Előfizetés

Kulka János a legjobb színész

Publikálás dátuma
2016.04.18. 07:46
Fotó: Szűcs András
Szinte minden kategória elismerését besöpörte Szász Attila századeleji drámája, a Kovács Patrícia, Gryllus Dorka, Döbrösi Laura és Kulka János főszereplésével készült Félvilág a kaliforniai Tiburon Nemzetközi Filmfesztiválon. A díjkiosztó gálát pénteken este tartották.

Öt díjat kapott a kaliforniai Tiburon Nemzetközi Filmfesztiválon a Félvilág című magyar film. Szász Attila televíziós produkciója, amelyet a mozikban is vetítettek, a legjobb film és a legjobb rendezés díját, Köbli Norbert a legjobb forgatókönyvíró, Nagy András a legjobb operatőr, Kulka János pedig a legjobb férfi főszereplő elismerését kapta meg.

A péntek este zárult Tiburon Nemzetközi Filmfesztiválon 34 ország 64 alkotása versenyzett, amelyek közül tizenöt produkció volt nagyjátékfilm. A tizenötödik alkalommal megrendezett fesztivál történetében először fordult elő, hogy egy film öt díjat kapott, magyar film pedig még soha nem nyerte el a fődíjat. Szász Attila egyébként is csupán a harmadik magyar filmes, akit a legjobb rendezőnek járó elismeréssel ismertek el Szabó István és az idén elhunyt Kamondi Zoltán után. (Egyébként Szászt meglehetősen szeretik ezen a kaliforniai filmes mustrán, tavaly - a szintén Kulka János főszereplésével készült - A berni követ című tévéfilmjéért a legjobb nem amerikai elsőfilmesnek járó Federico Fellini-díjat nyerte el.)

Az Origo Filmklub összeállítása szerint Nagy András szintén másodjára kapott ezen a fesztiválon operatőri díjat, először a Bibliothėque Pascal című Hajdu Szabolcs által rendezett film fényképezéséért ismerték el. A Kossuth-díjas Kulka János - aki a múlt héten agyvérzést kapott, s aki jelenleg is válságos állapotban fekszik kórházban - az első magyar színész, aki Tiburon fesztivál elismerésben részesült.

A Mágnás Elza-gyilkosságot feldolgozó Félvilág című produkció a közelmúltban négy kategóriában kapott díjat a 2. Magyar Filmhéten.

A velünk élő sötétség

P. Szabó Dénes írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2016.04.18. 07:45
Ha az ember tizenhat évesen nem akarja megváltoztatni a világot, akkor soha! FOTÓ: HEGYHÁTI RÉKA
Családja múltját idéző rajzait állította ki Papírmunkák címmel Fehér László festőművész az Andrássy úti Platán Galériában. A könyvbemutatóval egybekötött tárlat kapcsán a művészt a képei történetéről, filozófiájáról és a véletlennek a művészetben játszott szerepéről kérdeztük.

- Mi ihlette meg Önt a Papírmunkák című kiállítása és az azonos című albumának létrejöttében?

- Egy családi beszélgetés kapcsán a feleségem nagybátyjáról kiderült, hogy az édesanyján Mengele kísérletezett.

- Mi lett ennek a rokonnak a sorsa?

- Kerényi Julianna alig harminc kilósan azzal a biztos tudattal jött haza a haláltáborból, hogy neki soha nem lehet gyereke. Épp ezért is ment hozzá a frissen megözvegyült, már gyerekes férfihez, feleségem nagyapjához, ezzel biztosítva, hogy nem lesz gyermektelen a család. Ám hamarosan megtörtént a csoda, és egy egészséges kisfiúnak, Jancsinak adott életet, aki később kiváló alkalmazott matematikus és remek bridzsjátékos lett, még Omar Shariffel is játszott. Kérdeztem, hogy tudna-e mutatni képeket az édesanyjáról. Ő erre elővett egy dobozt tele régi fotókkal az ötvenes évekből. Bár a felvételekről áradt az idilli nyugalom, mégis érződött rajtuk, hogy mindössze néhány évvel a borzalmak után készültek. A fotókat nézve megjelentek előttem a képek.

- A rajzoknak azonban nemcsak a témája, de a stílusa is szorongó hangulatot kelt.

- A képeimet átjárja egy megfoghatatlan fekete űr, mely körülvesz bennünket. A műveken a figuráim ebből a sötét háttérből kiszakadnak és egy új életet élnek. A sötét háttér egy olyan dimenzió, ami kinyitja a múlt felé, de mégis zárttá teszi a képek légkörét.

