A halál megállítása

Publikálás dátuma
2016.08.05. 07:45
A béke sem igazi béke, hirdetik Robert Capa képei FORRÁS: MAI MANÓ HÁZ
Ez bizony nagyon komoly dolog, ismételgeti Robert Capa, amikor a partraszállás napján - Churchill szavaival a "vég kezdetén" - a Normandia felé nyomuló katonákat fényképezi. Igaza van: a Mai Manó Házban szeptemberig látható képein a kollektív öldöklés, a háború egyénekre szoruló vasmarka elevenedik meg hét-nyolc évtized távlatából. Képei közül gyakran még az sem ad megnyugvást, amely a háború után készült.

1944. június 6-án, az Omaha Beachre keresztelt normandiai partszakaszra visznek minket Robert Capa világhírű magyar fotográfus képei. A francia földre partraszálló szövetségesek 1. hadosztályával tart a harmincegy éves fényképész is. Méghozzá, egyedüli dokumentálóként, rajta kívül nincs más fotós a Franciaországba érkező katonák első hullámában. Képei, amelyek jórészt a hadijármű rámpájáról, éppen akkor készültek, amikor a háborús hősök belegázolnak a sekély vízbe, még elmosódott formájukban is felbecsülhetetlenek.

Elléphetünk a Mai Manó Házban megtekinthető Robert Capa – A háború és béke képei című tárlaton bemutatott kép elől, ez a fotó mégis visszacsalogatja magához a befogadót. A háború iszonya, az öldöklésre, a rajtaütésre készülődés lobbanékony mozgékonysága, a harcra kész téboly Capa képein ott ül, immáron hetvenkét éve.

Ismert a történet, miszerint ezek a bizonyos képek, amelyeket Capa az amerikai Life magazinnak készített, azért ilyen elmosódottak, mert nem hagyták elég ideig száradni őket. Azt tartják, Capa bevitte a hat filmtekercset a Life londoni szerkesztőségébe, majd kimerültségében ágynak dőlt. A labor asszisztense viszont olyannyira kíváncsi volt a D-Dayre, hogy az igényeltnél magasabb hőfokra állította a szobahőmérsékletet a szárítóhelységben azért, hogy gyorsabban száradjanak a negatívok. Mire Robert Capa felébredt, több felvétele megsemmisült, legtöbb képe elmosódott.

Később a Life "enyhén életlen" képaláírással közölte le a sztárfotós történelmi értékű munkáját, amelyen a művész annyira berágott, hogy háborús emlékírását Kissé elmosódva - Emlékeim a háborúból címmel írta meg. Mindenesetre, belegondolva arra káoszra, amely a Ryan közlegény megmentése című filmben játszódott le ugyanezen a helyszínen (Capa képei ihlették Spielberget a film híres jelenetének megkomponálásában), valószínűbbnek hiszem: Capát sokkhatás érte, mintsem laboratóriumi balszerencse.

Fiú egy szanatóriumban álló nőialak szobra mellett

Fiú egy szanatóriumban álló nőialak szobra mellett

A D-Day során készített fotókról leemelve a szemünket, pontos helyzetjelentést kapunk a képek készítéséről is. "Csak rostokoltam ott (...), és azt a kis mondatot ismételgettem magamban, amelyet még a spanyol polgárháborúban szedtem fel: - Es una cosa muy seria. Es una cosa muy seria. - Ez bizony nagyon komoly dolog." Aztán már csak annyit tudunk, hogy Capa elvesztette az eszméletét, egy priccsen tért magához. A nyakára aggatva papírdarab: az ájulás oka harctéri sokk.

