Előfizetés

Ápolók, az egészségügy napszámosai

198 éve született Semmelweis Ignác, egyike azoknak az elődöknek, akire méltán büszkék lehetünk, mint az első magyar orvosra, aki világhírnévre tett szert. A magyar egészségügyi dolgozók az ő születésnapját, július 1-jét választották a hivatásukról való megemlékezés napjának.

Nem csak Semmelweis korában jellemezte a meg nem értés, a széthúzás, a különböző egyéni érdekek mentén történő cselekvés a társadalmat, és az egészségügyi dolgozók nagy táborát. Saját korában őt sem értették meg, és hosszú időnek kellett eltelnie, amíg az „anyák megmentőjeként” adózhattunk emlékének. Az egészségügyi dolgozók megbecsülése, tisztelete 2016-ban Magyarországon - nincs rá jobb szó - megtépázott.

Pedig nincs még egy ilyen hivatás, ami ennyire a humanitásra, empátiára, az önzetlenségre, épülne, mint azoké, akik ezen a területen nap, mint nap a kórházakban, szakrendelőkben, az egészségügy ellátórendszerében szakmai tudásukat, idejüket, szeretetüket és szorgalmukat – nem ritkán családi életüket is – feláldozzák azért, hogy segítsenek a beteg, kiszolgáltatott embereken.

Különös hívatás az övék. Nem panaszkodhatnak a beteg ágya mellett, hogy végtelenül kimerültek. Titkolják, hogy mennyi stressz éri őket a több évtized alatt lehúzott műszakokban. A beteg soha nem fogja megtudni, mennyit fáj a lábuk, hogy időnként görcsöl a gyomruk a feszültségtől.

Aki csak felületesen ismeri, miből áll a nővérek dolga, azt gondolhatja, semmiség. Körbe viszik a lázmérőt, beadják a gyógyszereket, megigazítják, esetleg újra húzzák az ágyat. Aki állt már egy gyógyszeres szekrény előtt, az tudja csak, milyen időigényes és erős figyelmet kíván a gyógyszerelés, amiben soha nem szabad tévedni. De az egészségügy mai viszonyai között ők járkálnak a hiányzó gyógyszerek után is, manapság a nővér dolga futni a gyógyszertárba, ha azonnal kell egy gyógyszer, ami nincs az osztályon.

Nem verik nagydobra, ha az osztályon az egyik beteg elköltözik az élők sorából. Úgy intézik, hogy a többiek ne tudják, mi történik a szobájuk ajtaján kívül, legfeljebb annyit vesznek észre, hogy a hívására nem válaszoltak azonnal. Arról az érzésről is legfeljebb csak otthon mesélnek, milyen dermesztő a jeges félelem, mit jelent az a mondat: „Majdnem elvesztettük...” És a megkönnyebbülés, ha bekövetkezik a csoda.

Naponta tapasztalják, mi az akut helyzet, mit kell tenni, amikor a szervezet összeomlik, és a dolgok rosszra fordulnak. Rohannak a műtőbe, ezerrel nyomják a folyadékot, társuk rutinszerűen cseréli az oxigénpalackot, száguldanak a megrendelt vérrel a műtőbe. Másra sem tudnak gondolni, csak arra, istenem, élje túl a néni, vagy a bácsi a beavatkozást! És őszintén aggódnak, hogy talán nem sikerül.

Soha nem képesek maguk mögött becsukni a kórház ajtaját, nem tudják letenni a „munkát” a műszak végén. Mindig magukkal visznek egy darabot beteg életéből. Nem mondják el, szoktak imádkozni azért, hogy másnap is ott találják az ágyában azt, akit előző nap olyan nehéz szívvel hagytak magára. Azt sem, hogy velük is megesett, hasonló betegségben vesztették el valamelyik családtagjukat. Ettől más lesz a kezük érintése, emlékező, és kísérő, titkot hordozó.

Na és a vég. Amikor nekik kell őrizniük a haldokló utolsó szavait, mozdulatait, mert sokszor a hozzátartozó erre már nem kíváncsi.

