Családi perpatvar a Nemzeti Frontnál

Viharos idők dúlják föl a francia szélsőjobboldal háza táját. Ami már hosszú idő óta lappangott, a szakadás, a két állítólag kibékíthetetlen tábor háborúskodása, azt az idei tavasz könyörtelenül meghozta. A pártalapító öregúrnak, a nyolcvanadik életévén túljárt Jean-Marie Le Pennek már régen megfeküdte a gyomrát leányának, Marine Le Pennek az „újító hajlama” hogy valamennyire mérsékelje a Nemzeti Frontot, s elhitesse azt: szalonképesebbé vált a tömörülés. A küzdelem egy ideig rejtettebb volt, megmaradt az üzengetés szintjén, amíg most egyszerre nyílt konfrontációvá szélesedett.

Végképp elmérgesedett a viszony apa és leánya között. A türelmetlen, a kihívó természetesen a hajlíthatatlan atya volt. A leánya demonstratívan akarta kimutatni, hogy a „mértékletessége” őszinte, igazodik a parlamentarizmus szokásaihoz, a jövő pedig a már köztudottan 2017 áprilisára és május elejére meghirdetett köztársasági elnökválasztáson dőljön el. Amelyen ő „polgári szándékokkal” indul, abban a reményben, hogy az első fordulóban kivívja magának legalább a második helyet, s a poszt sorsát eldöntő második menetben ő lehet majd a mérsékelt konzervatív jelölt ellenfele.

Mi több, vérmesebb változatban még azzal is kecsegteti híveit, győzhetnek is, az Ötödik Köztársaságnak akár ő lehet az első női államfője, vagy Nyugat-Európa első keményebb jobboldali törekvésekkel színre lépő elnöke. Igaz, legújabban e tekintetben Ausztriában, váratlanul vetélytársa támadt, az ottani neonáci már nyeregben érezheti magát, ő az első akadályon már túljutott.

Marine Le Pen a kísérteties "neonáci" jelzőtől szabadulni igyekszik. Eltökélten készül végérvényesen lehengerelni atyját, akinek egyszer már, 2002-ben sikerült második fordulóssá verekednie magát Jacques Chirac ellenében, de a célszalagnál nagyon is csúnyán lemaradt, Chirac csaknem kilencven százalékkal győzött. Most, 2016-ban az öregúr gonoszkodva állt neki túltenni magát magzatán, de vészesen elgaloppírozta magát. A lánya táborának gyűlésétől alig néhányszáz méterre toborozta össze ellentüntetésre makacs híveit, és még azt is megengedte magának, hogy megjósolja, Marine hiába riszálja magát abban a hitben, hogy netán megismételheti atyja 2002-es rekordját. Állította, nem csupán döntős nem lesz, az első fordulóban elvérzik, örök időkre kompromittálja a „mérsékelt” szélsőjobboldaliságot. Legyen bár édes leánya ,,pusztuljon”.

Ez a már-már tragikus fordulat éreztette elkerülhetetlen hatását a mozgalom berkeiben is. Az újabb nagy szakadást követően a „L’Obs” hetilap összefoglalót készített a testvérháború belső frontos visszhangjáról azzal a címmel, hogy a mai francia szélsőjobboldal „rosszabb állapotban van, mint fönnállása óta volt valaha is. Egykori tagok keserűségükben föltűnően tépik el pártkönyvüket”. És illusztrációként az egyébként baloldali érzelmű hetilap csupán monogrammal, nehogy akárcsak sejtés is lehessen, ki lehet a panaszkodó, burkolt nyilatkozatokat is közölt. Az egyik kiábrándult elkeseregte, távozik azért is, mert a pártban sanyargatják mert nem kellően harcias, miközben egyes vezetők csak azért annyira bőszek, hogy minél degeszebbre hizlalhassák a bukszáikat.

Mindennél hűségesebben festette le a francia Nemzeti Front pillanatnyi belső állapotát a Le Monde értékelő szerkesztőségi vezércikke, amely azzal a látszólag szerény, mégis sokat mondó címmel jelent meg, „Az öregúr és leánya”. A szakadás – említik a bevezető mondatok - immár egy esztendeje nyilvánvaló. Fölfoghatatlan családi perpatvar, marakodás az örökségen, a vénember könyörtelen kellemetlenkedése, az ellenoldalon pedig a szolid hallgatás. Az idős Le Pen a pártból történt korábbi, szerinte „elpimaszodott” kizárását XIV. Lajos történelmi fővesztéséhez hasonlította, vagyis a L’ancien Régime-nek, a régi rendnek a fölszámolásához.