- A fekete űr mint motívum a nyolcvanas évek végétől végigvonul az Ön életművén. Mit jelképez konkrétan ez a sötétség?

- A sötétséggel arra utalok, hogy tulajdonképpen a létezés csapdájában élünk. Mi, emberek nem akartunk megszületni, de már nem akarunk meghalni se. Hiszen ha egyszer belekóstolunk ebbe a világba, az valami olyan fantasztikus érzés, amit nem akarunk elengedni. Persze, azt is szoktam mondani, hogy a halál gyermekei vagyunk. Az élettörténetünk végét mindig tudjuk, a vég mindig ugyanaz. A halál egy véges végtelen, ami lezárja a létezésünket. Valójában az élet a halállal teljesedik ki. Magát a halált egy mérhetetlen titok veszi körül.

- A halál jelentésén kívül a művein megjelenő sötétség mást jelentett a Kádár-korszakban és mást ma, igaz?

- Ha filozófiai szempontból nézzük a kérdést, akkor a válasz mindig ugyanaz: a sötétség a képeken a halált jelképezi. A történelem során az ember életében a szerelem mindig is szerelem volt, a halálfélelem mindig halálfélelem. A világon bárhol mutattam be a képeimet, azok a nézők számára mindig ugyanazt jelentették. Másrészről a halál tudata bármikor, bármelyik történelmi korszakban ugyanazt jelenti. A képeimen a sötétség egy „filozófiai fekete”, nem lehet pusztán vulgáris, hétköznapi vagy politikai szinten értelmezni.

- Egyes munkáin a figurákat csupán vékony, fehér vonallal rajzolja meg. Mire utal ezzel, az élet mulandóságára?

- Valahol a tudat alatt találtam ki ezt az ábrázolást. Feleségem kora terhessége során elvesztettük leendő első gyermekünket. Nagyon depresszióssá váltam. Később leutaztam Tácra, a műtermembe, ahol nekiálltam egy nagy képnek, amelyen anyám, a nagyanyám és egy hölgy szerepelt, amint engem fognak a kezükben csecsemőként. Realista stílusban megfestettem, de úgy éreztem, hogy a kép sehogy se sikerült. Elégedetlen voltam önmagammal, a világgal. Mindennel, ami csak létezett. Egy belső szorításból és dühből fogtam egy rongyot, és kitöröltem a figurákat. Az arcukat, a testüket is kitöröltem. A négy figura helyén ott maradt egy vékony körvonal. Aztán a vászontól hátralépve eldöntöttem, hogy mégis befejezem a képet. A figurák mögötti hátteret megfestettem, a megmaradt vékony vonalakat pedig fehérrel körberajzoltam. A végeredmény olyan volt, mintha a négy alak fényjelként került volna a tájba. Átjárta őket a napsütés, az erdő és maga a létezés. A festményen az emberek puszta jelekké váltak. Ekkor éreztem, hogy az új ábrázolással egy új képsorozatot indítok.

- Máskor is játszott szerepet a véletlen a művészetében?

- Az Aluljáró című művem is egy véletlen során jött létre. A kép egy szakadt fekete-fehér fotót ábrázol, amelyen emberek mennek fel az aluljáró lépcsőjén. Sokan kérdezték, hogy miért éppen egy szakadt fotót festettem meg. 1975-ben ötödéves főiskolásként reggelente a Vörösmarty utcai földalatti megállóból jöttem fel. Minden nap láttam a szürke, kedvetlen embereket. Fotókat készítettem róluk. Az egyik ilyen fénykép ott volt velem a műterem asztalának a fiókjában. Valahogy meg akartam fogalmazni, hogy mit is érzek mindennap a szürke, megfáradt tömegben. A fiókot többször kihúztam, de a napok csak teltek, én pedig nem találtam a megfelelő kifejezési módot, végül olyan ideges lettem, hogy a fotót a földhöz csaptam, és rátapostam dühömben. Amikor lenéztem a földre, ott feküdt előttem a megoldás. A gyűrött, megalázott kép a lépcsőn feljövő alakokkal tökéletesen bemutatta az emberi lét minden szenvedését, bánatát, mindennapi küzdelmeit. Felemeltem a fényképet, majd megfestettem két és fél méteres nagyságban. A kép olyan erős hatást keltett, hogy kivívta az akkori ítészek és a rendszer bírálatát.

- Ismeretes Önről, hogy a mai fiatal művészek kiállításait gyakran látogatja. Érdekli, hogy mit alkot az új generáció?