Titkolják, de ők is lehetnek betegek. Sokszor lázasan is dolgoznak, megesik, ők maguk rosszabbul érzik magukat, mint a rájuk bízott betegek. Műszakkezdéskor ott vannak akkor is, ha előző nap mutatta ki a röntgen a porckorongsérvet. És emelik újra és újra a beteget ha kell, legfeljebb akaratlanul összerezzennek egy-egy mozdulatra.

Mit szól a családjuk a sokadszorra is bevállalt túlórához? Netán beteg a gyerekük, akit otthon magára hagytak egy csésze teával? Nem tehetnek mást, nincs, aki a helyükre álljon. Sokan közülük idős szülőket ápolnak, és csak műszak előtt és után tudják ellátni őket, kevéske fizetésükből kénytelenek vigyázót fogadni, aki napközben ellátja, gondozza a papát, a mamát.

Hazaviszik megannyi titkukat. Otthon beteszik rejtett ládájukba, magukba zárják, s egy életen át cipelik nehéz teherként, mindazt, amit megéltek a kórtermek fehér falai között.

Legalább az év egyetlen napján, július 1-jén mondjuk köszönetet az egészségügy napszámosainak mindezért!

Nagy Imre öröksége

Pomogáts Béla
Publikálás dátuma
2016.06.18. 09:35
MTI Fotó: Máthé Zoltán
Vannak napok, amelyek igen mély nyomot, de így is mondhatnám: sebet hagynak emlékezetünkben és szívünkben. Ilyen napot jelent, remélem, nemcsak számomra, hanem a nemzet számára, Nagy Imre, az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc miniszterelnöke mártírhalálnak a napja: 1958. június 16-a.

Talán személyes emlékkel kezdem. Forró nyári napra ébredtem, kora hajnalban, minthogy egyik közeli barátommal: Andorka Rudolffal, a későbbi neves szociológussal, egyetemi tanárral a Balatonra készültünk, vitorlázni. A Kelenföldi pályaudvaron találkoztunk, hogy levonatozzunk Balatonfüredre, ahol egy közösen használt kis vitorlásban szerettük volna eltölteni a kora nyári víkendet. A pályaudvaron vettem egy Népszabadságot, első oldalán kövér betűk hirdették, miszerint a Legfelső Bíróság kötél általi halálra ítélte Nagy Imre korábbi miniszterelnököt és néhány társát. A miniszterelnök nem kért kegyelmet, az ítéletet végrehajtották. Már túl voltunk a forradalom leverésének sokkhatásán, Andorka Rudi túl volt pár hónapos börtönbüntetésén is, én pedig még előtte voltam a Fő utcai vizsgálati fogházban eltöltött, majd a tököli internálótáborban folytatódó rabságomnak, de hamarosan ez is bekövetkezett.

Igyekeznek lejáratni

Akkoriban már szinte reménykedni kezdtünk, talán véget értek a brutális megtorlások, amelyeknek az előző esztendőben számos ötvenhatos forradalmár esett áldozatul. Kerestük helyünket a mindennapi életben, tudományos terveket melengettünk, és csak valamiféle szomorú nosztalgia idézte fel számunkra a vérrel kivívott szabadság alig több mint egy hetét. És akkor jött a letaglózó hír: halálra ítélték, kivégezték, azaz meggyilkolták az ország miniszterelnökét. Nem tudom, hogy a most élő fiatalabb nemzedékek mennyire képesek átélni ennek a régmúlt vasárnapi hajnalnak a rettenetét. Ilyen rettenetet élhetett át az aradi vértanúk kivégzéséről értesülő 1849-es magyarok többsége. Vannak ennek a rettenetnek szépirodalmi emlékei.

