Csípőből tüzelnek

Kósa Lajos biztosan nem úgy értette. Mármint amikor azt állította, hogy valaki vagy hazafi, vagy hazaáruló. Kósa Lajos ugyanis nem jogász. Így bizonyára nem tudja, hogy a büntető törvénykönyv az állam elleni bűncselekmények között sorolja fel a hazaárulást. Együtt az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatásával, az arra való szervezkedéssel, a lázadással, a rombolással és a kémkedéssel. Nem veszi figyelembe, hogy hazaáruló "az a magyar állampolgár, aki Magyarország függetlenségének, területi épségének vagy alkotmányos rendjének megsértése céljából külföldi kormánnyal vagy külföldi szervezettel kapcsolatot vesz fel vagy tart fenn". Kósa Lajos csak nagyon dühös volt, hogy a Jobbik elnöke megzsarolta a Fidesz elnökét, aki jelenleg ugyanaz, mint Magyarország miniszterelnöke. Még arra is emlékezett - vagy kikeresték neki -, hogy Vona Gábor áprilisban azt mondta, aki nem szavazza meg a kényszerbetelepítés lehetőségét kizáró alaptörvény-módosítást, az hazaáruló. Persze Vona Gábor sem jogász, ő is csak úgy elméletileg, virtuálisan emlegette a hazaárulást, nem büntetőjogi értelemben.

Így politizálnak napjainkban a magyar politikusok. A miniszterelnök hatalmas eredménynek minősít egy érvénytelen népszavazást, új egységet vizionál, majd ráépíti az alaptörvény módosítását. Az ingatag talajon rögtön jön a magát most a legnagyobb ellenzéki pártnak nevező tömörülés vezetője és kicsit belenyomja a miniszterelnök orrát a mocsárba. De ezt már nem hagyhatja a vezető kormánypárt frakcióvezetője, ezért elkezd hisztizni, majd - egyébként szokásához híven - össze-vissza beszél. Egyikük sem veszi észre, hogy nem csupán saját magát járatja le, hanem az egész parlamentet, benne az összes dicső politikussal. Sőt, azt gondolják - mellesleg nem minden alap nélkül -, hogy ha zsarolnak, hazudnak, vagy csípőből tüzelnek, akkor növelhetik a népszerűségüket. És még arról is meg vannak győződve, hogy ők csak Magyarország és a nép biztonságát védik, akár egymás ellenében is.

A hazaárulók és a hazafiak eközben élik világukat. Velük igazából senki sem foglalkozik.

Szerző

Sínes történet

Nagyon durcás Tarlós István, budapesti főpolgármester. Összekapott már a 3-as metró felújítása és a metrópótló busztender ügyében civilekkel, szakértőkkel, Orbán csúcsminiszterével, legutóbb a Közbeszerzési Döntő Bizottsággal (KDB). A főváros első emberétől, aki saját bevallása szerint kültelki grundokon nőtt fel, a maga nyers modorában mindenki kapott hideget-meleget. Legutóbb a KDB-vel gyűlt meg a baja, mert a bizottság elmeszelte a főváros által kiírt busztendert. Az indok, hogy a főváros nem jelölte meg mikortól igényelné a metró pótló szolgáltatást, illetve kérnek-e sofőröket is buszokhoz, vagy sem. Ezek bizony hajuknál fogva előrángatott kifogásoknak tűnnek.

Ám nem csak haj, de ló is akad ebben a történetben. Mégpedig állatorvosi, aminek ki is lóg a lába. Látszólag szakmai vita folyt arról, hogy mi a jobb megoldás: buszokat, vagy szolgáltatást vásárolni. Valójában persze csak egy hétköznapi "elmúlthatéves" történet. Fideszes oligarchák, cimborák estek egymásnak a milliárdos üzlet elnyeréséért. A főnök nem ért rá rendet tenni, mert a budapesti fairtási terv végrehajtását ellenőrizte a Városligetben, a Dráva utcában és mindenhol, ahol még állnak azok a nyavalyás növények. Emellett terhelési próbán vett részt a budai várban a Karmelita kolostor erkélyén. Az építmény alatt Lázár János, államtitkárai és más fideszes frontemberek beszéltek a magyar reformok sikereiről, a "migráncs" veszélyről és arról, hogy Nyugat-Európában nincs akkora sajtószabadság mint e honban. Az erkély és a kolostor plafonja nem szakadt le, így a műszaki átvétel megtörtént.

Most éppen ott tartunk, hogy egyelőre sem fővárosi tulajdonban lévő metrópótló buszok nincsenek, sem azt kiváltó szolgáltatás, de hamarosan talán már a 3-as metró sem közlekedik Budapesten.

Nevethetnénk is, ahogy az "urak" igyekeznek kicsavarni egymás kezéből a kislapátot meg a vödröt a homokozóban, ha nem utaznánk annyian a "létezett" szocializmus szellemvasútján.

Így marad közlekedési eszköznek a kerékpár, a gyaloglás, az autó. Esetleg a helikopter.

Szerző

Politkovszkaja sajtóklub

Éppen tíz éve lőtték le a saját háza kapujában Anna Politkovszkaja orosz újságírónőt. Putyin elnök „gyalázatos bűntettnek” nevezte az őt bíráló és a csecsenföldi háborúban elkövetett orosz bűnöket leleplező publicista meggyilkolását, és szigorú vizsgálatot ígért. Számos verzió keringett közkézen, sokan Putyin egyik ellenfelét, a milliomos Berezovszkijt gyanúsították, aki állítólag ezzel a gyilkossággal kívánta diszkreditálni az orosz elnököt. Végül letartóztattak néhány csecsen férfit, akiket először bizonyítékok hiányában szabadon engedett a bíróság, aztán újra perbe fogták őket. Talán soha nem tudjuk meg, ki és miért húzta meg a hangtompítós fegyver ravaszát. De azt tudjuk, hogy azóta nincs olyan éles hangú kritikus Moszkvában, mint Politkovszkaja volt.

