A legmagasabb sebességi fokozatba kapcsolt Nicolas Sarkozy, aki 2007-től 2012 volt Franciaország köztársasági elnöke. Ötéves államfői sarzsija után a szocialista Hollande legyőzte őt, amit a mai napig sem emésztett meg, jövő tavasszal visszavágásra készül, bárkivel szemben is. Neki mindegy, ki lesz a közvetlen ellenfele, jobb- vagy baloldali. Ő arról álmodik, hogy mérsékelt konzervatívként válasszák meg, úgy véli, ez lehet az utolsó esélye, hiszen jövőre túl lesz hatvanadik életévén.
Mindkét oldalon nagy a túljelentkezés, ezért most novemberben jobboldali előválasztást rendeznek, amelyen eldől, ki képviseli majd a Republikánusokat a jövő tavaszi elnökválasztáson. Vagy fél tucat ellenfél nézhet majd szembe egymással, de akitől Sarkozy a legjobban tart, az Alain Juppé, Bordeaux polgármestere, Chirac volt miniszterelnöke.
Sarkozy azt reméli, hogy felzárkózik Juppéhez, s csak néhány százalék lesz majd közöttük az előválasztásokig a közvélemény-kutatások szerint. Nagy csalódások érhetik. A legutóbbi napok adatai szerint Juppé 43 százalékra számíthat, Sarkozy mindössze 23-ra, tehát ez a tekintélyes húsz pont különbség a számára végzetet jósol. A közhangulat alapján a trend elég egyértelmű: Franciaország következő államfője Juppé lesz, ami a gyakorlatban azt jelenheti, Sarkozy végképpen búcsút inthet a politikai vezető szerepének.
Ebbe azonban természetesen nem nyugszik bele egykönnyen, agresszív, nem ad föl semmit, sőt gőzerővel küzd tovább. Legfrissebb harci eszközét a könyvírásban véli fölfedezni. Az őt rendre készségesen szolgáló kiadó, a Plon állt rendelkezésére, rövid időn belül két kötetét is megjelentette. Az egészen friss, a „Mindent Franciaországért” címűt augusztus végén, tehát néhány napja küldte a boltokba, és az első eladási adatok kétségtelenül páratlan sikert jósolnak a szerzőnek.
A Le Figaro közlése szerint egy hét alatt, szeptember elejéig 32 000 példány fogyott belőlük, ami az érintettet korlátlan derűlátással töltheti el. Lelki szemeivel már ott látja magát a jövő tavaszi elnöki döntőben, maga mögé utasítva Juppét, szinte érzi már az Élysée-palotának általa jól ismert illatait.
A komoly elemzők azonban nem látszanak osztani ezt a kincstári optimizmust. Ők nem könyveladási statisztikák alapján vonják le következtetéseiket, inkább az ország hangulatából. A Le Monde elhamarkodottnak és felületesnek tartja Sarkozy véleményét. Azt tartja, hogy a végkimenetelt kétségtelenül Juppé és Sarkozy összecsapásának alakulása határozza meg, és ebben Sarkozy helyzete, a lapkommentár szavai szerint „igencsak törékeny”.
A háború nem kitör majd, már javában dúl, és Sarkozy hiába érzi magát a megverhetetlen támadó pózában, ő maga éppen elkövetett hibái miatt nagy hátrányban került. A Le Figaro, amely konzervatív alapállása miatt nem teljesen közömbös Sarkozy iránt, olvasói véleményének böngészése nyomán „eredeti egyéniségnek, temperamentumosnak, eredeti figurának” tartja őt, mégis, szintén hátrányban látja.
A heti hírmagazinok között a Le Point sem mondható teljesen függetlennek, inkább Sarkozy pártinak mondható. A lap a könyv vevőit, többnyire hölgyeket szólaltatott meg, akiknek az elnökjelölt azzal igyekezett kedveskedni, hogy keresztnevükön dedikálta megvásárolt köteteket. „Yvette-nek, Monique-nak” – írta az első oldalra. Nos, ez az inkább Sarkozy mellett kardoskodó hetilap is megjegyzi öles betűiben, hogy minden erőlködés ellenére töretlenül Juppé a favorit, Sarkozy hátránya pedig csak növekszik. A Le Point idézi azt a közvélemény-kutatást, amely szerint száz megkérdezett francia közül 66 úgy ítéli meg, az egykori jobboldali államfő választási hadjárata nem indult sikeresen, és ezek közül 47 százalék a jobboldali rokonszenvez.