Nagy Imrére már hosszú évek óta bizalommal, tisztelettel és (bátran állíthatom) szeretettel nézett fel az ország. Nem lehetett elfelejteni, hogy ő volt az 1945-ös földosztás minisztere, majd 1953-ban a Rákosi-féle banda diktatúrájával szakító új kormány elnöke. Hadd említsem meg, hogy az ő reformpolitikája nélkül én egyetemre sem kerülhettem volna, úgynevezett „reakciós” családdal és a piarista gimnáziumban szerzett érettségivel a hátam mögött. Joggal bíztam abban, nemcsak én, hanem az ország is, hogy Nagy Imre kormányra kerülésével a sokáig nélkülözött szabadság és a biztonságos megélhetés korszaka következik. A forradalom napjaiban pedig meggyőződhettünk arról, hogy a miniszterelnök napról-napra hitelesebben tudja vállalni a szabadságát kivívni akaró nemzet sorsát és követeléseit. A miniszterelnök azonosult a nemzettel, és a nemzet szívébe fogadta vezetőjét, jóllehet Nagy Imre soha sem tagadta meg kommunista múltját, és a vérbíróság ítélete után is, az „utolsó szó” jogával élve, morális értelemben a „nemzetközi munkásosztályhoz” fellebbezett.

De nézzünk a közelebbi múltba. A magyar forradalom egykori miniszterelnökét, akinek a vértanúság vállalásáig eljutó nemzeti elkötelezettségét korábban szinte senki olyan nem vonta kétségbe, akinek számára jelentett valamit Magyarország szabadsága, és a magyar nemzet jövője, az utóbbi évtizedekben (most már nem „balról”, hanem „jobbról”) többen is igyekeztek lejáratni. Emlékszem arra, hogy neves politikusunk is arról nyilatkozott egy alkalommal, miszerint „Nagy Imre nem a mi hősünk”.

A semlegesség híve

Bizonyára tévedett akkor, amidőn a forradalom miniszterelnökének alakját pusztán annak figyelembevételével ítélte meg, hogy Nagy Imre élete nagy részében a kommunista pártelit tagja volt. De hát a magyar történelemben nem volt ritka jelenség, hogy az uralkodó társadalmi elit egy-egy lelkiismereti indítékoktól vezérelt képviselője a nép mellé áll, és személyes sorsát ennek a morális választásnak rendeli alá. Gondolok például II. Rákóczi Ferencre, gróf Batthyány Lajosra, gróf Széchenyi Istvánra, vagy gróf Károlyi Mihályra. Teljes joggal közéjük tartozik Nagy Imre miniszterelnök is, aki a vértanúságot is vállalva mutatta meg hűségét a nemzet iránt.

A forradalom miniszterelnöke nem 1956 őszén találkozott először a nemzeti függetlenség eszméjével. Az 1945-ben Moszkvából hazatért kommunista vezetők közül kétségtelenül ő volt szinte az egyetlen, aki ezt az eszmét valóban történelemformáló erőnek és politikai követelménynek tekintette, és 1948-ban a magyar országgyűlés elnökeként személyes hitelességgel megszólaltatta. Az ötvenes években, midőn a Rákosi-féle vezetés félreállította, olyan kommunista politikusként gondolt rá az ország, mint aki képes lehet szakítani a zsarnoki politikával és hivatott képviselni a nemzeti érdekeket. Amidőn 1953 nyarán átvette az ország vezetését, szinte mindenki egy „nemzeti kormány” miniszterelnökeként fogadta. A magyar nép védelmében című 1955-ös vitairatában, amelyet eltávolítása után írt, nagy fontosságot tulajdonított a nemzeti eszmének és a nemzeti függetlenségért vívott küzdelemnek. „Mi sem lenne tévesebb – szögezte le -, mint az olyan nézet, hogy mivel a nemzeti függetlenség, szuverenitás és egyenjogúság egy túlhaladott társadalmi fejlődési korszak, a polgári átalakulás feladata volt, a nemzeti elvek és eszmék is ma már a múltéi.”

Nagy Imre ilyen személyes előzmények után nem alaptalanul lett a forradalmi nemzeti kormány miniszterelnöke. Október 28-ai rádióbeszédében nemzeti demokratikus mozgalomként jellemezte a népfelkelést, majd a következőket jelentette ki: „Ez a mozgalom célul tűzte ki, hogy biztosítja nemzeti függetlenségünket és szuverenitásunkat, kibontakoztatja társadalmi, gazdasági, politikai életünk demokratizmusát, mert csak ez lehet a szocializmus alapja hazánkban.” November 1-jén pedig, midőn bejelentette az ország semlegességét, így nyilatkozott: „A magyar nép nemzeti forradalma vívmányainak megszilárdítását és továbbfejlesztését óhajtja anélkül, hogy bármelyik hatalmi csoportosuláshoz csatlakoznék. A magyar nép évszázados álma valósul meg ezzel. A forradalmi harc, amelyet a magyar múlt és jelen hősei vívtak, végre győzelemre vitte a szabadság, a függetlenség ügyét!” Ezen a meggyőződésén aztán már nem változtatott semmit a romániai száműzetésben, a vizsgálati fogságban, a vészbíróság előtt, és az akasztófa alatt sem.

