Hollande nem mérte fel az esélyeit

Rövid idő alatt két olyan esemény is történt, ami felforgatta a francia belpolitikát. Először egy könyvben jelentette be Francois Hollande elnök, hogy indulni kíván a jövőre esedékes elnökválasztáson, ezt követően pedig Nicolas Sarkozy volt köztársasági elnök is jelezte: ő is ringbe száll. Ezek közül a nagyobb meglepetés mindenképpen a jelenlegi köztársasági elnök indulása, hiszen nincs olyan közvélemény-kutatás, amely azt jövendölné, hogy esélye lenne bekerülni a második körbe.

„Magánbeszélgetések az elnökkel”, ez a címe annak a kötetnek, amelyben Hollande elnök bejelentette indulási szándékát. A két hírlapíró, Antonin André és Karim Rissouli (egyikük az Europe 1 tévécsatorna rovatvezetője, a másik a France 5 közszolgálati adó kommentátora), mintegy magyarázatként megjegyezte, hogy 2012 februárjától, tehát elnökké választásától mostanáig, összesen harminckét alkalommal faggatták az elnököt. Mostani publikációjuknak az a célja, hogy mintegy mérleget készíttessenek minden cselekedetéről, megnyilatkozásairól, a lehető legapróbb részletekig.

Különös kísérlet, jegyezte meg a Le Point hetilap, amely elsőként adott hírt az „eseményről”. Intim vallomásként eddig az egyetlen tanúságtétel az utókornak arról, hogy az érintett miként értékeli önmaga működését. Úgy tünteti föl magát, mint a jogállam egyetlen megóvóját a jobboldallal és a mind gonoszabb szélsőjobboldallal szemben.

A Le Point megjegyezte, hogy „vad” a könyv, Hollande a hírmagazin megfogalmazása szerint „brutális” elődjével és netán lehetséges utódával, Sarkozyvel szemben, aki „kitörné" konzervatív ellenlábasa, "az agg Alain Juppé fogait”. (Sarkozy hétfőn jelentette be indulási szándékát, feltűnő azonban, hogy még csak szót sem ejtett a jobboldal novemberi előválasztásáról, ami azt jelzi: nagyon magabiztos nyerési esélyeit illetően. Pedig elutasítottsága igen magas a lakosság körében.) Hollande a könyvben meglehetősen goromba azokkal a szocialistákkal, baloldaliakkal szemben is, akik riválisaiként az előválasztásokra készülnek.

Hollande saját ténykedését értékelő mérlege természetesen azt sugallja, hogy szinte hibátlan esztendőkön van túl. Különösen, ami a munkanélküliség alakulását illeti, (az egyik legnagyobb gond a gazdasági életben, és amelyről az államfő megjegyzi „nehéz megfordítani az irányt, ha a számok megerősítik annak helyességét”). Mérlege szerint úgy húszezerrel csökkent az állástalanok száma és az esztendő még nem is ért véget. Egyetlen tévedése vallomása szerint az volt, hogy úgy kalkulált: a növekedés 0,70, 0,80 százalék körül lehet, ám végül mindössze 0,1, 0,2 százalékra sikeredett. „Tévedtem – így a mentegetőzés,- nem vagyok pókerjátékos, vesztettem”.

Szóba kerültek magánéleti kérdések is. Évtizedekig élt élettársi viszonyban, házasság nélkül Ségolene Royale-lal, aki most a kormányzat környezetvédelmi minisztere. Négy, mára már felnőtté érett közös gyermekük született, miután azonban 2012-ben megnyerte az elnökválasztást, Valéry Trierweiler újságírónőt költöztette be maga mellé az Élysée-palotába. Hamarosan azonban ki is költöztette onnan, hogy a fiatalabb és csinosabb Julie Gayet színésznőnek adja át a helyet. Lesz most végre házasság? „Elvben nem vagyok ez ellen – felelte Hollande a könyvben -, de olyan korba érkeztem el (jóval túl a hatvanon), amelyben ez mind kérdésesebb. Mégsem teljesen kizárt”.

A kötetnek magától értetődően a múlt feltárása teszi ki a nagyobb részét, a politikai visszhang mégis elsősorban a jövőről szól. Az már régóta nem volt titok, hogy az ötesztendős államfői szakasz lezárultával Francois Hollande-nak esze ágában sincs távozni a politikai életből, s indulni kíván a jövő tavasszal esedékes újabb államfői választásokon. Méghozzá azzal az elszántsággal és főként reménnyel, hogy a baloldal, és kivált a Szocialista Párt ismét kizárólag őt jelöli majd, s utódaként más szóba se jöhet.