Érdekes módon úgy szintén a Le Point szólaltatta meg a francia újságírás egyik „nagy öregjét”, a kilencedik iksze felé haladó Philippe Tessont. Igaz, évtizedekkel ezelőtt ő baloldali rokonszenvvel kacérkodó napilapoknak, a Combat-nak, később a Le Quotidien de Paris-nak volt alapító főszerkesztője és vezető publicistája, de amióta Le Point-es lett, szinte ugyanilyen hévvel konzervatívvá vedlett. Most a heti hírmagazinban „Sarkozy kihívása” címmel azt fejtegette, hogy a volt elnök valójában programhirdetésre szánta a Plonnál megjelent két kötetét, de csupán vázlat kerekedett belőlük, csevegés önmagával.
Tesson szerint a könyvek írója minél őszintébbnek igyekszik látszani, annál gyanúsabb. A szerző – említi Tesson – „nem csupán szabadulni igyekszik hibáitól, megpróbál elszakadni démonaitól is: az önkényességtől, a küzdelem örömétől, a kétbalkezességtől és az agresszivitástól. Sarkozynek azzal van gondja, hogy nem tud szabadulni alaptermészetétől, felejti, hogy nincs már hatalomban, második elnöki mandátumról ábrándozik.
A gyakorlatban azonban milyen államfő is lenne? Kíméletlen ellenfeleivel, de nem sokkal megértőbb barátai iránt sem. Egy országot, mondja, nem lehet haverokkal kormányozni. Az állítólagos gondolatoknak azonban legnagyobb hiányosságuk, hogy nem tartalmaznak konkrét terveket. A taktika érthető. Választási hadjárat nyitányáról van szó, hízelgő önarckép festéséről.
A Le Monde kutatókat szólaltatott meg. A lapnak adott interjúban Christian Delport történész azt vallotta, hogy Sarkozy múlt szemlélete romboló. Az a legnagyobb baja, hogy képtelen változtatni azon a képen, amely a közvéleményben rögződött meg róla. Mielőtt áruba bocsátotta új könyveit, a franciák 73 százaléka már elfordult tőle, ezért egyetlen szándéka növelni a népszerűségét. Nagyon is tudja, hogy ebben a tekintetben tömérdek még a tennivalója.
Szinte az egyetlen kendőzetlen bírálatot a Libération közölte. Citálja a Le Figarót, amely kimutatta, hogy amikor de Gaulle önéletrajzával jelentkezett, amikor önnön múltját faggatta, ő őszinte volt, ellentétben Sarkóval, aki éppen a korábbi éveket próbálja meg feledtetni. Még a Figaro is huszonhét jó szándékú „tévedést” számlált meg, ami rekord. A volt elnök fölidézte egyik szerinte legnagyobb hibáját. Amidőn egy ízben mezőgazdasági kiállításon járt, és egy ismeretlen ellenfél azzal förmedt rá, „tűnj el a pokolba, te balfácán”, ő maga is indulatba jött, és ebben a szellemben replikázott. Nem éppen népszerűségét, amúgy sem túlzott kedveltségét növelte.
Mindez azonban zömében a távolabbi múlt, mégsem annyira a messzeségbe tűnő, hogy a franciák bármit is elfelejtettek volna. A négy évvel ezelőtt, 2012-ben elszenvedett vereség, amelyet Sarkozy úgy látszik, annyira nem érzi végzetesnek, hogy most igazi és hiteles önvizsgálat nélkül lépett sorompóba, igazán nem javított a helyzetén.
A számára egyik legfontosabb tanulságot nem vonta le, azt, hogy a balfogásokat nyomtalanul eltüntetni nem lehet. Azzal a makacssággal indulni újabb választási csatába, hogy a szavazók rövid emlékezetűek, ez igen hamar megbosszulja magát. A Georges Pompidou-t a köztárasági elnöki székben 1974-ben váltó Giscard d’Estaing is sok tekintetben Sarkozyhez hasonlatos jellem volt, egyetlen államfői ciklus után bukott meg, ő is nagyképűen vágott bele a reménykedőnek hitt második elnöki ciklusba. Őt is, miképpen Sarkozyt, ugyancsak szocialista politikus győzte le, Francois Mitterrand személyében. Őt aztán a „józan konzervatív”, Chirac követett. Miként most is, hasonló karakterűnek, Juppének áll a zászló.