A Mai Manó Házban szeptember 18-ig minden hétköznap és hétvégén látogatható tárlaton a második világháborúnak nem pusztán ez az egy szegmense hangsúlyos. Dinamikus az a fotó, amelyen 1943-ban, egy Észak-Afrikában tartó hajó fedélzetén felállított ringben éppen kiüti társát egy brit katona. Körülöttük, a ring kötelének feszülve bőrnyakúak tucatjai lesik a mérkőzést, a háttérben felfüggesztett csónak, hullámzó tenger. (A felvétel eredetileg színes, Budapesten fekete-fehérben látható.)

Egy másik világháborús fotón megrendítő "idill" jelenik meg. Olasz katonák fáradtan, elcsigázva, de örülve annak, hogy megpróbáltatásuk ideig-óráig véget ért, vonulnak amerikai hadifogolytáborba, valahol Tunéziában. Ez a kép a háború borzalmának abszurd játszadozása.

Capa leghíresebb fotói talán nem is a világháborúhoz, hanem az azt megelőző spanyol polgárháborúhoz kötődnek. A Nagymező utcai egykori sokszintes nagypolgári lakás-műterem falain ott lóg A milicista halála is. Sokan vitatkoztak Capa képéről, amely a köztársaságpárti, középkorúnak tűnő katona halálát örökíti meg. Mivel kicsit életlen ez a fotó is, értekeztek minősége felett, s addig, még elő nem került egy Capa-interjút rejtő hangfelvétel a múlt század közepéről, sokáig vitatták keletkezési körülményeit is. A Córdoba közelében készült, éppen meghaló katona fotója a spanyol polgárháború jelképe, amely egybeforrt Robert Capa, évről évre növő kultuszával.

Ha alaposan szemügyre vesszük a képet, egy másodperce a levegő is megáll bennünk. A felvétel azt a pillanatot kapta el, méghozzá úgy, hogy egy lövészárokból kifényképezve készült, amikor egy katonát éppen golyótalálat ér. Beállítani sem lehetne a pillanatot, amikor a lejtős hegyoldalon, éppen futásában megállított férfi lábai megrogynak, teste félig ülő pozícióban hátrabicsaklik, s az eszméletlenül jobbra dőlés pillanatában puskáját eltartani készül magától.

Úgy fogja a gyilkos fegyvert, finoman az ég felé mutatva csövével, mintha üzenne vele. Nem én vagyok a gyilkos, áldozat vagyok, a háború értelmetlen áldozata vagyok, sugallja a kép tragikus alanya. Ezzel a fotográfiával Capának sikerült olyan művet létrehoznia, amelyhez fogható munka keveseknek adatott meg. Ott és akkor, tudtán kívül, a legnagyobb sztárvadász lesifotósokhoz mérhető lesállásból, váratlanul lefotózta a halált. Az pedig, mégiscsak eget rengető teljesítmény.

Azok a fényképek, amelyek a Robert Capa – A háború és béke képei tárlaton a háborúmentes időszakról állítanak emléket, ugyanilyen megrázóak. Belépve a tárlatra, egyből az 1938-as év megszállt Kínájában készült képekkel találjuk szembe magunkat. Nem valami nagy öröm azt látni, ahogyan egy falfestő óriásméretű propagandaplakátot applikál egy falra. A Mao Ce-tungot dicsőítő anyag még nincs teljesen kész, de az kitűnik, hogy a később milliókat halálba, nyomorba taszajtó diktátor látszik a képen.

Nem is akárhogyan: a vezér egy fenyegető tank kíséretében lovon szökken a kapitalistának címkézett világ szimbóluma, a Szabadság-szobor fáklyás asszonya felé. Szintén Kínában készült az a fotó, amely ezúttal nem a diktatúrának kiszolgáltatott egyedet, hanem a mostoha körülmények között felszabadultan játszani tudó gyermekeket állítja középpontba. Kicsit Bruegel Vadászok a hóban című képének a hátterére vagy Avercamp Téli táj korcsolyázókkal című művére hasonlít az a Capa-felvétel, amelyen tíz év körüli gyermekek örvendeznek a frissen hullott hónak.

