Már ötödikes korában vezényelt…

Camille Saint-Saëns Sámson és Delila című művével lépett fel a közelmúltban a budapesti Magyar Állami Operaház által szervezett Primavera Fesztiválon a Kolozsvári Magyar Opera. A zenekart Horváth József vezényelte. A negyven éves karmester mögött szédületes repertoár áll, a mostani volt a háromszázhetvenkilencedik "levezényelt" előadása. Fiatalsága ellenére kortársai közül sokan tekintélyként tisztelik, mindenekelőtt azért a szakmai elhivatottságért, amelyet dirigensként tanúsít, s azért a képességért, amellyel irányítja az előadás zenei gondolatvilágát, hozzájárulva a muzsika, a színpad és a mondanivaló egységének megteremtéséhez.

- Először vezényelt Budapesten?

- Az Opera karmestereként igen. Azelőtt felléptem már egyszer a Magyar Rádió énekkarával, 2005 májusában, akkor a Rahmanyinov Vecsernyéjét vezényeltem, amit a Bartók Rádió közvetített.

- Volt a Magyar Rádió énekkarával korábbi kapcsolata is?

- Házigazdája voltam az énekkar első, 2002-es kolozsvári fellépésének. Akkor a Kolozsvári Magyar Opera zenekarával együtt énekeltek, én a Budavári Te Deumot vezényeltem. Azóta többször is voltak Kolozsváron, legutóbb 2011. októberében, amikor a "Nemzetközi Liszt 200 Fesztivált" szerveztem a zeneszerző születésének 200. évfordulójára. Ők nyitották a fesztivált, Kocsár Balázs vezényelt és a Missa Solennist adták elő.

- Milyen más világvárosokban lépett még a közönség elé?

- 2008-ban vezényeltem Madridban a Spanyol Rádió Szimfonikus Zenekarát. A fiatal zenészeket bemutató sorozat első koncertjén léptem fel.

- Az önéletrajzából úgy tűnik, intenzív kapcsolata van Spanyolországgal, a nyelvet is beszéli.

- valóban, többször voltam ott, vannak már ismerős zenészkollégák a madridi rádiózenekarnál és az operánál is, így többször részt vettem a zenekar próbáin, nagy karmesterek próbáin, kialakultak a kapcsolatok, s egy idő után már otthonosan mozogtam a spanyol zenei életben, mint külsős.

- Minden színész álma, hogy Hollywoodban filszerepet kapjon, minden operaénekesé, hogy egyszer felléphessen a Metropolitanban vagy a Scalaban. Mi a karmester álma?

- Vannak olyan nagy zenekarok, amelyek meghívásáról minden dirigens szívesen álmodozik. A bécsiek, a berliniek, a londoniak egy-egy koncertjét vezényelni, komoly szakmai kihívás. De nem vagyok nagyravágyó. Szerintem nem csak az úgynevezett "A-kategóriás" zenekarokból lehet nagyszerű teljesítményt kihozni, az az igazán figyelemre méltó teljesítmény, ha egy ennél „alacsonyabb szintű”, mondjuk úgy, hogy B-kategóriás zenekar hangversenyéről mondja azt a közönség: nagyszerű volt, és a karmester brillírozott... Mondjuk úgy, az a siker az álmom, amelyet a közönség visszaigazol. Azt mondom, ha az ember sokat dolgozik, a befektetett munkát visszaigazolja egyszer a sors. meglátjuk, velem is megteszi-e.

- Kolozsváron a Magyar és Román Operában egyaránt vezényel. Mindkettőben nagyon fiatalon kezdett. 2000-től a magyarban, és éppen tíz éve a románban is feladatot kap. De Románia minden nagy Operáházába kapott már meghívást, vezényelt többször Bukarestben, Iasiban egyaránt. Gátolta önt karrierjében az, hogy magyar nemzetiségű? A román kulturális életben szempont a nemzetiség?

