Az viszont baj, hogy valódi piaci versenyről szinte már kizárólag csak a kis- és középvállalkozások körében beszélhetünk. Az olyan óriáscégek, amilyen például a Google vagy a Facebook lényegében konkurencia nélkül teremtenek piacot a globális szolgáltatásaik számára. Az Európai Bizottság ugyan néha még próbálja győzködni a nagyokat is arról, hogy a jogszabályokat mindenkinek be kell tartania. Az Apple-t például nemrég kötelezték egy – alig 13 milliárd eurós – adóhátralék megfizetésére, bár az eljárás sikerében talán még a kezdeményezők sem bíznak.
Átláthatatlan struktúrák
Az elmúlt harminc évben azok ártottak a legtöbbet törékeny világunknak, akik eltúlozták a piaci verseny – amúgy valóban létező – jótékony hatásait. Milton Friedman és követői szinte mindenkivel elhitették, hogy az állam korrekciós célú gazdasági beavatkozásaira egyáltalán nincs szükség. A túlzott mértékű adóztatás, a versenyjog vagy a szociális állam csak a sikeres vállalkozókat „bünteti” és a tehetségtelenséget jutalmazza. A közkiadások többsége amúgy bármikor lefaragható: minek költünk például annyi pénzt a munkanélküliekre, ha jó részük úgysem akar dolgozni? Az ehhez hasonló, ma már unalomig ismert tézisek főleg az egyszerűségükkel ragadták meg sokak képzeletét.
Manapság csak néhány megszállott kutató állítja, hogy a reaganomics és a thatcherizmus kifejezetten pusztítóan hatottak a világra. E kétkedők szerint a néhai amerikai elnök és a volt brit miniszterelnök szellemi öröksége hozzájárult a 2008-as pénzügyi összeomláshoz is. A piaci dogmatizmus évek óta akadályozza a globális gazdaság kilábalását a válságból, ami sajnos kísértetiesen hasonlít az 1929-33-as „nagy” elődjéhez. A világcégek nem a munkahelyteremtésben jeleskednek, inkább visszaélnek a piacok liberalizációjával és a dereguláció által kínált nagyobb lehetőségekkel.
A jogi szabályozás számára szinte átláthatatlanná tették a tulajdonosi struktúrájukat, és az offshore segítségével akár sok milliárd dolláros nyereségek után sem fizetnek adót. Mindezt ma legálisan tehetik, ahogy a lobbisták nagyvonalú díjazása is egyike a leginkább gyümölcsöző „befektetéseknek”. A születő gazdasági jogszabályokat ugyanis ezzel képesek bármikor a saját üzleti érdekeiknek megfelelően alakítani. A lobbisták alkalmazása – bár amerikai találmány – mára világjelenséggé vált: szakértői becslések szerint Brüsszelben is mintegy harmincezren igyekeznek befolyásolni a döntéshozókat. Ez nagyjából ugyanannyi, mint ahány szakértővel a sokak által bürokratikus vízfejnek nevezett Európai Bizottság rendelkezik.
A „kövér macskák”
A Bloomberg adatai szerint 2016-ban már az IT-cégek vezetik a világ legnagyobb tőkeerejű vállalatainak exkluzív listáját. Az első három helyet az Apple, az Alphabet és a Microsoft foglalja el, jóllehet alig tíz évvel ezelőtt még az energiavállalatok (Exxon Mobil, Gazprom) és az elektronikai óriás GE álltak az élen. Az persze nem meglepő, hogy a Facebook például az előkelő hetedik helyre tornázta fel magát, miután ezt a közösségi oldalt egy hónap alatt többen látogatják, mint Kína összlakossága, ami pedig már közelít a másfél milliárdhoz. A globális népszerűség főleg a fiataloknak köszönhető, s bár vélhetően sokan irigyelik az alapító 50 milliárd dollárra becsült vagyonát, annak „piaci” eredetét senki nem vonhatja kétségbe. A kreativitás valóban érték. Az viszont már nehezen hihető, hogy éppen Marc Zuckerberg fogja útját állni a portálon keringő álhírek és manipulált információk áradatának, pedig azok – úgy tűnik – az amerikai elnökválasztás kimenetelét is befolyásolták.