Akármerre sétálunk a tárlat termei között, nem igazán akad olyan kép, amely valódi megnyugvást hozna. Persze, Robert Capa ezen képeit nem is azért nézzük, hogy jobban érezzük magunkat, hogy szájat tátva elvesszünk az élet szépségében. Ha valaki azt hinné, a háború befejeztével csak az öröm, a diadalmámor néz vissza ránk, téved. Capa lencséje például fájdalmas emléket állít annak a kisfiúnak, aki egy grúziai állami szanatórium szocreál épülete előtt, egy nagy darab női szobor előtt ácsingózik, klottgatyában és fehér pólóban.

Ha valami igazán felemelőre vágyik a befogadó, akkor baszk táncosok irányába, vagy a Picassót és családját megörökítő képek felé kell szaporáznia lépteit. Az, ahogy a festőkirály, hatalmas napernyőt cipelve múzsája és szeretője, Francoise Gilot nyomában lépked a francia tengerpart homokjában, semmit nem árul el arról, milyen világégés rázta meg Európát. Mégis azt kell mondanom: nem láttam még olyan fotót, amely a magyar művész alkotásánál jobban vezetett volna el minket a nők bódulatában élő Picassóhoz.

Százhúsz éve született Lengyel József

A mai fiataloknak is ajánlom, és kérem őket: legyenek bátrak és igazságosak. Tanuljanak hibáinkból, és lássák erényeinket. A feladat, mely rájuk vár, nem kisebb, mint az, melyet mi tűztünk ki célul. Tegyék valóban és teljesen a dolgozók hazájává a hazát, és így legyenek internacionalisták. (...) mikor harcba szállnak a visszavonók, az egység örve alatt egységbontók, a múltra sandítok, a népellenségek, a meddők, az elfajultak, a restaurálni kívánók mindenfelől összeverődött hadával - akár kesztyűs, akár kérges volt valaha a kezük. Lássák az utat, melyről oly szépen írták nagyjaink, hogy "a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába" vezet. Lássák, és ne engedjék eltorlaszolni! - ezt írta Lengyel József hatvan évvel ezelőtt, 1956-ban egy augusztusi napon, amikor első regényét, a Visegrádi utcát ajánlotta "ismét" a fiatalság figyelmébe.  Az Igéző írója, a "hithű kommunista," ma lenne 120 éves. 

Lengyel József 1896. augusztus 4.én született Marcaliban. Budapesten és Pozsonyban járt egyetemre, első versei Kassák Lajos lapjaiban jelentek meg. 1918-ban a KMP tagja lett, a Magyarországi Tanácsköztársaság bukását követően Ausztriába menekült, ahol megjelent első önálló könyve, és  belépett Ausztria Kommunista Pártjába, amelynek 1921-ig volt tagja.

1927-ben Németországba költözött, itt mint újságíró működött, fordításokat készített baloldali lapoknak, és tagja lett Németország Kommunista Pártjának is. 1930-ban Moszkva következett, ahol dramaturgként, illetve lapszerkesztőként dolgozott, ott adták ki Visegrádi utca című művét, amelyben 1918–19-es személyes élményeit írta le.

1938-ban letartóztatták, elítélték, nyolc évig különböző Gulag munkatáborokban raboskodott. 1946-ban kiszabadult, de újra letartóztatták és Szibériába száműzték. 1955-ben tért vissza Magyarországra.1956 augusztusában megjelent korábbi novelláit tartalmazó első magyarországi kötete, a Kulcs, 1957-ben a Visegrádi utca első hazai kiadása, 1958-ban befejezte és kiadta a Prenn Ferenc hányatott élete című regényét. Élete vége felé belső emigrációban élt, 1975-ben hunyt el. Halála után mint egykori hithű kommunistát tartották számon, hagyatékát elzárták, műveit pedig hosszú ideig nem adták ki. (forrás: Wikipédia)