- Igen, számomra mindig érdekes, hogy mi foglalkoztatja az ifjú művészeket, de nemcsak itthon, hanem bárhol a világban. Mindig is azt mondtam, hogy szeretnék örökre tizenhat éves maradni, hiszen abban a korban akarja az ember megváltani a világot. Ha akkor nem, akkor soha.

Névjegy
Fehér László 1953-ban Székesfehérváron született. 1971 és 1976 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, 1975-ben festőművész diplomát szerzett, azonban az Aluljáró című festményét a korabeli hatalom oly mértékben kritikusnak vélte, hogy a három év művészképzőből egy év után „megérettnek" nyilvánították, így 1976-ban a második művészképzős év lehetőségét már nem kapta meg. Számos hazai és külföldi elismeréssel jutalmazták művészetét, többek között megkapta a Munkácsy Mihály-, a Kossuth- és a Prima-díjat. Fehér László egyik művét (Oszlopok, 1986.) beválogatták 1989-ben Az elmúlt tíz év legjobb képei közé Bécsben. 1990-ben önálló tárlattal szerepelt a Velencei Biennálén. Nemzetközileg elismert festő, tárlata volt már többek között Bécsben, Párizsban, New Yorkban és Tokióban.

A velünk élő sötétség

P. Szabó Dénes írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2016.04.18. 07:45
Ha az ember tizenhat évesen nem akarja megváltoztatni a világot, akkor soha! FOTÓ: HEGYHÁTI RÉKA
Családja múltját idéző rajzait állította ki Papírmunkák címmel Fehér László festőművész az Andrássy úti Platán Galériában. A könyvbemutatóval egybekötött tárlat kapcsán a művészt a képei történetéről, filozófiájáról és a véletlennek a művészetben játszott szerepéről kérdeztük.

- Mi ihlette meg Önt a Papírmunkák című kiállítása és az azonos című albumának létrejöttében?

- Egy családi beszélgetés kapcsán a feleségem nagybátyjáról kiderült, hogy az édesanyján Mengele kísérletezett.

- Mi lett ennek a rokonnak a sorsa?

- Kerényi Julianna alig harminc kilósan azzal a biztos tudattal jött haza a haláltáborból, hogy neki soha nem lehet gyereke. Épp ezért is ment hozzá a frissen megözvegyült, már gyerekes férfihez, feleségem nagyapjához, ezzel biztosítva, hogy nem lesz gyermektelen a család. Ám hamarosan megtörtént a csoda, és egy egészséges kisfiúnak, Jancsinak adott életet, aki később kiváló alkalmazott matematikus és remek bridzsjátékos lett, még Omar Shariffel is játszott. Kérdeztem, hogy tudna-e mutatni képeket az édesanyjáról. Ő erre elővett egy dobozt tele régi fotókkal az ötvenes évekből. Bár a felvételekről áradt az idilli nyugalom, mégis érződött rajtuk, hogy mindössze néhány évvel a borzalmak után készültek. A fotókat nézve megjelentek előttem a képek.

- A rajzoknak azonban nemcsak a témája, de a stílusa is szorongó hangulatot kelt.

- A képeimet átjárja egy megfoghatatlan fekete űr, mely körülvesz bennünket. A műveken a figuráim ebből a sötét háttérből kiszakadnak és egy új életet élnek. A sötét háttér egy olyan dimenzió, ami kinyitja a múlt felé, de mégis zárttá teszi a képek légkörét.

- A fekete űr mint motívum a nyolcvanas évek végétől végigvonul az Ön életművén. Mit jelképez konkrétan ez a sötétség?

- A sötétséggel arra utalok, hogy tulajdonképpen a létezés csapdájában élünk. Mi, emberek nem akartunk megszületni, de már nem akarunk meghalni se. Hiszen ha egyszer belekóstolunk ebbe a világba, az valami olyan fantasztikus érzés, amit nem akarunk elengedni. Persze, azt is szoktam mondani, hogy a halál gyermekei vagyunk. Az élettörténetünk végét mindig tudjuk, a vég mindig ugyanaz. A halál egy véges végtelen, ami lezárja a létezésünket. Valójában az élet a halállal teljesedik ki. Magát a halált egy mérhetetlen titok veszi körül.

- A halál jelentésén kívül a művein megjelenő sötétség mást jelentett a Kádár-korszakban és mást ma, igaz?

