Munkáspárt - Belviszály után szakadás?

Bár hivatalosan csak ma, az őszi pártkonferencia kezdete előtt hirdetik ki a brit Munkáspárt vezető-választásának eredményét, a verseny már jóelőre lefutott. JeremyCorbyn túlélte a pártfrakcióbeli lázadást, a radikális baloldali pártvezér a várakozások szerint fölényesen megelőzte kihívóját. A középutas vonalat képviselő Owen Smith gyakorlatilag már elismerte vereségét.

A munkáspárti frakció az EU-kilépés elleni kampány túl langyos támogatása miatt vonta meg a bizalmat a tavaly szeptemberben megválasztott új pártvezértől, aki akkor a 2015 májusi választási vereséget követően lemondott Ed Miliband helyébe lépett. Jeremy Corbyn nem sokkal a júniusi Brexit-referendum után, 172-40 arányban elveszítette a parlamenti frakcióban a bizalmi szavazást, s így új pártvezérválasztást írtak ki. A levélben küldött szavazatoknak szeptember 21-én délig kellett beérkezni, a voksolást akkor zárták le, s eredményét szombaton Liverpoolban teszik közzé.

A veterán marxista politikus tavaly azért indult harcba az ellenzékbe kényszerült Labour pártvezéri posztjáért, mert úgy vélte, hogy Blair, majd utódja, Gordon Brown kormányzása idején háttérbe szorult az „igazi baloldali hang” a párton belül. Corbyn a tavalyi pártválasztáson könnyűszerrel győzte le a három másik indulót: a párttagok szavazatainak 59,5 százalékát szerezte meg. Ezzel nagyobb arányú győzelmet aratott, mint a Munkáspártot háromszor is választási győzelemre vezető Tony Blair 1994-ben. (Igaz, időközben megváltoztatták a belső szavazás menetét, a pártfrakció voksainak súlya csökkent, viszont potom 3 font lefizetése ellenében minden „regisztrált párttámogató” is szavazhatott.) A populista nézeteket képviselő Corbyn hirtelen nagyra nőtt, radikális baloldali rajongótábora tömegesen regisztrált a pártba.

Ám a régivágású, balos aktivista a Munkáspárt élén, az ellenzék vezéreként nem remekelt. S nem azért, mert sokáig ragaszkodott egyetlen barna, viseltes zakójához, s csak nemrégiben szerzett be egy sötét öltönyt, hanem mert nagyjából e külsőségben merült ki a rebellissége, hisz nem hirdetett új irányt, nem tartotta igazán kézben a pártot. Megválasztását követően a korábbi árnyékkormány számos minisztere lemondott, s az „Új-Munkáspárt” emblematikus alakjai a háttérbe vonultak. Corbynt támadta a sajtó, amikor egy nemzeti ünnepen nem volt hajlandó elénekelni a brit himnuszt, s ezt a korona, II. Erzsébet megsértéseként értékelték.

Védelmi kérdésekben a pacifista politikus szembemegy a Labour eddigi irányvonalával, Corbynt nagy többséggel leszavazta saját frakciója a Trident atom-tengeralattjárók modernizálása kérdésében (140-en támogatták, s a pártvezérrel együtt csak 47-en ellenezték a programot). Corbyn az 1975-ös EU-népszavazáson a brit kilépésre szavazott, s a Brexit elleni kampányban sem exponálta magát. Nagymértékben az ő számlájára írják, hogy a munkáspárti szavazók csaknem 40 százaléka a kilépésre voksolt, s ezzel romba döntötte a tory kormányfő reményeit. David Cameron ugyanis azzal számolt, hogy a Labour választói egységesen a bennmaradást támogatják a referendumon. Jellemző módon Corbyn az ellenzék vezéreként a politikai földrengést hozó, nyári referendum óta egyetlen kérdést sem tett fel az új kormányfőnek a Brexittel kapcsolatban. Szintén jókora felzúdulást váltott ki, hogy a pártvezér, akit korábban is megvádoltak antiszemitizmussal, párhuzamot vont az izraeli kormányzat és a terrorista Iszlám Állam tettei között.