Annak ellenére is ragaszkodik ehhez, hogy az egész közélet, beleértve a baloldalt is, katasztrófának tartja az ötletet, így biztos vereség várhat rá. Nem csupán úgy, hogy a kétfordulós küzdelem második szakaszában legyőzi őt az ellenzék jelöltje (Alain Juppé hajdani kormányfő, ma Bordeaux polgármestere), hanem Hollande már az első fordulóban csúnyán kiesne, jogot sem szerezhetne a további indulásra. Ha ez bekövetkeznék, véli szinte pártkülönbség nélkül az elemzők túlnyomó többsége, az akár hosszú időre is megpecsételhetné nem csupán a Szocialista Párt, mondhatni az egész baloldal jövőjét.

Hollande-nak azonban mintha rögeszméjévé vált volna, hogy indulnia kell, még hozzá egyetlen, kizárólagos baloldali jelöltként, senkinek eszébe se juthatna föllépni vele szemben.

Az egész francia sajtóban, a Le Monde-tól a Le Figaróig, ez a vezető belpolitikai téma. Több lap keserű szájízzel számol be a történésekről. Demokráciában természetes lenne, hogy egy elnökjelöltnek nem csupán konzervatív ellenfelekkel kell megmérkőznie, hanem baloldaliakkal is. Köztük nem is egy berzenkedő szocialista párttaggal szemben, akik úgy menekülnének a holtbiztosnak látszó katasztrófától, hogy előválasztást rendeznének.

A lapok megállapítják: mindenkinek legyen joga a baloldalon, de a szocialista táboron belül is, hogy Hollande vetélytársaként lépjen föl, abban a reményben: ezzel elkerülhető a nagy vereség. Magától értetődőnek tűnik, hogy aki győztesként kerül ki a megmérettetésből, lehetőleg ő legyen a szocialisták részéről a jobboldali jelölt egyetlen kihívója.

Jelölt pedig lenne a baloldalon, Hollande elnökök kívül is. Ott áll harcra készen csatasorban Benoit Hamon, Arnaud Montebourg, Anne Hidalgo, jelenleg Párizs szocialista polgármestere, sőt suba alatt említik Manuel Walls, miniszterelnököt is, aki állítólag reszketve várja, hogyan hívhatná ki az államfőt. Kétséges, hogy Emmanuel Macron gazdasági miniszter indulna-e, de ő nem tagja a Szocialista Pártnak, ennyivel könnyebb a helyzete. Gérard Filoche, a Szocialista Párt politikai bizottságának tagja a Le Monde-ban azt írta, hogy a baloldal 2017-ben „tragédiával nézhet szembe, ha kizárólag Hollande elnököt állítaná jelöltként. Az államfőnek ugyanis meglátása szerint semmi esélye sincs. Vissza kell lépnie” – hangoztatta.

Nem meglepő, hogy az ellendrukker Le Figaro még keményebb. Az előválasztás kiírásával szerinte a Szocialista Párt ezernyi darabra hullhat szét. Megtörténhet, hogy ennek a küzdelemnek valójában már nem is az Élysée-palota a valódi tétje, hanem az, hogy 2017 után, a vereségben ki vezesse tovább a pártot. Hiszen tartalékban ott nyüzsögnek már mások is, Christiane Taubira volt igazságügyi miniszter és Martine Aubry Lille polgármestere, akinek elvben ugyan nem annyira Hollande a legyőzendő kiszemeltje, inkább Valls pillanatnyi kormányfő.

Ami igazán tragikusnak látszik, hogy sokak álláspontja szerint Hollande valójában nem mérte föl teljesen, mi az igazi tét. Ő elfogultan azt hajtogatja megállás nélkül, hogy a körülmények kiválóan alakulhatnak, új jelöltségének sikeres esélyei mind jobban megérnek. A virágok még nem hervadtak el állítja, sőt konyhai tanáccsal is él, megfőzés előtt a csigát is jól át kell mosni, így megszabadulhat minden kellemetlen mellékíztől. Mi történhet?, kérdi javíthatatlanul.

„Ha vesztek, vége a politikai pályafutásomnak. Ez sem volna dráma” – hangzik el az idézet a nevezetes könyvben. „De nekigyürkőzöm, ehhez van kedvem. Nem a vereség az egyetlen kilátás. Öt esztendeig dolgoztam, azt várják, hátha most új Hollande bukkan föl. Az emberek új időkre szomjasak, új témákra”. Részben talán igaza is lehet. A politika sajátos műfaj, ami rossz fordulatot sejtet, váratlanul akár jobbra is fordulhat. A jelenlegi francia államfő ebben bizakodik, hiszen aki most a legveszélyesebb vetélytársnak ígérkezik, a chiracista Juppé jövőre már túl lesz a hetedik évtizedén is. Mi a kockázat?

A franciák majd eldöntik. Hiszen minden rajtuk múlik.