A fotográfia bizonyos fokig játék

Eddig nem publikált képekből válogatott kiállítás látható Kontakt címmel Keleti Éva fotóiból november 20-ig a Magyar Nemzeti Múzeumban. Az 1976 és 1991 között készült felvételek kapcsán kérdeztük Keleti Évát, aki augusztusban ünnepelte a 85. születésnapját, többek közt arról, létrejöhet-e fotós és alanya között barátság. A művész a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta az 1976 után készült képeinek negatívjait.

- Új kiállításának egyik meghatározó momentuma, hogy mind a 85 kiállított fotóhoz írt egy szubjektív képaláírást, ha úgy tetszik vallomást. Hogy születtek ezek a szövegek?

- A képaláírások Szarka Klárának, a kiállítás kurátorának az ötletére születtek. Amikor elkezdtem, hamar kiderült, hogy azt például nem tudom írni, hogy mondjuk Béres Ilona 1987, hanem inkább egy mondattal megpróbálom elmondani, nekem mit jelent ő. Kiderült, hogy ez nekem megy és mindenkiről van mondanivalóm. Ezek személyes mondatok, és nem minden esetben pozitívak. Előfordul, hogy kérdést fogalmazok meg, nyitva hagyva, hogy más vajon ugyanígy érzi e, mint én?

- Ferenczi Krisztinát profilból fényképezte 1982-ben. A képhez ezt írta: a titokzatos szépségű színésznőből oknyomozó újságíróvá lett Ferenczi Krisztina, akivel sok éjszakán át beszélgettünk a létről, az életet meghatározó tragédiákról.

- Ez a legkedvesebb képeim közé tartozik. Van egy másik kedvenc képem, amely ezen a kiállításon most nem látható, Krisztina Tímár Bálával, az akkori férjével áll együtt ifjú házasként, boldogok, azt sugározzák, hogy övék a világ. Aztán az egyik tragédiát követte az életükben a másik, és ezt én végig éltem velük és ez vonatkozik sokakra a művész illetve színészvilágból. Együtt éltem velük, osztoztam az örömeikben és a bánataikban. Ettől úgy érzem, hogy tág lett az életem, amelyben sok mindenki belefér és gondolom én is beleférek az övékbe. Amikor válogattuk a kiállítás anyagát, volt olyan színész, akivel tizenöt éve nem beszéltem, de most amikor felhívtam és mondtam neki, hogy kiállítanám a róla készült képet, azonnal ott folytattuk a beszélgetést, ahol annak idején abbahagytuk.

- A színikritikusok minapi díjátadóján Nánay István adta át az életműdíjat Székely Gábor rendezőnek, és előtte azt mondta, nem hitte volna, de egy Székellyel közös külföldi út bebizonyította számára, hogy kritikus és alkotó közel kerülhet egymáshoz. Mi a helyzet a fotós és az alanya viszonyával? Szilágyi Tiborról például azt írta, hogy „a barátom.”

- Vannak különleges helyzetek, valószínű, ha a Tibor nem színész lenne, akkor is barátok lennénk. Vannak olyan barátságok, amelyek egy életen át tartanak. De vannak kifejezetten színházi barátságok, ami azt jelenti, hogy akit fényképeztem, az elhitte nekem, hogy én nem hazudok. Ha valaki azt érzékelte, hogy nem annyiszor kattant a fényképezőgépem egy előadás alatt, mint szokott legtöbbször, akkor megkérdezte, hogy mi nem tetszett. Ezekből a beszélgetésekből valódi kapcsolatok születtek. Ruttkai Éva például azt kérdezte tőlem először, hogy milyen a sminkje, mert tudta, hogy a smink árulkodó tud lenni. Ha ezekről a témákról partneri módon lehet beszélgetni, akkor ebből barátságok születhetnek.

- Több nagyon tehetséges színészről az a hír járja, hogy nem szereti, ha fényképezik, színpadon kívül nehezen nyílik meg.