Ahogy Pesten sem lesz többet olyan újság, mint amilyen a Népszabadság volt. Én mondhatom, életemben egyetlen egyszer jelent meg cikkem a Népszabadságban, azt is csak az egyik barátom kedvéért küldtem oda. A Népszabadságban jó újságírók dolgoztak, jó cikkeket közöltek és nagyon színvonalasan, szabadelvűen szerkesztették a lapot a szerkesztői. Nem véletlenül maradt állva a lap a szocializmus bukása után is.

A Népszabadság, hasonlóan a Népszavához, nem egyszerűen baloldali lap volt, hanem a humánumot, a műveltséget, a kritikus szellemet megjelenítő lap is. Egyéni véleményem, hogy pillanatnyilag csak a Népszava szólaltatja meg ezt az európai hangot a napilapok közül. A Népszabadság magától nem bukott volna meg, ki kellett végezni. Ez egy nagyon sokatmondó tragédia.

A Politkovszkaja-párhuzam más területen is érvényes. Az orosz újságírónő, akit Vlagyimir Lukin orosz ombudsman Oroszország hősének nevezett, pártállami múlttal terhelt kolléganő volt, hiszen 1982 és 1993 között az Izvesztyija című kormánylapnak dolgozott. Apróság, hogy a baleseti rovatba írt, és a rendszerváltás első pillanatától, a szabad sajtó első lélegzetétől kezdve emberjogi műveket alkotott, mert ettől még rá lehet sütni, hogy bolsevik, hogy kommunista, hogy a nómenklatúra gyermeke. Mint a Népszabadság. Ezt egyik politikusunk nem is felejtette el fölemlegetni, alig leplezett örömmel.

Vegyük ezt komolyan. Mi, akik ebben a szakmában dolgozunk már néhány évtizede, ha nem is tűpontosan, de úgy körülbelül tisztában voltunk azzal is, hogy kik követték el a sajtó útján a bűnöket a haza és a haladás ügye ellen. De maga az egész szakma a rendszerváltás elitje volt. Ez a "bűnös újságírás", aminek magam is része voltam, persze bélyegezhető az egypártrendszer, a „létező szocializmus” támaszának. Nem az volt, éppen ellenkezőleg, számtalan tapasztalatra épülő mély meggyőződésem, hogy nem az ellenzék, hanem a sajtó buktatta meg a pártállamot, de eszem ágában sincs most mentegetőzni. Aki élt akkor, tudja, miről beszélek. De éppenséggel dönthetett volna úgy 89-90-ben a magyar olvasóközönség, hogy minden kompromittálódott újságíró cikkét eldobja és csak az Új Magyarország „egy tiszta hangjára” figyel. De nem ez történt.

Azok a kollégák – jórészt sajnos másodvonalbeli, sértett karrieristák, akik korábban is, azóta is politikai igazodással próbálnak boldogulni –, akik ezeknél az áljobboldali, álkonzervatív, folyamatosan imádkozó, és ezzel egyidőben hevesen kommunistázó és nem valóságfeltáró, hanem érzelmi agitációt elkövető lapoknál dolgoztak és dolgoznak, megbuktak a piacon.

Ezek az orgánumok, amelyek ma uralják a sajtópiacot, szabad körülmények között nem volnának versenyképesek, sikereiket azoknak az állami milliárdoknak (és információcsöpögtetés szempontjából is kivételezett helyzetüknek) köszönhetik, amelyeket a sportszerűtlenség politikai rangra emelkedése adott birtokukba.

Annak idején Horn Gyula még megmentette a Magyar Nemzetet, mert fontosnak tartotta, hogy létezzen ellenzéki napilap. A mostani kormány azt az újságírást, amelyik megpróbálja az olvasó tudomására hozni, hogy valójában miképpen néz ki az az ország, amiben él, amelyik a tényfeltárást, az oknyomozást, a bizonyítást tekinti feladatának, amelyik az európai felvilágosultságot, a keresztény humánumot, vagy egyszerűen csak a polgári jó modort sugározza, megpróbálja a pártállami múlt felemlegetésével (is) lejáratni és tönkretenni. Ám a politikának azzal a bosszantó ténnyel kell szembenéznie, hogy a független sajtó él, hacsak agyon nem verik.

Mit számít, hogy Politkovszkaja az Izvesztyijának dolgozott, ha olyan megrendítő és bátor cikkeket írt, mint amilyenek miatt világhírű lett, és amelyek becsületet adtak az orosz névnek? Mit számít, hogy az a Szabad Nép - amely sem tartalmát, sem irányát, sem személyi összetételét tekintve semmiféle kapcsolatba nem hozható a most kivégzett Népszabadsággal - szolgálta-e Rákosit, ha ez a Népszabadság a közönséget szolgálta? Továbbá azokat az eszményeket és értékeket, amelyek Voltaire óta a fejlett és szabad világot mozgatják.

Közreadnék két jóslatot. Egy: soha nem fogjuk megtudni, miért történt az a Népszabadsággal, ami történt. Kettő: azt sem fogjuk soha megtudni, ki lövette le Politkovszkaját. Ezek azonban csak a részletek.

A lényeget tudjuk.