Vállaljuk az örökségét!

Pár napja Nagy Imre emlékét őrizve, munkásságának és személyiségének híveként meghajtottam fejemet az Országház közelében álló szobra előtt, és Márton László barátommal együtt elhelyeztem ennél a szobornál a Bibó István Emléktársaság koszorúját. Arra gondolok, hogy történelmünk hőseinek és vértanúinak az öröksége nem mindig érvényesült a későbbi politikai küzdelmek sűrűjében. Valójában Nagy Imre örökségének gondozása is nagyobb elszántságot és erősebb hűséget követelne. Szeretném, ha az utánunk (egykori „ötvenhatosok” után) következő nemzedékek tudatosan vállalnák ezt az örökséget, és nemcsak koszorúikat helyeznék el vértanú hőseink emlékműveinél, hanem szívüket is megtöltené az a szellemi és erkölcsi örökség, amelyet ezek a hősök hagyományozták rájuk.

Nagy Imre (és a többiek) örökségének ma is éltető erőnek, példának, buzdításnak kellene lennie.

Braun Rózsa utcája

Somfai Péter
Publikálás dátuma
2016.06.18. 09:28
A mama elegáns ruhában, mellette kantáros rövidnadrágot viselő kisfiú CSALÁDI ARHÍVUM
A mindenüktől megfosztott, egy szál ruhában elhurcolt 280 tótkomlósi zsidót - öregeket, nőket, gyerekeket - útban a bergen-belseni koncentrációs tábor felé, 1944-ben a Bécs melletti Gerasdorfban beterelték város széli gázgyárban kialakított ideiglenes táborba, hogy a betakarítás idején néhány hétig a falú lakóinak földjén dolgozzanak. Jó hetven évvel később a gerasdorfiak úgy érezték, elégtétellel tartoznak a történtekért: 2016. június 17-én utcát neveztek el Braun Rózsáról, az egyik deportált zsidó asszonyról.

Csendesen morajlanak körülöttünk a vendégek, a lipótvárosi kávéházban már gyülekeznek a környéken lakók a megszokott ebédjükhöz. Az egyik asztalnál az ismert orvos professzor kínálja hellyel idős nagynénjét, két asztallal odébb a neves író anekdotázik asztaltársának. Az ablak mellett egy parlamenti képviselő vaskos aktacsomagot böngészve, szórakozottan kavargatja a kihűlő kávéját.

„Igazi polgári hangulat” – jegyzi meg kollégám, Benedek István Gábor, majd hozzáteszi: hetven éve is ez a városrész számított Budapest „legpolgáribb” körzetének. Tekintetében ott a kérdés: értem-e, mire gondol? Hát persze. Innen kísértek ’44 fagyos telén a Duna partjára a „védett házakból” a nyilas suhancok több száz családot. Jóval később magam is laktam a Pozsonyi úton néhány évig. Az egyik szomszédom mondta: sokan élnek a környező házakban, akiknek az akkori sortüzek rémisztő hangja még ma is a fülébe cseng. És vannak, akik lesütik a szemüket, mert tehettek volna a szomszédaikért, de inkább félrenéztek.

A túlélők lelkiismerete

Benedek István Gábor - azaz BIG, ahogyan a szakma ismeri -, egyike azoknak a holokauszt túlélőknek, akik szinte gyerek fejjel járták meg a koncentrációs táborok poklát. Tótkomlósról, hat évesen hurcolták el a családjával előbb Ausztriába, aztán tovább, Németországba, Bergen Belsenbe, végül Csehországban, Terezinben élte meg a felszabadulást. Dióhéjban ennyi volna a történet, de itt mégsem lehet pontot tenni az „elbeszélés” végére.

