A korábbi katonai puccsokat követő megtorlást idézi a mostani terror, amely kevéssé egyeztethető össze a demokráciával. Ezúttal is az oktatásügy vált a legnagyobb ellenséggé. Eddig 15 ezer tanárt bocsátottak el, 1500 egyetemi dékánt kényszerítettek lemondásra, 21 ezer magánintézménynél dolgozó tanár engedélyét vonták be.
A hadseregnél 6000 katonát tartóztattak le, s több mint két tucat tábornok várja perét. Majdnem kilencezer rendőrtisztet, illetve 3000 bírót bocsátottak el. Elküldték a török pénzügyminisztérium 1500 munkatársát. 492 személyt bocsátottak el a vallási ügyek igazgatóságától, s mintegy 250 ember függesztettek fel a miniszterelnöki hivatalban.
A médiát sem kímélték. Összesen 20 hírportált blokkoltak, 24 televízió és rádió sugárzási jogát vonták be, 34 sajtóigazolványt vontak be. A vallási ügyek hivatala megtagadta az egyházi temetést a puccs állítólagos résztvevői számára. A puccs során 232 személy vesztette életét, 1541-en megsérültek. Hogy a letartóztatott és elbocsátott személyek valóban mindegyike összefüggésbe volt-e hozható a puccsal, illetve a Pennsylvániában élő prédikátorral, a katonai hatalomátvétel állítólagos agytrösztjével, Fethullah Gülennel, nos ez elég hihetetlenül hangzik.
Mennyivel járt jobban Törökország azzal, hogy Recep Tayyip Erdogan maradt hatalmon? Egyáltalán jobban járt-e, vagy ilyen tisztogatást egy esetleges katonai junta sem indított volna? Ehhez némi összehasonlítási alapot adhat az, ha végignézzük, milyen megtorlások indultak a korábbi katonai puccsok alkalmával.
Bírák célkeresztben
1960. május 27-én 38 fiatal tiszt hajtott végre puccsot a demokratikusan megválasztott Demokrata Párt ellen. Ankara egyre nagyobb gazdasági gondokkal küzdött, miután elfogyott a Marshall segély, s az ország vezetői azon tanakodtak, honnan vehetnének fel hitelt. A katonai hatalomátvételt Alparslan Türkes ezredes irányította, akit a negyvenes évek végén még az Egyesült Államokban képeztek ki. Az említett napon a rádióban jelentette be, hogy a török fegyveres erő átvették az irányítást az ország adminisztrációja felett. Másnap sajtóértekezletén bejelentette, a puccs célja az volt, hogy „igazságos demokráciát” vezessenek be Törökországban.
Ezután megindult a tisztogatás. Ennek során 235 tábornokot, és további több mint 3000 katonai vezetőt nyugdíjaztattak, elbocsátottak több mint 500 bírát és ügyészt, 1400 egyetemi tanárt és oktatót, letartóztatták a vezérkari főnököt, az elnököt és a miniszterelnököt, illetve az adminisztráció más tagjait. Namik Gedik belügyminiszter öngyilkos lett a katonai őrizet alatt, az ország vezetői ellen pedig bírósági eljárás indult. Hazaárulással korrupcióval vádolták őket. Az eljárás végén, 1961. szeptember 16-án kivégezték Adnan Menderes miniszterelnököt, Fatin Rüstü külügyminisztert, Hasan Polatkan pénzügyminisztert.
Az első szabad választást a puccs után öt évvel, 1965-ben rendezték meg, amely után Süleyman Demirel vehette át a kormányfői tisztséget. 1971-ig irányíthatta a kormány munkáját, ekkor azonban ismét katonák vették át a hatalmat az ország felett.
Káosz küszöbén
Ezek katonai hatalomátvétel előzménye az volt, hogy az újabb gazdasági hanyatlás hatására egyre többen az utcán adtak hangot elégedetlenségüknek. Több politikai gyilkosság is történt, illetve mind gyakoribbakká váltak a sztrájkok. Baloldali munkás- és ifjúsági mozgalmak alakultak, amelyekkel az iszlám radikális, illetve szélsőségesen nacionalista szervezetek álltak szemben. 1960-1970 között majdnem teljes káoszba süllyedt az ország. Bombamerényletektől, túszejtő akcióktól volt hangos a sajtó, több terrorcselekményt hajtott végre a Szürke Farkasok nevű terrorszervezet, amelynek egyik tagja, Mehmet Ali Agca hajtotta végre a merényletkísérletet 1981-ben II. János Pál pápa ellen.