- Nézzük a kérdés pozitív oldalát. Tény az, hogy Kárpátokon túl, így Iasiban és Bukarestben is, nagyon tisztelik a magyar zenészeket, művészeket. A nagy magyar karmesterek neveit ismerik és tisztelik országszerte. Nekem is jutott ebből a kedves fogadtatásból.

- És mi a helyzet Kolozsváron? Ott természetes volt, hogy a város magyar operájának karmestere kezda román operában is dirigálni?

- Nem tudom mennyire volt természetes, de megtörtént. Mivel a két operaház ugyanazon városban van, évtizedek óta volt egy átjárhatóság. Voltak helyzetek, amikor meg kellett menteni egy előadást. A repertoárban általában vannak átfedések, ezért ha olyan műsor került veszélybe, amelynek szerepeit a másik színházban is ismerték, az együttműködés révén könnyebben lehetett beugrót találni a városban. Mindig akadt valaki, aki tudta a szerepet, ismerte a darabot. Ez mindkét irányba működött. Például a Magyar Operának 1950-től volt egy híres román karmestere, Antonin Ciolan, aki nagyon sokat tett a magyar társulat zenei fejlődéséért, s aki később a kolozsvári Filharmonia Zenekarát alapította és a Zeneakadémián a karmesterképzést is elindította. A nemzetiségek közötti együttműködésre tehát volt példa és szerintem még lesz is.

- A színházi életben a rendszerváltás óta folyamatosan rendeznek román rendezők a kolozsvári magyar színházban, és más erdélyi magyar színházakban is, az erdélyi magyar rendezők pedig lehetőséget kapnak országszerte, hogy a román színházakban is megmutassák tudásukat. A bukaresti Uniter-gálákon saját értékükön, nem valamiféle alkategóriában, kisebbségi színházként szerepelnek és versenyeznek a magyar színházi produkciók, rendezők és színészi teljesítmények, s bizony nagyon szép számmal gyűjtenek be díjakat, akár fődíjakat is. A zenei életben is működik ugyanez az értékalapú kölcsönösség?

- Ez így normális, így egészséges az együttműködés. Természetesen ez alól az opera világa sem kivétel. Számos magyar rendező rendezett már Bukarestben és Iasiban is.

- Mennyire működik ez a jó kapcsolat magyarországi és romániai viszonylatban? Ugyanígy vannak közös munkák a magyarországi zenei élet szereplőivel, karmestereivel, rendezőivel, énekeseivel? Ugyanígy kapnak közös munkára szóló felkéréseket, meghívásokat magyar művészek Erdélybe és fordítva is?

- Erdélyből mindig is jöttek Magyarországra énekesek, zenészek, egyesek itt is maradtak végleg, mások csak átmenetileg. Fordítva nem működik, mert az nem éri meg gazdaságilag, hogy valaki áttelepedjen Erdélybe.

- Nem áttelepedésre gondoltam, hanem vendégszereplésekre, arra, hogy egy-egy magyarországi előadásra hívnak-e meg erdélyi magyar zenészt, karmestert, énekest, és fordítva?

- Magyarországi énekesek gyakran lépnek fel Kolozsváron is, elsősorban magyar művekben. Ha például Bánk Bánkot játszik a kolozsvári Opera. Magyarországi rendezők is jönnek át, karmestereket én is hívtam a Liszt 200 Fesztiválra, például Kocsár Balázst, de vezényelt már Kolozsváron, hogy csak néhányat említsek, Selmeczi György, Strausz Kálmán, Medvecky Ádám, Kesselyák Gergely és mások is. Igen, jönnek hozzánk, van együttműködés.

- Személyesen hogy gondolja: az erdélyi magyar művészet, legyen akár színház, zene, irodalom a magyar kultúra részének tekintett Magyarországon?

- Én ezt nem tudom megítélni, nincs erről elég információm. Erről talán a magyarországiakat kellene kérdezni.

- Mit várt ettől a budapesti fellépéstől? Mit jelent ez érzelmileg és szakmailag ön számára?