Honnan van az embernek lelkiereje , ahhoz, hogy évekkel később leüljön az írógépe mellé és felidézze mindazokat a szörnyűségeket, amelyeket gyerekként átélt? BIG nem az az ember, aki kitér a kényes kérdések elől. Igaz, hagyja rám, nem volt könnyű megírni az első novellákat, amelyekben megpróbált emléket állítani vagy tucatnyi sorstársának. Olyanoknak, akik egykor a szomszédaik voltak, akikkel kölyökként együtt játszottak, ették a foglyok savanyú kenyerét, akiket szeme előtt vitt el a lágerben a tífusz, az éhhalál.

Persze éppen a szenvedés az, ami megkeményíti az ember szívét, mondja, és a túlélők lelkiismerete követeli meg, hogy emléket állítsanak azoknak, akik soha nem tértek vissza a földi pokolból. Nincs szüksége jegyzetekre, hogy felidézze a neveket: dr. Gáti Dezsőt, a Keszthelyről Tótkomlósra űzött körzeti orvost, akinek családja szívszorító módon próbálta elfogadtatni magát és a szolgálatait a hajdani falu lakóival, de a deportálást nem tudták elkerülni. Vagy Weisz Miksa, a pék, aki a békési környék legcsodálatosabb kenyerét sütötte. Hét közben úgy fogta a péklapátot, a parázskapát, mint a gyerekek a vonalzót, de aztán szombaton, elmélyedt ima közben, óriási ujjai finoman morzsolták az imamellény rojtjait… Hihetetlen, teszi hozzá ott, a kávéházi asztalnál BIG, szinte ma is látom.

Hát igen, ezek még a béke képei, keresem a magyarázatot, de jelzi, nem így van. A legszörnyűbb idők emlékei is éppen ugyanolyan elevenek benne, mint a korábbiak vagy a későbbiek. Példát is említ, egy bergen belsenit, amikor már szinte minden rab – és nem csak a felnőttek – azzal ébredt a priccsén, hogy talán ez a nap lesz élete utolsó napja. De az ember ember maradt, minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Volt románc és volt álnokság, irigység és gonoszság. Doktor Vajda Frigyesnéről mesél, és Ilonkáról, a szép és örökké vidám 17 éves serdülő lányáról. Máig sem értem, vallja be, honnan volt Iluska derűje, amikor már mindenki roncs és félhalott volt a depressziótól, a hullámokban jelentkező halálfélelemtől, a honvágytól, pedig tudtuk, nekünk már nincs otthonunk… És akkor ez a sugárzóan szép fiatal lány iskolát szervezhetett a gyerekeknek, mert beleszeretett Wilhelm, a B-barakk tisztességes, művelt, fiatal, kifogástalan egyenruhában feszítő német parancsnoka, akit befolyásos családja a front elől menekített ide.

Nem hitték, hogy megtörténhet

„Mindenki úgy próbálta túlélni a háborút, ahogyan lehetett” – ezt a sokat próbált ember bölcsességével mondja, jó példaként hozva fel erre Wilhelm és Iluska plátói románcát. A másik oldalról a zsidó emberek máig is érthetetlen strucctermészetét említi: „Sorra születtek a zsidótörvények, a Horthy-kormányzat egyre vadabban antiszemita törvényhozói mindent elvettek tőlünk, amit el lehetett venni. Vagyont, munkát, megélhetést, önbecsülést. És még mindig nem értettük, mindez hová vezet.” És ez nemcsak Weisz pék hibája, doktor Gátié, vagy a szüleimé – teszi hozzá. Ettől a kávéháztól néhány sarokra éltek Radnótiék, a művelt költő sem tudta elképzelni, mi minden történhet vele. Vagy Petschauer Attila, az olimpiai bajnok kardvívó, Rejtő Jenő… Hosszan sorolhatnánk, ki mindenki nem akarta észrevenni a világ változásait, és nem próbált meg elszaladni, amíg még lehetett.