Nem volt eléggé kemény szava lánya eltévelyedéséről, erről az ő változatában ostoba öngyilkosságról, amely szerinte „vagy naivitásra, vagy árulásra épült”. Marine, azonban a Le Monde értelmezésében tüntetően túltette magát atyja gorombaságán. Akár vállvonogatással is szemlélhetjük ezt a látszatra patetikus öldöklést – vélekedett a Le Monde, -, de ebben az esetben mélységesen tévednénk. Mert a két eltérő beszéd, az atyáé és a lányáé, minden szikár elemzésnél jobban árulkodik arról, ami elválasztja egymástól a tegnapi Nemzeti Frontot a maitól. Kétségtelen, a Front jelenlegi elnökének jó iskolája volt. Jelesül alkalmazkodott atyja megszállottságának a retorikájához.

Szándékaik azonban egymáséival tökéletesen szemben állnak. Jean-Marie Le Pen állítólag soha nem törekedett a hatalom meghódítására. „Isten óvjon ettől” – vallotta. Ezzel szemben a leánya erre törekszik, éppen a „megszelídült Franciaországot” ígéri. Vallomása szerint tartózkodik a negatívumoktól, elkerülni az agresszivitást, azt állítja, hogy idővel ő "helyreállítja a jogállamot". Ennek a keretében leszámol a schengeni rendszer Európájával, „a kifosztókkal és a zsákmányokat harácsolók kontinensével. Visszavarázsolja a nemzeti pénzt, hiszen az euró kizárólag csupán kudarcokat hozott, ő ellenben erős államot teremt, olyat, amelynek látomásai vannak.

Franciaország végre „higgadt demokrácia” lesz, a népszavazások eszközeivel visszaszerzik a nép elidegeníthetetlen jogát a megszólalásra. Csakhogy a Le Monde szerint Marine Le Pen előtt két leküzdhetetlen akadály is meredezik. Öt francia közül három a Nemzeti Frontot a demokrácia fenyegetőjének tartja, miközben jó negyedük alkalmasnak véli a kormányzásra. Az atya az egész vállalkozást, úgy ahogyan lánya táborában föltüntetik, öngyilkosságnak véli. Marine mégis elszánt. A hátralévő választási esztendőnek kellene bizonyságot hoznia mindenre, és mindennek az ellenkezőjére. A Le Monde így foglalta össze a „vénembernek és leányának” elkerülhetetlen és tragikus szembenállását.

A dilemma olyannyira időszerű, hogy a minap ugyancsak a Le Monde-ban Valérie Charon filozófusnő tette szóvá, a szélsőjobboldal Európában egyebütt is él és virul, Németföldön, Itáliában, Spanyolországban és másutt. De miért látszik ennyire fenyegetőnek a helyzet éppen Franciaországban és most Ausztriában is, a többi helyen pedig kevésbé? A filozófus szerint azért, mert e két országban a két párt szervesen beépült a politikai intézményrendszerbe, ezért kellene mielőbb tartós megoldást, ellenszert kidolgozni. Javaslata szerint üdvös volna azonban Európa más országaiban is eltöprengeni ezen. Mihamarabb.

És miközben a Szajna partján kivált az utóbbi napokban ezek körül lángolnak föl a szenvedélyek, Angela Merkel francia szakos német gimnazista diákok előtt a minap azt hangoztatta, amíg csak szufla van benne, azért küzd, (már amennyire kívülről lehet) hogy Marine Le Pen soha ne juthasson a hatalom közelébe. Az indulatos válasz nem késlekedett. A Nemzeti Front elnök asszonya habozás és gondolkodás nélkül azzal replikázott, hogy a berlini kancellár tűnjön a pokolba, nagy ívben kerülje el a francia ügyekbe való beavatkozási törekvéseit. Rettegjen, máskülönben vele és harcias mozgalmával gyűlhet meg a baja, jó lesz óvakodnia. Mert egyébként szerinte hasonló sorsra juthat, mint amilyen az ő reményei szerint francia cimboráját, Hollande-ot fenyegeti - a süllyesztő nyelheti el, ami egyébként is mind jobban kísérti. Bölcsebb, véli Marine Le Pen, hallgatni, és nem összevissza fecsegni.