elvben szükség van, a gyakorlatban azonban fölösleges. Nincs olyan eszköz, fölkészültségi helyzet, amely holtbiztosan garanciákat adna. Hiába ostrom, készenlét, a terror veszély még nagyon sokáig enyhülni nem fog. „Elfáradtunk, kimerültünk, kicsit pihenni vágynánk” – ismételgetik a túlhajszoltak. Már csupán hetek választanak el a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokságtól, akkor jön igazán az őrület. Brüsszelben, a történtek után a politikusoknak arra kellene szüntelenül gondolniuk, hogy a Közel-Kelet az állandó tűzfészek, amíg ott szakadatlanul háború dúl, addig menekültáradat, terrorizmus szakadatlanul. Európa – állítják a beavatottak – úgy kezeli az iraki feszültséget, Szíriát, mintha másik bolygón volna, holott itt is jelen van. Jean-Pierre Filiu a Schumann Alapítvány politológusa alig egy hónapja fejtette ki, az Európai Unió tudatáig még mindig nem hatolt el, hogy 2011 óta az arab világ egészét forradalmi hullám árasztja el, csak senki nem lát a közeljövőbe. Hol rejtőznek el a közös gondolkozás titkai, hol vannak a mozgósítható eszközök?

Ezt a kérdést is a „Közel-keleti rákos kór” című cikkében az a Le Monde tette föl, amely arra hívta föl a figyelmet, hogy éghetnek a kontinens vezetői terrort űző lázukban, amelyek förtelmes mindennapi gondokat ébresztgetnek, de egyelőre csekély az esély a megoldás fölvázolására is.