Pedig épp ellenkező volt a célja, hisz független vizsgálatot rendelt el, hogy cáfolja a Labour antiszemita tendenciáit. A pártvezér a legutolsó tévévitában Smith kérdésére nem tudta megmondani, hány helyet kellene a konzervatívoktól visszahódítani ahhoz, hogy a Labour újra hatalomra kerülhessen. Corbyn 90-re tippelt, valójában 106 helyen kellene fordítani. Corbyn számára, állítják bírálói, másodlagos, hogy újra kormányzóképes erővé tegye a Labourt, s pártvezérként leginkább azzal foglalkozott, hogy az őt támogató radikális baloldali mozgalmat a Munkáspárt sorain belül megerősítse. A munkáspárti vezér a sajátjai között közkedvelt ugyan, országosan azonban negatív rekordokat dönt a népszerűségi mutatója. A Labour támogatottsága pedig 30 éve nem volt hasonló mélyponton.

Másodszorra Jeremy Corbyn valószínűleg nem ér el olyan nagyarányú győzelmet, mint az első alkalommal. Bár a legutóbbi YouGov-felmérés földcsuszamlást vetített előre, az észak-ishlingtoni választókerületet képviselő ellenzéki vezér 24 százalékkal előzte meg kihívóját, a korábban meglehetősen ismeretlen Owen Smith-t, ennél most jóval szorosabb eredményt jósolnak. Nagy meglepetés lenne, ha végül mégis Smith futna be.

A 46 éves Smith 16 éves kora óta tagja a Munkáspártnak. 2010-ben lett Pontypridd választókerület képviselője, előtte a BBC producereként, majd tanácsadóként és lobbistaként dolgozott. 2012-től Ed Miliband árnyékkormányában előbb a wales-i ügyek árnyékminisztere, majd munkaügyi tárcavezető lett. Majdnem indult az utódlási harcban, amikor Miliband lemondott, de valószínűleg nem kapott elegendő támogatást. Corbyn árnyékkormányában megtartotta a munkaügyi tárcát, ám idén júniusban csatlakozott azokhoz, akik a Brexit-szavazás után kiléptek a Labour-árnyékkormányból. Ketten vállalták, hogy kihívják Corbynt, a nála jóval ismertebb, régi pártharcos Angela Eagle azonban végül visszalépett. Smith indulását Corbyn ellenében a frakció 90 tagja, köztük Ed Miliband is támogatta.

Az újabb pártvezér-választás nem minden vita nélkül zajlott. A voksoláson végül a Labour minden 2016. január 12. előtt csatlakozott tagja, a Munkáspárthoz kötődő szakszervezetek tagjai, illetve a 25 font lefizetése fejében január óta feliratkozott, „regisztrált támogatók” szavazhattak. Akik tavaly 3 fontért regisztráltatták magukat, azoknak a magasabb összegért újra meg kellett ezt erősíteni. Corbyn hívei szerint ezzel legalább 130 ezer támogatóját zárták ki a voksolásból.

Owen Smith a szavazás lezárásakor, ha nem is mondta ki, gyakorlatilag elismerte a vereségét. Mint elmondta, legalább ötezer önkéntes segítette a kampányát, s több mint 300 ezer Labour-választót sikerült gyűlésein megszólítania. „Rendkívül hálás vagyok mindazoknak a párttagoknak, szakszervezeti tagoknak és támogatóknak, akik rám adták a voksukat. Büszke vagyok a munkára, amit elvégeztünk, s továbbra is a Munkáspártért akarok dolgozni” – mondta Smith, aki programjában azt ígérte, véget vetne a szükségintézkedéseknek, többet fordítana a betegeskedő brit egészségügyre, kiállna a dolgozók jogaiért, fizetésemeléséért.