- Nyilvánvaló, hogy érzelmileg és szakmailag is egy fontos esemény volt számomra bemutatkozni a budapesti közönség előtt. Az előadást alaposan előkészítették, megvolt a bemutató, tehát semmiféle stressz nincs. Mindenki felszabadultan tudja tenni a dolgát és ez ebben a szakmában nagyon fontos. Így csak a pozitív stresszhelyzet van, ami viszont kell és jó.

- Budapest után mi lesz a következő nagy állomása?

- A kolozsvári Román Operában következik a Nabucco. Ebben az évadban négy bemutatóm van. Kezdtem októberben a Wertherrel a Román Operában, utána következett a Hattyúk tava, Sámson és Delila a magyarban, majd pedig a Nabucco ismét a románban.

- Ha visszatekint az elmúlt évekre, melyiket tartja a legkedvesebb vagy legemlékezetesebb előadásának?

- Ezt nagyon nehéz megmondani több száz előadás van a hátam mögött, valamiért mindegyik emlékezetes. Vagy egy hosszan tartó vastaps, vagy egy beugrás, vagy egy baki miatt, mert olyan is előfordul.

- Csak tudna egyet a sok közül mégis kiemelni.

- Az első, az nyilván emlékezetes. Olyan mint az első csók. Az első ölelés. Mert az első. Azon az első koncerten Rossini: Stabat Materét vezényeltem. Ez volt a "vizsgadolgozatom" és egyben az első nagytermes előadásom. A kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia zene és énekkarával léptem fel 1999. március 14-én. Nyilván emlékezetes számomra, több mint ezer ember volt ott. Utána mindjárt következik 2000. január, a debütálás a Magyar Operában, ahol Erkel Hunyadi Lászlóját vezényeltem. Szép emlékek ezek. De higgye el, több mint negyven cím, balett, operett meg opera, és 379 előadás közül egyet választani - lehetetlen. Nem is szabad, mert megsértjük ezzel a többit. Egyáltalán mi az, hogy legjobb?

- Nem a legjobbat kérdeztem, hanem a legemlékezetesebbet.

- Na jó, látom nem térhetek ki a válasz elől. Emlékezetes számomra a madridi fellépésem, mert az a madridi rádiózenekart vezényeltem, amely egy világszínvonalú zenekar. De maradjunk Budapestnél, a Vecsernye 2005-ben. Az is nagyszerű volt, de más. Nem lehet összehasonlítani egyiket a másikkal.

- Mindig zenész akart lenni?

- Ötödik osztályban vezényeltem először. Osztálykórust. Március 8-ra készítettünk nőnapi kiskoncertet.

- Ebben a korai irányultságban volt-e bármi szerepe a családi háttérnek?

- Édesapám amatőr zenész és rézfúvos-hangszer javító mester. Talán innen van a tehetség, a hajlam és érdeklődés.

- És ötödikes korától pontosan tudta, hogy egyszer majd karmester lesz?

- Lehet, hogy akkor még nem tudtam, de akkor, ötödikes fejjel nekem úgy tűnt, hogy ez működni fog. Persze olyan értelemben, amit 11 éves fejjel fel lehet fogni.

- Sima volt az idáig vezető út?

- Hosszú. Honnan számoljam, az opera karmesteri kinevezéstől?

- Nem, hanem ötödik osztálytól. Ha ennyire pontosan tudja valaki kiskorától, hogy mit akar, ha ennyire töretlenül és következetesen dolgozik a céljáért, akkor egyenesebb az út? Könnyebb bejutni a Zeneakadémiára?

- Ezek mellékes dolgok.

- Miért, a kolozsvári Zeneakadémiára könnyű bejutni?

- Nem, csak attól függ kinek.

- Mi áll közelebb a szívéhez, a szimfonikus zenekar vagy az opera zenekara?

- Nem lehet összehasonlítani. Egyik egyfajta élményt ad, a másik másikat. Mindkettőnek megvan a maga helye és szerepe.

