Marad a francia munkaügyi reform tervezete – tette világossá Hollande. Ez azt jelenti, hogy a munkaadók nagyobb szabadságot kapnak a munkaidő, a bérek meghatározásánál. Az elnök szerint ugyanis a törvény magján semmiképpen sem változtatnak. Ez azt jelzi, folytatódhatnak a hetek óta, több százezer ember részvételével megtartott tiltakozó akciók. Ez különösen aggasztó a jövő pénteken kezdődő franciaországi labdarúgó Európa-bajnokság közeledtével. Kaotikus állapotok fenyegetnek országszerte, fennakadásoktól lehet tartani a közlekedésben.
A köztársasági elnök most biztosan nem tartozik a legnépszerűbb személyiségek közé hazájában. Az egész párizsi sajtó tréfának hitte azt a New Yorkból keltezett hírt, mely szerint a The Appeal of Conscience nevű amerikai szervezet 2016 államférfijává épp Hollande-ot jelölte. A jeles díjat a keresztény és zsidó felekezeteket tömörítő mozgalom a tervek szerint szeptember közepén, gála lakomán adja majd át a kiszemeltnek. Derűt azért keltett a jelentés, mert a franciák éppen most, amikor az egész ország a feje tetején áll, nem éppen úgy vélik, mintha államfőjük csakugyan csúcsteljesítményt nyújtana.
A párizsi hírlapok a múlt hét végén azért közöltek földúlt hangulatú kommentárokat, mert a krízis óta másodízben történt meg, hogy eltűntek az utcai kioszkokból a központi napilapok. A CGT szakszervezeti szövetség, a már szinte csak nyomaiban működő egykori kommunista párt fiókintézménye, hirdetést juttatott el a redakciókba, fölszólítva őket, közöljék ingyen, amit természetesen a lapok egytől egyig visszautasítottak.
Erre a lapkiadó szakszervezetek sztrájkot hirdettek meg, minden újságra, kivéve a L’Humanitét, amely meg is jelent, benne az ingyenes hirdetéssel. Kísértett a múlt, egyesek úgy aposztrofálták a történéseket, hogy „a bolsevikok” ismét diktálni akarnak, nem veszik észre, hogy Georges Marchais óta nagyot fordult a világ. Ezúttal a mérsékelt konzervatív Le Figaro sem fogta vissza magát. Haragosan közölte Philippe Martineznek, a CGT jelenlegi elnökének dús bajuszú fotóját azzal a kísérő szöveggel, a Sztálin-ábrázat ismét föltünedezik?
A higgadtabb kommentárok ellenben azon a kormánypropagandán csúfolódnak, hogy a szocialisták ebben a kínos helyzetben azt hirdetik fennen, íme, hónapok óta, végre észlelhetően csökken a vészes munkanélküliség, immár másodízben rövid időn belül. A kormány elismerésre vágyna, csakhogy a szocialista kormányzat most azt nem veszi észre, hogy ez a kérdés most háttérbe szorult az elfuserált új munkaügyi törvénytervezet miatt. Az embereket most egészen más gondok nyomasztják. Üzemanyagra lesve sorban kell állniuk a benzinkutak előtt, aztán haza kell fordulniuk, mert elfogyott az üzemanyag, a nyersolaj.
Ám még ennél is ügyetlenebb talán maga Hollande elnök, akitől megoldási javaslatokat várnának, közvetítő indítványokat, de mintha az Élysée-palota magaslataiból nem észlelné azt, milyen közegben él. Még ha enyhe gúnnyal is, de azt vetik a szemére, beosztott munkatársaira hagyja a gondot, töprengjenek ők, mivel lehetne csillapítani a haragos szakszervezeteket, az államfőt pedig e helyett pedagógiai hevület szállta meg.
A közszolgálati rádiók és tévék hírprogramjait nagy ívben kerüli, helyette a France Culture történelmi műsorában bukkant föl az „Így készül a história” című művelődési sorozatban. Közvetett utalásokat tesz arra, hogy uralma idején, a XVI. és a XVII. században IV. Henrik Hollande szerint „a kiegyezés és a békéltetés nagymestere” volt, aki mellesleg azt hirdette, „ha Isten megőriz, addig nem nyugszom, amíg mindenkinek a fazekában vasárnaponként nem tyúkhús puhul”.