De a legérthetetlenebb mégis az, amit a táborban tapasztalt: a családok már régen elválasztva egymástól, az apák valahol a fronton, kényszermunkán, vagy egyenesen „aknaszedésen”, és akkor a tábori barakkban színjátszó kör működött. Volt, aki operaáriát énekelt esténként a középen kialakított alkalmi „színpadon”. Más valaki verset szavalt, vagy éppen egykor megírt tudományos disszertációjának lényegét próbálta elmagyarázni nekünk, csak azért, hogy ő maga ne feledje azt a másik életét. „Amíg figyelemmel hallgattuk a produkciót, addig is elfelejtettük a córeszt”.

Igaza van, mindenki úgy próbálta túlélni a háborút, ahogyan tudta. Az orosz frontra vezényelt parasztbakák is, meg a munkaszolgálatosokra felügyelő keretlegények is, akik sokszor kegyetlenebbek voltak a németeknél is… „Ezzel kellene egyszer végre szembenéznünk!” – bólint rá, és nem Szabadság téri Gábrieles-sasos hamis szobrok árnyékába húzódva mentegetődzni, hogy azok nem is mi voltunk.

Megtették a szembenézést a németek is – folytatom az általa megkezdett mondatot. - Berlinben dolgoztam, amikor 35 évvel a háború befejezése után, az NSZK tévécsatornái esténként vitaműsorokat készítettek egykori nácikkal, a Wermacht és az SS katonáival szembesítették a fiatalokat. Volt, hogy valaki a saját nagyapját faggatta, hogyan tehette azokat a szörnyűségeket… És mára megkönnyebbültek.

Nekünk ez kimaradt az életünkből – bólint, és a kezemre teszi a kezét. – Sajnálhatjuk.

Pedig lett volna erre néhány alkalmas esztendő. Még lettek volna, akik elmesélhették volna a fiatalabbaknak, milyenek voltak azok a munkaszolgálatos századok, és közöttünk voltak, ha időnként bujkálva is, a keretlegények, akikkel tisztázni lehetett volna a történteket. Biztosan akadtak volna a keresztények között is, akik képesek lettek volna szembesülni azzal az emberrel, aki a 40-es években ő maga volt. Aki beköltözött az elhurcolt zsidó szomszédja lakásába, beült a bútorai közé, majd szemlesütve visszaadta a kulcsot a csontsoványan hazatérő tulajdonosnak. Sokakban felébredt akkoriban a lelkiismeret, de nem beszéltük ki magunkból a sérelmeket.

Már kicsit késő – jegyzem meg, de ő csak a fejét csóválja. Mindenre van ellenpélda, véli, és kicsit visszakanyarodunk a mába. Az osztrák elnökválasztás eredményéről is azt mondja: az ő igazát támasztja alá. Néhány hete még úgy látszott, a szélsőjobboldal elsöpri a demokratikus pártok jelöltjeit, aztán megszólalt az osztrákokban a vészcsengő, ahogyan néhány éve a franciákban is, amikor sokáig úgy tűnt, Le Pen radikális jobboldali hívei tarolni fognak a választáson. „Ez is egyfajta szembenézés a múlttal – teszi hozzá, meg az is, hogy a napokban Braun Rózsiról utcát neveznek el az osztrák fővárosban.”

Élünk, köszönjük!

Braun Rózsa - BIG édesanyja. Hogy utcát neveznek el róla az osztrákok, az annak köszönhető, hogy BIG egyik novella-riportjában, amelyet számos nyelvre lefordítottak, megírta a négy perzsaszőnyeg történetét. Az eset híre Spielberg filmrendező révén visszakerült Bécsbe, pontosabban Gerasdorfba, ahol a tótkomlósi kifosztott, gettót megjárt és az egy szál göncben elhurcolt zsidók csoportját munkára fogták.