Az Igéző 1961-ben jelent meg. A figyelem azonban csak az Elejétől végig megjelenése után (Új Írás, 1963. január) irányult igazán Lengyel József felé. Sorra jelentek meg róla méltatások, tanulmányok, s ezek az Igézőt rendszerint remekműnek minősítik. Az ítélet nem túlzó. 1945 utáni irodalmunk kevés epikai művéről lehet hasonló biztonsággal elmondani ezt. Az eltelt évek sem fakították meg a mű értékeit, sőt mind többet mutattak meg belőlük - írta Vasy Géza a „Hol zsarnokság van" c. cikkében 1977-ben.

Lengyel József élete végén egy Simon Istvánnak adott interjúban így idézi föl a ciklus keletkezési körülményeit:

(...) ezeket a novellákat, amelyeket most már Igéző cím alatt sokan olvastak, sőt részben a Diákkönyvtárban is megjelentek, nagyrészt még Szibériában írtam. Voltak pillanatok, amikor betettem őket egy tejesköcsögbe, és levittem a pincébe, az aludttej mellé. Ez nagyon jó módszer, véleményem szerint. Hát most ezek után, ha azt mondom, hittem, az se igaz, ha azt mondom, nem hittem, az se igaz. De tény az, hogy megírtam őket. Ezt bebizonyíthatom, mert olyan papírra és olyan tintával vannak írva, amilyen papír és tinta itt nem létezik. És hittem egy orosz közmondásban, amely így szól rögtönzött fordításban: Amit a toll megírt, fejsze ki nem irt.

Az Igézőből Szinetár Miklós rendezésében 1970-ben játékfilm is készült, Avar Istvánnal a főszerepben. 

Szerző
Témák
Lengyel József

Ő lett idén (is) a világ legjobban kereső írója

Publikálás dátuma
2016.08.04. 19:02
James Patterson - Fotó: Theo Wargo/Getty Images
James Patterson harmadik egymást követő éve a világ legjobban kereső írója: a Forbes magazin szerint az amerikai krimiszerző az elmúlt évben bruttó 95 millió dollárt (26,5 milliárd forint) keresett, majdnem ötször annyit, mint a lista második helyén szereplő Jeff Kinney.

Az ezüstérmes amerikai gyermekkönyvíró 19,5 millió dollár bevételre tett szert az elmúlt évben. Az üzleti magazin listáján a harmadik helyet a Harry Potter-könyvsorozat és a nemrég debütált Harry Potter and the Cursed Child (Harry Potter és az elátkozott gyermek) című darab szerzője, J.K. Rowling szerezte meg 19 millió dollárral.

Az első öt legjobban kereső író között van John Grisham (18 millió dollár), és a megosztott ötödik helyen Stephen King, Danielle Steel, valamint Nora Roberts (15 millió dollár). A tizenkettes élmezőny írói összesen 269 millió dollárt kerestek az elmúlt 12 hónapban.

A legjobban kereső szerzők bevételei évről évre csökkennek, ami azt jelzi, hogy egyre zsugorodik a felnőtt olvasóközönség az Egyesült Államokban. A Pew Research egy 2015-ös felmérése szerint az amerikai felnőttek 72 százaléka olvasott el egy könyvet valamilyen formában a korábbi évben. Az "olvasó" amerikai felnőttek aránya 2013-ban 74 százalék, négy évvel ezelőtt 79 százalék volt.

A 2015 júniusa és 2016 júniusa közötti eladási mutatókra - nyomtatott-, elektronikus- és hangoskönyvek -, valamint egyéb - televíziós és mozis - bevételekre alapozott felméréshez az adatokat a Nielsen BookScan piackutató biztosította, de a Forbes magazin figyelembe vette a kiadók éves jelentéseit és más, könyves szakemberektől - ügynököktől, menedzserektől és szerkesztőktől -, valamint maguktól az íróktól származó információkat is.

Szerző