A zenekar remekül szólt
Gyöngyösi Levente zeneszerző kisiskolásként Horvát József kolozsvári osztálytársa volt, a rendszerváltás előtt szüleivel telepedett át Magyarországra. A gyerekkori barát véleményét kérdeztük a Sámson és Delila budapesti bemutatója után.
- Nagyon jó előadás volt, nekem nagyon tetszett. Meglátásom szerint egyenletesen magas színvonalú előadás, amelyen sem az énekesek között, sem a zenekarban nem voltak kilógó, gyenge pontok. Nagyon jó volt a két főszereplő és a zenekar remekül szólt. Igazából én nagyon jól éreztem magam és örültem, hogy megismertem ezt a darabot. A Sámson és Delila 25 éve nem volt Budapesten műsoron, akkor is a kolozsvári Magyar Opera adta elő. Hogy miért? Több olyan romantikus nagyopera van, amit nem túl gyakran játszanak. Elég csak a Machbetre gondolni, Wagner korai műveit is most kezdik felfedezni. Van egy törzsanyag, amit játszanak, de egy csomó értékes darab kimarad ebből. Egyébként egy francia operát színpadra állítani nagyobb kihívás, mint egy romantikus olasz művet. Talán azt is megkockáztatnám, hogy nehezebb egy ilyent színpadra állítani, mint egy Verdi művet.
Megfelelt a kihívásnak a kolozsvári társulat. Azért is örültem a fellépésüknek, mert fontosnak tartanám, hogy még szorosabbak legyenek a kapcsolataink a kolozsvári kollégákkal. E téren még sok a pótolni való. Több alkalom kellene. Vannak persze érdekes kezdeményezések is: tavaly októberben a Filharmónia Magyarország szervezésében meghívtak egy szerzői estre Kolozsvárra, de olyan "ügyesen" szervezték meg, hogy rögtön utána Budapesten is megszólalt ugyanaz a darabom. És ennek nagyon örültem. Remélem, Horváth József, aki Kolozsváron a Magyar és Román Operának is karmestere, nem utoljára lépett fel Budapesten opera karmesterként, mert a magyar Állami Operaház és a határon túli színházak között nagyon jó együttműködés, a vidéki színházak és a kolozsvári Magyar Opera is évente vendégeskedik az Erkel Színházban.


Kolozsvártól Budapestig Madridon át

Horváth József 1975-ben született Kolozsváron. 1999-ben karvezetés, majd 2001-ben karmester diplomát szerzett a kolozsvári Zeneakadémián ahol Petre Sbârcea, Florentin Mihăiescu, Cornel Groza és Gheorghe Victor Dumănescu voltak tanárai. Ezután Christfried Brödel, Fürst János, George Pehlivanian, Ghennady Rozsdestvensky és Kurt Masur mesterkurzusain vett részt.

Szakmai fejlődését jelentősen befolyásolta Claudio Abbado, Rudolf Barshai, Sir Colin Davis, Gianluigi Gelmetti, Valery Gergiev, Philipe Herreweghe, Leonard Slatkin, Pinchas Steinberg, Jesús López-Cobos, Miguel Angel Gomez Martinez és George Pretre, világhírű karmesterek próbáin és koncertjein való részvétel.

1999 óta a kolozsvári Magyar Opera, majd 2006-tól a kolozsvári Román Operának is karmestere. Operarepertoárja több mint 40 címet tartalmaz. Budapesten a 379. előadást vezényelte.

Vendégkarmesterként vezényelte Románia legfontosabb zenekarait, továbbá a Román Rádió Kamarazenekarát és Szimfonikus Zenekarát, a bukaresti, a iasi és a temesvári Nemzeti Operát, a Magyar Rádió Énekkarát Budapesten és a Spanyol Rádió Szimfonikus Zenekarát Madridban. Kezdeményezője és művészeti igazgatója volt 2011-ben a kolozsvári Magyar Operában a Liszt 200 Fesztiválnak.

2016.04.16 09:30

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10