A mai francia államfő ezzel példálózott, meg Szent Lajossal, a keresztes háborúk hősével, a XIII. századból. Vasárnap Verdunben pedig már Angela Merkel társaságában azzal, „szándékom, hogy kibékítsek minden emlékezetet, éljenek együtt békében”. A történelmi leckék hallgatói azon sopánkodtak, mindez jobbára a távoli múltnak szólt, nem pedig a nyugtalanító jelennek. Még kevésbé a rohamosan közeledő közeljövőnek, az alig egy esztendő múlva elérkező új elnökválasztásnak.
Általános a vélekedés, noha Hollande elnök húzza, halasztja a bejelentését arról, jelölteti-e magát újabb ötéves államfői szakaszra, be kellene látnia, eleve vesztes helyzetben van. Az első fordulóból az első két helyezett jut tovább, és a közvélemény-kutatások többsége azt mutatja ki, Hollande jó esetben is csak a harmadik pozícióban futhat be, mindenképpen kiesik, otromba kudarc várhat rá. Ha végül mégis visszalépne, nem lenne más olyan baloldali jelölt, aki a legcsekélyebb mértékben is esélyes volna a mindent eldöntő második menetben.
A jóslatok szerint a mérsékelt jobbközép kandidátusa, Alain Juppé, Bordeaux polgármestere látszik favoritnak, a második helyre pedig Marine Le Pennek, a Nemzeti Front elnökének a befutása várható. Párizst a „bécsi veszély” fenyegeti, Ausztriában végül szűk többséggel győzték le a szélsőjobboldali jelöltet, Norbert Hofert. Franciaországban a szélsőjobboldal szintén is az ország második számú politikai erejévé léphet elő, a választók mintegy harmadának a támogatásával. Az osztrák tragédia megismétlődésétől elvileg azért nem kell tartani, a Nemzeti Front jelöltjének aligha lenne esélye az Élysée-palota bevételére. Elvben, de csakis elvben, négy tábor bizakodhat abban, szereplője lesz az államfőválasztásnak.
A Sarkozyt a taccsvonalra szorított Republikánusok, illetve a valószínűleg más színekben induló Juppé-tábor, az eleve vesztes szocialisták és a várhatóan ugyancsak induló, de a reménytelen helyzetben lévő kommunista jelölt. A baloldalnak föl kell készülnie arra, hogy legalább fél évtizedre jelentéktelen erővé válik az új parlamentben, (később rendezik meg a parlamenti választást, hacsak a befutó államfő nem oszlatja föl a törvényhozást, és előrehozott voksolást nem ír ki). A szocialisták legfeljebb tisztes ellenzéki pozícióba juthatnak, nem sok vizet zavarva.
A különböző közvélemény-kutató intézetek elsősorban arra voltak kíváncsiak, a még hivatalban lévő Hollande-nak és körömszakadtáig küzdő csapatának, egyáltalán van-e esélye arra, hogy egy ideig kitartson még. Az összkép azt mutatja, a legtöbb, amit a politikai és szakszervezeti potentátok elérhetnek az, hogy a lehető legkevésbé fájdalmas vereséget szenvedjék el. Kudarcot ígért az is, a kormányoldal soha nem tudta elfogadhatón kifejteni, mit is akar.
A BFM gazdasági tévé csatorna szondázása szerint a franciák csaknem 70 százaléka véli úgy, a legbölcsebb a feledés volna, ejtsék el végképpen a munkaügyi törvény javaslatát, és ezzel egyetért még a szocialistákkal rokonszenvezőknek is a fele. A Sofres intézet pedig azt mutatta ki, hogy tíz francia közül hét azt tanácsolja, az egész törvényt szőröstől-bőröstől tegyék múlt időbe.
Mi is az igazi tétje ennek az ádáz válságnak? A francia szakszervezeti mozgalom élén évtizedekig a kommunista befolyású CGT állt. Jövő tavasszal azonban szakszervezeti választás is esedékessé válik, ezen azonban elvérezhet a CGT. Jó esetben is a második helyre szorul vissza, a mérsékeltebb, engedményekre hajlamosabb, a szocialistákhoz közelebb álló mozgalmak akár külön-külön, akár összefogva megelőzhetik, ezzel a hegemónia véget ér. Állítólag ez az oka annak, hogy a CGT csaknem maoista módra radikalizálódott, emiatt vergődik válságban a társadalom javarésze. Megér-e ez egy misét? – kérdik reményt vesztve nagyon sokan.