Goran Bregovic nem szorul különösebb bemutatásra a magyar közönség előtt, ez nyilvánvaló. A szerb-horvát zeneszerző, aki mellesleg énekes, gitáros és még sok minden, rendszeresen jár vissza a Sziget Fesztiválra, ahol ezúttal is hatalmas örömzenét csinált.
A világszerte turnézó Bregovic annyira népszerű hazánkban is, hogy a magyar könnyűzene fesztiválra már régóta visszajáró fellépőként érkezik. Itt volt nálunk tavaly is, akárcsak az elmúlt tizenhárom évben sok egyéb alkalommal. De nem csak a Szigeten, hanem például hat éve Pécsett, a Dóm téren is nagy sikerű koncertet adott – a hangulat mellett a siker fokmérője az is, hogy akkor is több ezer ember hallgatta majd’ kiugorva bőréből.
Így volt ez most, a Sziget Fesztivál második napján is. Goran Bregovic és az általa alapított-vezetett Wedding & Funeral Orchestra a Világzenei Színpadot péntek este fél tíztől foglalhatta el. Manu Chao, a népszerű francia-spanyol zenész ugyanebben az időben kezdte szórakoztatni közönségét a pár percnyi sétára lévő Nagyszínpadon, ez pedig választás elé állította a fesztiválozókat. Habár a jórészt latin zenét játszó, és határozott politikai véleményét két dal között megosztó Manu Chao több embert vonzott, a balkáni zene nagyágyújának sem volt oka szégyenkeznie.
Miután a Goran Bregovicra és az egyedi zenekarára váró közönség elé lépett egy konferálással megbízott úr, két – magyarul és angolul elmondott – tőmondatban bemutatta az előadót. „Mindenki tudja, hogy ennek a balkáni hagyománynak a legfontosabb zeneszerzője Goran Bregovic. Fogadják nagyon sok szeretettel” – kérte, bár teljesen felesleges volt a banális felhívás.
A közönség, meghallva Bregovic nevét, rögvest kiabálásba, éljenzésbe kezdett. Pár perccel később pedig már a színpadon volt kilenc zenész: többségükben fúvósok, két tarka bolgár népviseletbe öltözött vokalista asszony, a fókuszban pedig dob és cintányérok előtt a fiatal roma énekes, mellette a mester fehér szmokingban, kezében kisméretű gitárral. (A sztár szinte végig ült, egy-egy jópofán megkomponált hatás erejéig pattant fel. Közben pedig énekelt, gitározott, dobot ütött, de jelenlétével, cigánybárós tekintélyével, elegáns kézmozdulataival, indulatszavaival legalább annyit tett, mintha körbetáncolta volna a színpadot.)
Hogy nevén nevezzem a dolgot: nem vacakoltak sokáig, nem udvariaskodtak, nem beszéltek különösebben a közönséghez. Miközben elült a szűnni nem akaró tapsvihar, elfoglalták helyüket, s egyből neki kezdtek az egyik legnagyobb slágerüknek. Nyitószámul választani a Gas, Gas című szerzeményt, felér a közönség maradéktalan felperzselésével. Az első sorból csak jól megválasztott ütemben tudtam egyszer-egyszer hátra pillantani, mivel a cigány nyelven szóló dal alatt dübörgött az Óbudai-sziget gyepe.
Fiatalok és idősebbek közösen rázták magukat, ugráltak a magasba, dalolták azt, amit hallottak. Persze, a közönség soraiban a lobogtatott zászlókból ítélve szerbek, horvátok, macedónok és románok is voltak, sokan tovább mentek a Gas, Gas... refrén kurjantásánál.
Az ütős nyitány után sorjában következtek Bregovic közönségének kedvencei. Ahogyan arra az együttes neve is utal, esküvő és temetés az a tartomány, amelyben a hatvanhat éves mester elhelyezte életművét. Mégis, két dalt leszámítva, az összes előadott produkció szinte fizikailag is lángra lobbantotta a közönséget, mintsem búslakodásra sarkallta. A líraibb, emelkedettebb dalok is szépek voltak, de általában a temetési érzet is olyan volt, mint amilyen egy őrületes buli izzó hangulata.
Az egyedi zenekar elképesztő energiával szórakoztatta a közönséget. Széles repertoárjukból olyan másfél órányi anyaggal készültek, amivel táncra ingerlik a lábakat. A vulkánerejű banda már megszokhatta, hogy a közönség megvesz értük, mégis jól láthatóan kisfiús mosoly csillant meg Bregovic arcán, amikor a fesztiválozók egy-egy jól elcsípett, vagy régóta ismert refrént felkaptak.
„Hop, hop, hop, kici, kici, ale, ale, cici, dirli, di, di, di” – kántálta a Kichi kichi című dalnál a sok ember. Ugrottak a magasba, rögtönzött tánctérré alakítva a lábuk előtti szűk kis területet, fel-le dobálták kezüket a közönség felszabadult tagjai. Mi sem mutatja jobban a koncert hatását: a balkáni kavalkád közepette még a koncerten nehezen oldódó, hozzám hasonló anti-partiőrültek is jól érezhetik magukat.
Ha már előbb bedobtam az esküvőket és temetéseket, a koncert vége felé meglepetésszerű lánykérésbe csöppentünk. Egy húszas évei közepén járó fiatalember a színpadra félszegen kiálló barátnője kezét kérte meg, majd a halkan elsuttogott igent követően a fehér szmokingos Goran Bregovic barátságos kézfogását, puszijait fogadhatták. Az örömteli pillanaton felbuzdulva a mindig mosolyogó zenekarvezető-zeneszerző betanította az Artilleria mindenki által énekelhető részét, majd ezzel a dallal kedveskedve köszöntötte a friss jegyeseket.
A koncert igazi tetőpontját a zárásként eljátszott két sláger, a Bella Ciao és a Kalashnikov szolgáltatta. A vad, állatias öröm, a közönség a két éneklő zenészt elnyomó teli torokból zengő dalolása egy őrületes Kusturica-filmbe varázsolt minket. (Goran Bregovic szerezte három Emir Kusturica rendezte filmnek – a Cigányok ideje, az Arizonai álmodozók, az Underground című munkáknak – a zenéjét.) „Ha nem őrülsz meg, nem vagy normális” – kiáltotta a ragyogó produkció vége felé a világzene sztárja.
Az addigra már teljesen felspannolt közönség nem hagyta cserben kedvencét, a dolgok rendje és módja szerint a meghatározott időben harsogta – magyarul – az utolsó slágerbe, hogy: "támadás!" Maradandó élmény az ilyen egymásra találás. Tüzes, mint a puskapor, akár ezt is mondhatnánk a koncertre, ha már az említett dal kontextusától nem akarunk nagyon eltérni.
A fellépés után nehezen keveredtem ki az élményből, amellyel a balkáni zene jóképű, rakoncátlan hercege megajándékozta hallgatóságát. Miközben elhagytam a tömeget, arra gondoltam, milyen fantasztikus az, ahogyan a Goran Bregovic és a Wedding & Funeral Orchestra játszi könnyedséggel, grandiózus életörömmel bizonyította: elég trombita, harsona, szaxofon, gitár és remek énekes a fergeteges hangulathoz. Így, ahogyan ez a kis csapat mutatta, csak így éri meg élni az életet.