Elkalandozik a tekintete, és mesélni kezd. Hat éves voltam, nem volt más ruhám, csak a nyári ingem, a kantáros rövid nadrágom. Gerasdorf külterületén álltak a barakkok, ahová betereltek minket, öregeket, nőket, gyerekeket. A hajdani gázgyár és egy vasúti talpfaüzem mellett laktunk. Akik munkára foghatók voltak, azokat kivezényelték a közeli földekre, cukorrépát kapálni, cséplőgép mellé. Nappal hőség volt, éjszaka fáztunk, csak vasárnap volt mód valamennyit pihenni. Szeptember vége lehetett, amikor a lágerparancsnok németül beszélő takarítónőt keresett egy osztrák családhoz. Seidlék pékek voltak, a Stammersdorfstrasse 382-ben laktak. A ház, ahová anyámat őszi nagytakarításra vitték, nekünk a béke szigete volt.

Egy deportált, végtelenül lerongyolódott, ápolatlan magyar zsidó asszony jelent meg a jómódú péknél, a cselédek cselédjének. Anyám azt a feladatot kapta, hogy a négy perzsaszőnyegüket tisztítsa ki ecetes vízzel, s alaposan kefélje végig valamennyit. Lehajolt, megsimította a szőnyegeket, megnézte a csomózást, és langyos, szappanos vizet kért, mert az ecet kimarja a színüket. "Kár volna az anilinfestésű tebriziekért, az anatóliai és beludzsisztáni futókért" - mondta a házigazdának. A péknének elkerekedett a szeme. Honnan a fenéből ért ilyesmihez? – kérdezte, és akkor a mama elmondta: nekünk is voltak értékes szőnyegeink, mielőtt elhurcoltak. Apám a tótkomlósi és az orosházi Pipis-malmok cégvezetője volt, s a náluk őrölt kiváló sikértartalmú lisztből a bécsi Anker cégnek is szállítottak. Apa kapcsolatban állt az Anker irodával. Seidlné bólintott, ők is Anker lisztből sütnek.

Egy hét múlva a lágerführer odaszólt anyámnak: „Vasárnap várják magát a két gyerekkel együtt”. Kaptunk két kísérőt, úgy mentünk a „vizitre”. Kakaóval, vajjal, felvágottal fogadtak. Seidl úr is benézett egy pillanatra a konyhába. „Althaus úr üdvözli magukat” – mondta, és hozzátette: „Frau Braun”. Csak azok érthetik, akik tudják, hogyan bántak a zsidókkal a holokauszt idején, mit jelentett ott, akkor ez a két szó „Frau Braun”. „Nem sokáig volt részünk a jóból, rövidesen elvittek a Hannover melletti Bergen Belsenbe. De előbb a pék családja átadott két ruhacsomagot, tömve meleg holmival. „Északon hideg van” – mondta az asszony.

Ennyi volna a történet? – vártam a folytatást. Érdekelt a történet vége. Nem egészen - válaszol némi hallgatás után. Hazatértünk, anyám írt egy szeretettel teli levelet Gerasdorfba: Kedves Seidl család, élünk, köszönjük! 1946 augusztusában kaptunk választ rá. Fekete tintával írták: Matthias, a legidősebb fiúnk, meghalt Sztálingrádnál, a középső Bécsben dolgozik egy péküzemben, a kicsi fiú még iskolás. És egy bátortalanul fogalmazott kérés: ha lehet, írjuk meg nekik, hogyan bántak velünk. Igazolniuk kell magukat valamilyen szovjet katonai hivatalban. Szüleim elküldték az igazoló levelet, szovjet katonai pecséttel ellátva. Megvan tőlük egy második levél is, 1961-ből, amelyben beszámoltak mindennapjaikról.

1980-ban próbáltam ellátogatni Seidlékhez; egy egész délután kerestük az utcát, a házat, de hiába kérdezősködtünk. Az egész városnegyedet elnyelte az idő, a helyén új lakótelep épült.

Hogy milyen a világ – néz rám BIG, és néhány képet nyújt felém a kis kávéházi asztalnál. Nem sok fotó maradt meg a háború előtti időből, de az egyiken ott áll a mama elegáns ruhában, mellette kantáros rövidnadrágot viselő kisfiú.

"Ő Braun Rózsi, az édesanyám" – mondja BIG. – Vagy ha úgy tetszik, Rozi Braun, az egykori deportált zsidó asszony. Akiről a napokban Gerasdorfban, Bécs egyik régi kerületében, immáron önálló városban, utcát neveznek el.