David Miliband volt külügyminiszter – már a szavazás lezárása után - a New Statesman hetilapban fejtette ki a véleményét a Labour belviszályáról. Miliband kemény szavakkal ostorozta a pártvezért, mondván, Jeremy Corbyn visszafelé vezeti a Munkáspártot, amely a múlt század harmincas évei óta nem volt ilyen távol a hatalomtól, s gyakorlatilag megválaszthatatlan lesz a legközelebbi parlamenti erőpróbán. A Blair-kormány egykori külügyminisztere a Brexit sikere miatt is nagyban Corbynt teszi felelőssé, de nem csupán amiatt tartja alkalmatlannak a pártvezéri poszt betöltésére, mert nem kampányolt teljes erőbedobással az EU-ban maradás mellett. Miliband cikkében rámutat, hogy a kormányzás felelősséggel jár, s a megszorító intézkedések elutasítása, a vállalkozások bűnbakká kikiáltása, az európai intézmények, a NATO szerepének megkérdőjelezése veszélyes vizekre viszi a Labourt. Corbyn idejétmúlt politikai célok mellett kampányol, mint például a vasút újraállamosítása, miközben a jövő céljaira kellene összpontosítani – figyelmeztet Miliband. Cikkében az előző Labour-pártvezért, saját öccsét is bírálja, aki a pártszavazás rendjének megváltoztatásáról hozott döntésével utat nyitott az előtt, hogy a szélsőbaloldal eltérítse, a brit politikai élet marginális szereplőjévé tegye a Munkáspártot. Miliband szerint nem szégyellni kellene a Labour 13 éves kormányzását, hanem az eredményeire építeni.

Jeremy Corbyn azt ígérte, ha megerősítik a posztján, megpróbálja helyreállítani a pártegységet, ám ez jelenleg szinte lehetetlen feladatnak tűnik. A munkáspárti árnyékkormány súlytalan, Corbyn harmadvonalbeli politikusokkal tudta csak feltölteni a kilépések után, s nagy kérdés, hajlandók lesznek-e visszatérni a Labour tapasztalt politikusai az első vonalba. Könnyen lehet, hogy hamarosan újabb kihívást intéz a frakció Corbyn ellen. Végső soron még a pártszakadás lehetőségét sem zárják ki, rebesgetik, hogy a „New Labour” vezéralakjai egy új, mérsékelt tömörülés megalakítását fontolgatják. Ettől azonban sokan eltanácsolják a Blair-párti vonal képviselőit, mivel a brit választási rendszerben a kis pártok – a győztes mindent visz elv következtében – hátrányosabb helyzetben vannak. Viszont ha a Labour nem tudja visszanyerni régi erejét, jelentéktelen párttá válik, az ellenzék szétforgácsolódik, ellehetetlenül, s a toryk a következő parlamenti választáson bebetonozhatják hatalmukat. A tekintélyes brit gazdasági hetilap, a The Economist azt írta, a komoly politikai ellenzék hiánya hosszú távon rossz kormányzáshoz vezet, ráadásul a Labour összeomlása éppen akkor következett be, amikor Nagy-Britannia a bonyolult és veszélyes Brexit-tárgyalások küszöbén áll, tehát a szokásosnál is nagyobb szükség lenne rá, hogy az ellenzék betöltse a kormányt ellenőrző szerepét.

Blair: a Labour nem protesztpárt

Tony Blair volt brit kormányfő szerint a Munkáspártnak a jövőben is arra kell törekednie, hogy választásokat nyerjen. „Senki nem akarja kettészakítani a Munkáspártot. A Labourt száz éve alapították, azért, hogy az embereket képviselje a parlamentben, de csak akkor tudja ezt megtenni, ha hatalomra jut és kormányt alakít. A Munkáspártnak kormányzó erőnek, nem pedig protesztpártnak kell lennie. Maradjunk hűek az alapító elveinkhez” – nyilatkozta Blair a minap. A volt kormányfő e hét közepén bejelentette, hogy bezárja profitorientált vállalkozásai zömét, csak néhány tanácsadói megbízatását tartja meg, s energiáját döntően jótékony céloknak szenteli. Blairt közel-keleti megbízottként rengeteg kritika érte, hogy céges ügyei összefonódnak nemzetközi megbízatásának intézésével, tavaly leköszönt posztjáról.