A biztonsági helyzet mellett a politikai is aggodalomra adott okot. Bár Demirel Igazság Pártját újraválasztották az 1969-es parlamenti voksolás során, tömörülése egyre megosztottabbá vált, sok képviselő hagyta el a frakciót. Szép lassan megbénult a törvénykezési munka.
1971 januárjában már a működésképtelenség fenyegette az országot. Az egyetemek nem működtek, több diák üzleteket rabolt ki, baloldali szélsőségesek amerikai célpontokra támadtak. A kormánnyal szemben kritikus egyetemi professzorok ellen újfasiszta csoportok hajtottak végre bombamerényleteket, egy sor üzemben sztrájkoltak. 1981. január 1. és 1971. március 12. között több napon nem volt munka, mint bármely más éven összesen. Az iszlamista mozgalom is egyre agresszívabbá vált: a Nemzeti Rend Pártja elutasította a kemalizmust, a szekuláris államot.
Memorandum a kormányfőnek
Március 12-án Mehmut Tagmac vezérkari főnök memorandumot adott át a miniszterelnöknek, amely ultimátum volt: működőképes kormány felállítását követelték tőle, amely kivezeti az országot az anarchiából. A memorandum szerint amennyiben a kormányfő nem teljesíti ezt, a hadsereg „teljesíti alkotmányos kötelezettségét”, s véget vet a káosznak. Demirel ezt követően egy háromórás kormányülés után a lemondás mellett döntött, más megoldás aligha maradt számára.
A katonai hatalomátvételnek csak egyik oka volt az állam működésképtelensége. A hadsereg nem akart felelősséget vállalni a kormánynak a sztrájkolókkal szembeni kemény fellépéséért, másrészt a tiszti karban sokan osztották azt a véleményt, hogy a demokrácia alkalmatlan egy modern Törökország megteremtésére. Már a puccs napján a főügyész eljárást indított a Török Munkáspárt ellen, arra hivatkozva, hogy kommunista propagandát folytat, s támogatja a kurd szeparatizmust. A rendőrség házkutatást tartott a tanárok szakszervezeténél, egyetemi klubokban. Elsősorban a baloldali tanárok kerültek a hadsereg célkeresztjébe.
A parlamentet nem oszlatták fel, szerepe azonban jelképes maradt. A katonai vezetés a törvényhozáson keresztül irányított. Technokrata kormány alakult, amelyben korábbi kabinetek tagjai is helyet kaptak.
Április 27-én rendkívüli állapotot vezettek be a 67 tartomány közül 11-ben, köztük a kurd régiókban. Betiltották a baloldali ifjúsági szervezeteket, az újfasisztákkal szemben azonban jóval nagyobb megértést tanúsítottak. Miután május 17-én elrabolták az izraeli konzult, több száz diákot, fiatal akadémikust, írót, szakszervezeti vezetőt és munkáspárti aktivistát tartóztattak le és kínoztak meg. Négy nappal később a konzult lelőtték, majd kijárási tilalmat vezettek be. A megtorlás két évig tartott, a rendkívüli állapotot kéthavonta újították meg. A katonai irányítás alatt több lapot is ideiglenesen betiltottak.
Azokban a tartományokban, amelyekben bevezették a rendkívüli állapotot, katonai bíróságok ítélkeztek. Így történt ez Isztambul Üsküdar negyedében is, ahol 26 értelmiségi ellen indult eljárás, mivel állítólag kommunista pártot akartak alapítani. 83 tisztet is perbe fogtak azzal vádolván őket, hogy baloldali nézeteket vallanak, s „eltértek a kijelölt kurzustól”, összeesküvést szerveztek az alkotmány ellen. Ankarában 226 személy ellen azért indult eljárás, mert részt vettek a Dev-Genc nevű ifjúsági szervezet akcióiban.
Török ügyészek adatai szerint 1972-ben 2000 politikai fogoly ült a börtönökben. A szakszervezeti világszövetség pedig 1971 áprilisában azt közölte, hogy 10 ezerre tehető a letartóztatottak száma. A brüsszeli székhelyű Info-Türk szintén arról számolt be, hogy több mint tízezer embert, köztük 3600 tanárt vettek őrizetbe, sok letartóztatott személyt megkínoztak. 37 lapot és folyóiratot, valamint több mint kétszáz könyvet tiltottak be. 28 személyt az utcán lőtt le a rendőrség. Betiltottak három politikai pártot. Egy pártvezetőt 15 évi börtönre ítéltek. Kiterjesztették a kurdokkal szembeni katonai akciókat. 111 személyt szeparatizmus vádjával 16 évig tartó börtönbüntetésre ítéltek. Legközelebb 1973-ban rendeztek demokratikus körülmények között megtartott parlamenti választást.
