Mértékarányok - hitelesen

Megszeppenve, szorongva állt láthatóan a minap a tévékamerák pergőtüzében Gulyás Gergely, a Fidesz egyik divatos vezető embere, mert a természetével ellentétes szerepet bíztak rá. Ő, aki simulékony modoráról ismert, ám ha kell, támadóan is úriember, váratlanul védekezésre kényszerült. Azt kellett bizonygatnia, hogy a kását nem eszik olyan forrón, Brüsszel döntése, amellyel megvont több százmilliárd támogatást az Orbán kormánytól, nem a világ végét jelenti. Lehet még netán alkudozni a kinti urakkal, esetleg lefaragni a nem csekély büntetésből is.

Baj volt azzal is, hogy a hivatalos bejelentés jó két nappal késett. A szabad ellenzéki sajtó már negyvennyolc órával korábban sejttette, hogy baj lesz, bár föltehetően a Brüsszelben "ügyködő" fideszes beavatottak sem voltak teljesen tájékozatlanok afelől, mi is készül velünk kapcsolatban. Ők azonban kényelmesen pihengettek, hátha el lehet a hírt sinkófálni, egy ideig rejtegetni.

A nagyobb gond azonban nem ezzel volt igazán. A konfliktus eredeti okát is megpróbálták elhallgatni. Azt, hogy Brüsszel azért nyúlt a különben nem szokatlan megvonás eszközéhez, mert Orbánék csaltak a vidéki városok és falusi iskolák szépítésére szánt tekintélyes összegekkel. Teljes egészében arra kellett volna költeniük a pénzt, hogy kipofozzák a megrokkant tantermeket, kicseréljék a kopott táblákat, eltüntessék a falak repedéseit, frissen meszeljenek, új padokat varázsoljanak az ingók helyére, a csikorgó ajtókat és ablakokat is száműzzék, újakkal pótolják őket. Az erre szánt pénz egy részére „pályázatokat” írtak ki, cimboráikkal esszéket fogalmaztattak arról, milyen legyen is a „korszerű oktatás”, és e barátok személyes bankszámlái brüsszeli pénzekből híztak, míg az iskolákban semmi sem változott. Gulyás Gergely minderről szemérmesen hallgatott.

Kerek fél hónap telt el a kormányfő szúrós Múzeum-kerti szónoklata óta, nem moccant rá odakintről senki. Sem Juncker, a bizottság elnöke, sem Martin Schulcz, az Európa parlament vezetője, sem Doland Tusk, az igazán „gonosz lengyel”. Nem reagált egyikük sem, de odaszólhatott valaki az illetékes ügyintézőknek: ideje volna törleszteni Orbánéknak a „visegrádi négyekért”, nehogy már többnek gondolják magukat, mint a többi huszonnégy összesen! Csakis így történhetett, máskülönben miért éppen most ez a hirtelen kekeckedés? Minden más magyarázat érthetetlen volna.

Európa, amely kétségtelenül kezdett szétzilálódni a nem kellő higgadtsággal befogadott milliónyi menekült beengedésével, késéssel, de csak rátalál az útra, menti az Uniót, nem hagyja a romboló szándékok érvényesülését. Higgadt döntések születnek német földön, hogy azok a menekültek, akik készen állnak a nyelv elsajátítására, megkapjanak minden segítséget, ha kell szakképzést is a beilleszkedéshez. A friss munkaerőre éhes német gazdaság nyitottan várja őket. A tudatosan szított káosz lassan véget ér.

Erre a minap milyen hír érkezik? Merkel kancellár (akit nálunk idehaza kezdtek már egyesek örvendezve leírni, néhány helyi választási kudarc nyomán), országosan nem csupán szilárdan ül a nyeregben, még népszerűbb is lett. „Sajna!”, mondhatja a gonoszkodó. Aztán, mintegy ennek az ügynek a folytatásaként, az olvasom a Le Monde egyik legfrissebb számát, azzal a meglepő és föltűnő címmel, hogy a Franciaországban - finoman szólva - sem kedvelt Hollande elnök „árfolyama” Nyugat-Európa egészében igen csak előkelően jegyzett. Odahaza csupán 18 százalék francia ítéli úgy-ahogy rokonszenvesnek, míg az Unió vezető országaiban ez az átlag 52 százalékos. Németországban 56 százalékon áll, spanyol földön 54, Itáliában 50, a finnyásabb Angliában is 49. Nem rossz szám egyik sem, és vélhetően azt mutatja, hogy Nyugat-Európa egésze - minden dráma ellenére - ragaszkodik az Unióhoz, még Hollande-ot is a közös föllépés egyik élharcosának tekinti. Persze valamivel alacsonyabb a "tetszési indexe", mint mondjuk a többi csúcsállamban 68 százalékosra mért Merkelnek, de megelőzi az olasz Renzi is a maga 60 százalékával, az 58 százalékos spanyol Rajoy, és az 56 százalékos brit Cameron. Mindez annak a bizonyítéka, hogy Orbán és Kaczynski rögeszméje ellenére az Unió nem adja olcsón magát, sőt, most ismét nekilendül, helyrebillenteni a kissé vitathatatlanul visszaesett korábbi egyensúlyt.

Ebből levonható a következtetés, hogy a visegrádi négyek renoméja - a varsói, budapesti és most már pozsonyi önimádat ellenére is - a többieknél nem túl fényes, nem sokat nyomnak a latban. Nem a torz arányok miatt, hanem mert a demokrácia nem megy ki sehol a divatból, ragaszkodnak hozzá, a társadalmi feszültségek egyetlen hatásos medicinájának tartják. Jóllehet, amióta csak fönnáll, szinte soha nem kímélték átmeneti válságok. Igen, "az új Európa", amelyet annak idején közösen alkotott meg De Gaulle, Adenauer és De Gasperi a három „államparány” közreműködésével, él és virul. Visegrád a jövőben is bizonyosan kedves, Duna-menti városka marad, Orbán és Kaczynski nélkül is, de nem több ennél.

Jobb hát szabadulni az aránytévesztéstől. Ideje belenyugodni abba, a maguk eredeti értékén becsült kis országoknak is van helyük a Nap alatt. De nem körülöttük forog a világ.