- A művészvilágra jellemző a zártság, de mégsem lehet megsérteni azokat, akik ebben élnek. Olyan ez a közeg, mint a nylon függöny, ha beleszúrok, szakad tovább. Vigyázni kell a szuverenitásra, akkor kell közeledni, amikor azt a másik is igényli. Nem szabad tolakodni, de együtt kell érezni, jóban, rosszban, tehát akkor is, ha baj van.

- Ahhoz, hogy egy alany kitárulkozzon, gondolom azért szerencse is kell.

- Mindenhez kell szerencse, ez tagadhatatlan. A fotográfia bizonyos fokig játék, és meg kell a játszópartnert találni. Ha nem akar játszani, akkor nem szabad erőltetni, ha viszont benne van a játékban, akkor azt ki kell használni.

- A kiállítás plakátján Zsótér Sándor látható, még főiskolás lehetett. Kigombolt kabátban üldögél, fején sapka, nyakán sál, de nagyon laza. A kép alapján ő például benne volt a játékban.

- Amikor Zsótér Sanyiról ezeket a képeket készítettem még nem döntötte el, hogy színész, vagy rendező lesz. Ruszt Józseffel beszélgettem egyszer Zsótérról, aki áradozott, hogy ez a fiú egy „rakéta”. Mondtam Jóskának egyszer hívja fel a műtermembe. Végül Zsótér nem mert egyedül feljönni, Rák Katival érkezett. Elkezdtek hülyéskedni, mondta a Sanyi, te úgy sem csinálsz rólam sztárfotót. Hát úgy látszik mégis sikerült. Hosszú ideig hezitáltunk, hogy ő legyen-e az arca a kiállításnak.

- Sokan talán nem ismerik őt.

- Többen Psota Irént javasolták, de az Irén nemrég ment el. Ő most is sokak tudatában tovább él. Ezért javasoltam végül a Zsótért, hadd legyen olyan, akiről csak később derül ki, hogy kicsoda.

- A kiállításon, melyen az 1976 utáni képei szerepelnek, is olvasható, hogy mindig törekedett arra, hogy újszerű képeket készítsen. A vizes arcú Básti Juli-portré is ennek a törekvésnek a jegyében született?

- Julit egyszerűen „megfürdettem”. Mielőtt elkészült a kép sokáig kínlódtam, nem kerültem közel hozzá. Egyszer csak azt mondtam: Juli, legyen vizes az arcod, legyenek rajta vízcseppek. Sírjak? - kérdezett vissza. Nem, válaszoltam. Akkor lezuhanyozok – replikázott.

- A kiállításon szereplők közül sokan nincsenek közöttünk. A fotósnak nehéz szembesülni az elmúlással?

- Igen, nehéz. Fájdalmas látni például Kálmán Gyurit, vagy Fülöp Viktort. Hiányoznak a mai színházi életből, a táncművészetből. Hiányzik egy nagy generáció.

- Úgy tudom, hosszú évekig nem fényképezett, de az utóbbi időben újra készít képeket, méghozzá telefonnal.

- A színházi fotózást befejeztem, de most egész mást csinálok, mint korábban. Az életemnek volt egy nehéz időszaka. Sokáig beteg volt a férjem, és a betegágy mellett az embernek mi ad vigaszt? Amit nagyon szeret, vagyis nekem a fényképezőgép. Elővettem a telefonom és azzal kezdtem fényképezni. Apró momentumokat, egy rajzot a falon, egy gyűrődést a paplanon, egy villanást a függönyön.

- De korábban ilyeneket nem fényképezett.

- Soha. Nem is érdekelt. Most viszont már nagyon érdekel.

- A sorozatból néhányat láthattunk nemrég a Műcsarnokban, sőt azokhoz is készültek képaláírások.

- Igen, a magányról szóltak.

- De önnek vannak unokái, dédunokái.

- Én arra a magányra gondolok, amikor az ember szeret valakit és elveszti és látja azt, hogy eltávolodik. Én nem magányos vagyok. Nagycsaládban élek, négy unokám van, most várjuk a hetedeik dédunokát. De bizonyos szempontból néha egyedül vagyok. Akkor segít a gép.