1975-ben a szociáldemokratának nevezett Köztársasági Néppárt (CHP) elnöke, Bülent Ecevit után Süleyman Demirel, az Igazság Pártjának elnöke került a miniszterelnöki székbe. Demirel koalíciós kormányt alakított az iszlamista Jólét Pártjával és a nacionalista MHP-val. A három párti koalíciót Nemzeti Frontnak nevezték. 1978-ban Ecevit megdöntötte koalíciós kormányát, egy évvel később azonban újra Demirel került vissza a hatalomba.
Utcai leszámolások
A hetvenes évek végén a belpolitikai helyzet egyre instabilabbá vált. Ankarának mind nagyobb gazdasági és szociális gondokkal kellett szembenéznie, ismét gyakoriak voltak a sztrájkok, mind több erőszakos cselekményt követtek el a szélsőbal- és szélsőjobboldali csoportok. A kereskedelmi deficit ötmilliárd dollárra nőtt, a külső adósság pedig 20,9 milliárd dollárra. Az infláció meghaladta a 100 százalékot, a munkanélküliség elérte a 15 százalékot. A mezőgazdasági termékek iránt csekély volt az érdeklődés a nemzetközi piacon. A deviza nagy része a vendégmunkások átutalásaiból érkezett, ez 1980-ban elérte az 1,9 milliárd dollárt az előző évi 1,7 milliárd dollárt követően.
A káoszra jellemző, hogy a bal- és jobboldali csoportok merényleteiben legalább 5000-en vesztették életüket. 1980 júliusában például az utcán lőtték le Nihat Erim volt kormányfőt. Mind gyakoribbak lettek a sztrájkok, mígnem 1980 februárjában a rendőrség és a csendőrség megrohamozta az izmiri Cigli nevű vállalatot, amelyet már egy hónapja a munkások tartottak ellenőrzésük alatt. 1500 munkást tartóztattak le.
Elképesztő megtorlás
1980. szeptember 12-én a hadsereg harmadszorra lépett közbe. Este 11-kor kezdődött a „Köztársaság védelméért és biztonságáért” hadművelet. A hadsereg az alkotmányra hivatkozva vette át a hatalmat. Szemben az 1971-es puccsal, ezúttal páncélosok és katonák jelentek meg Ankara utcáin. Elfoglalták a rádió és a televízió központját, a parlamenti pártok székházai előtt is a fegyveres erők tagjai jelentek meg. Bülent Ecevit volt kormányfő közölte, hogy házát is katonák vették körül. A hatalom egy katonai junta kezébe került, amelyet Kenan Evren vezérkari főnök irányított. Szeptember 20-án a haditengerészet egykori parancsnokát, Bülend Ulusut nevezték ki miniszterelnöknek.
1981 márciusában az alkotmánybíróság azt közölte, hogy 1980. szeptember 12. óta 45 ezer személyt vettek őrizetbe, közülük 13 ezer ellen vádat is emeltek, illetve 18 halálos ítéletet hoztak. 1981 májusának elején pedig az ügyészség 250 személyt sújt sújtotta a legsúlyosabb büntetéssel.
A Cumhuriyet című lap 1990. szeptember 12-én azt állította, hogy 650 ezer személy letartóztatását rendelték el politikai okokból, 7000 személyén kezdeményezték a halálbüntetést, de „csak” 50 embert végeztek ki, 171 személynél kínzás volt a halál oka. 1,683 millió embert regisztrált a rendőrség, 230 ezer embert állítottak bíróság elé. 388 ezer ember útlevelét vonták be. 30 ezer embert elbocsátottak, gyanúsnak találták őket. 14 ezer törököt fosztottak meg állampolgárságuktól, 30 ezren külföldre menekültek. 23 677 egyesületet bezártak, s 3854 tanárt, 120 egyetemi docenst és 467 bírót bocsátottak el. 39 lapot tiltottak be. 133 ezer könyvet égettek el. 43 személy a rendőri őrizetben lett öngyilkos. A katonai diktatúra idején új alkotmányt fogadtak el, amely nem sokat adott az emberi jogokra.
Sajátos módon Recep Tayyip Erdogan elnök most is az alkotmány reformját akarja elérni, hogy teljhatalma legyen. Nincsenek kétségeik afelől, hogy eléri majd célját.