- Ha filozófiai szempontból nézzük a kérdést, akkor a válasz mindig ugyanaz: a sötétség a képeken a halált jelképezi. A történelem során az ember életében a szerelem mindig is szerelem volt, a halálfélelem mindig halálfélelem. A világon bárhol mutattam be a képeimet, azok a nézők számára mindig ugyanazt jelentették. Másrészről a halál tudata bármikor, bármelyik történelmi korszakban ugyanazt jelenti. A képeimen a sötétség egy „filozófiai fekete”, nem lehet pusztán vulgáris, hétköznapi vagy politikai szinten értelmezni.

- Egyes munkáin a figurákat csupán vékony, fehér vonallal rajzolja meg. Mire utal ezzel, az élet mulandóságára?

- Valahol a tudat alatt találtam ki ezt az ábrázolást. Feleségem kora terhessége során elvesztettük leendő első gyermekünket. Nagyon depresszióssá váltam. Később leutaztam Tácra, a műtermembe, ahol nekiálltam egy nagy képnek, amelyen anyám, a nagyanyám és egy hölgy szerepelt, amint engem fognak a kezükben csecsemőként. Realista stílusban megfestettem, de úgy éreztem, hogy a kép sehogy se sikerült. Elégedetlen voltam önmagammal, a világgal. Mindennel, ami csak létezett. Egy belső szorításból és dühből fogtam egy rongyot, és kitöröltem a figurákat. Az arcukat, a testüket is kitöröltem. A négy figura helyén ott maradt egy vékony körvonal. Aztán a vászontól hátralépve eldöntöttem, hogy mégis befejezem a képet. A figurák mögötti hátteret megfestettem, a megmaradt vékony vonalakat pedig fehérrel körberajzoltam. A végeredmény olyan volt, mintha a négy alak fényjelként került volna a tájba. Átjárta őket a napsütés, az erdő és maga a létezés. A festményen az emberek puszta jelekké váltak. Ekkor éreztem, hogy az új ábrázolással egy új képsorozatot indítok.

- Máskor is játszott szerepet a véletlen a művészetében?

- Az Aluljáró című művem is egy véletlen során jött létre. A kép egy szakadt fekete-fehér fotót ábrázol, amelyen emberek mennek fel az aluljáró lépcsőjén. Sokan kérdezték, hogy miért éppen egy szakadt fotót festettem meg. 1975-ben ötödéves főiskolásként reggelente a Vörösmarty utcai földalatti megállóból jöttem fel. Minden nap láttam a szürke, kedvetlen embereket. Fotókat készítettem róluk. Az egyik ilyen fénykép ott volt velem a műterem asztalának a fiókjában. Valahogy meg akartam fogalmazni, hogy mit is érzek mindennap a szürke, megfáradt tömegben. A fiókot többször kihúztam, de a napok csak teltek, én pedig nem találtam a megfelelő kifejezési módot, végül olyan ideges lettem, hogy a fotót a földhöz csaptam, és rátapostam dühömben. Amikor lenéztem a földre, ott feküdt előttem a megoldás. A gyűrött, megalázott kép a lépcsőn feljövő alakokkal tökéletesen bemutatta az emberi lét minden szenvedését, bánatát, mindennapi küzdelmeit. Felemeltem a fényképet, majd megfestettem két és fél méteres nagyságban. A kép olyan erős hatást keltett, hogy kivívta az akkori ítészek és a rendszer bírálatát.

- Ismeretes Önről, hogy a mai fiatal művészek kiállításait gyakran látogatja. Érdekli, hogy mit alkot az új generáció?

- Igen, számomra mindig érdekes, hogy mi foglalkoztatja az ifjú művészeket, de nemcsak itthon, hanem bárhol a világban. Mindig is azt mondtam, hogy szeretnék örökre tizenhat éves maradni, hiszen abban a korban akarja az ember megváltani a világot. Ha akkor nem, akkor soha.

Névjegy
Fehér László 1953-ban Székesfehérváron született. 1971 és 1976 között a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, 1975-ben festőművész diplomát szerzett, azonban az Aluljáró című festményét a korabeli hatalom oly mértékben kritikusnak vélte, hogy a három év művészképzőből egy év után „megérettnek" nyilvánították, így 1976-ban a második művészképzős év lehetőségét már nem kapta meg. Számos hazai és külföldi elismeréssel jutalmazták művészetét, többek között megkapta a Munkácsy Mihály-, a Kossuth- és a Prima-díjat. Fehér László egyik művét (Oszlopok, 1986.) beválogatták 1989-ben Az elmúlt tíz év legjobb képei közé Bécsben. 1990-ben önálló tárlattal szerepelt a Velencei Biennálén. Nemzetközileg elismert festő, tárlata volt már többek között Bécsben, Párizsban, New Yorkban és Tokióban.