Elemzők szerint például a közösségi oldal közel egymillió amerikai látogatója osztotta meg ismerőseivel azt az információt, hogy a pápa Donald Trumpot támogatja. Népszerű volt az a „hír” is, hogy Hillary Clintont már kizárták az elnökválasztásból, illetve hogy – a Wikileaks szerint – korábban ő adott el fegyvereket az Iszlám Államnak. Természetesen senki nem gondolja, hogy az internet fantasztikus világát bárkinek is joga lenne cenzúrázni, bár a populista diktatúrákban ez sem ritkaság. Azt viszont látnunk kell, hogy ezzel a – meglehetősen aggasztó – jelenséggel az „államtalanított”, önszabályozó piac semmit nem tud kezdeni.
Igaz, a jogi szabályozás sem mindenható, sőt ma már az államoknak is szinte futniuk kell a pénzük után. Az óriáscégek közös sajátossága ugyanis, hogy meglehetősen bonyolult jogi struktúrákba szervezik a tulajdonukban lévő vállalatcsoportokat. Így széles körben válik lehetővé az úgynevezett belső elszámolási árak (transfer pricing) alkalmazása. Az adóhatóságok gyakran tehetetlenek, ha egy nagyvállalat belső szervezeti egységei nem a tényleges piaci árakat alkalmazzák egymással szemben. Ily módon a nyereség is könnyen eltüntethető, s a „veszteséges” vállalatnak természetesen nem kell nyereségadót fizetnie.
Még kedvezőbb lehetőségek nyílnak a piaci verseny megkerülésére az IT-szektorban, ahol nem fizikai termékekkel, hanem főleg szellemi javakkal kereskednek. Az Európai Bizottság versenyjogi biztosa például 2015 áprilisában jelentette be, hogy a Google jogsértő módon él vissza erőfölényével az úgynevezett keresőpiacokon, s emiatt eljárást indít ellene. Az amerikai világcég ugyanis képes arra, hogy bármilyen tudakozódás esetén maga rangsorolja a szóba jöhető válaszokat. Ennek pedig óriási üzleti és reklámértéke van, hiszen a sorrend soha nem mindegy: messzemenően befolyásolja a felhasználók döntéseit, hogy például milyen cégek és/vagy szolgáltatások jelennek meg a válaszok első néhány helyén. A Google mára egyértelműen monopolizálta a gazdaságnak ezt a meghatározó szegmensét, miután – csak Európában – az ilyen jellegű internetes szolgáltatások jó 90 százalékát egyedül, vagyis monopolhelyzetben végzi.
Offshore-verseny piaci helyett
Az elnökválasztási kampány során az is kiderült, hogy Donald Trump – üzleti veszteségeire hivatkozva – hosszú éveken keresztül egyáltalán nem fizetett adót. A választás eredménye így akár azt is sugallhatja, hogy a rendszeres adófizetés csak a jámbor többség – mondhatnánk a lúzerek – érthetetlen szokása. Ma már teljesen megszokott ugyanis, hogy a multinacionális cégek tulajdonosai a külföldi tőkebefektetéseket (FDI) elsősorban „adóoptimalizálásra” használják. Mindez persze a laikus közvélemény számára egyszerűen eladható: csupán a termelési, szolgáltatási költségek ésszerű csökkentése zajlik, ami minden piaci verseny természetes velejárója (cost effective location).
Az átlagos választópolgárok – Trump és társai szerencséjére – nemhogy statisztikákat, de még újságot sem olvasnak, miután egyre inkább csak a közösségi médiából tájékozódnak. Így azt sem tudják például, hogy a brit Virgin-szigetek az ötödik abban a rangsorban, ahová a világ minden tájáról a legtöbb működő tőke érkezik. A The Economist adatai szerint ez az összeg 2012-ben elérte a 72 milliárd dollárt. Ugyanebben az évben a britek „csak” 46 milliárd dollárnyi tőkebefektetést fogadtak, jóllehet Nagy-Britannia gazdasága körülbelül háromezerszer nagyobb annál, mint amiből a kicsiny sziget látványosan gyarapszik. Az ott élő, néhány tízezernyi lakos ugyanis nagyon „versenyképes” gazdaságot működtethet, miután az egy főre jutó GDP tekintetében nemcsak a briteket, hanem például a franciákat, finneket, sőt a japánokat is megelőzik. A magyarázat persze viszonylag egyszerű: több mint 250 ezerre becsülik az „adókímélési okokból” ide települt nemzetközi vállalatok számát.
Mit tehetünk?
Nem sokat, de azért próbálkozzunk. Mint utaltunk rá, az Európai Bizottság egyike a küzdő feleknek, s a nemzetközi adó- és versenyjog eszközeivel veszi fel a harcot a közérdek védelmében. 2016-ban például egy egész sor uniós jogszabály-tervezet látott napvilágot, amelyben számos fontos javaslatot fogalmaztak meg az adókikerülés ellen. Miután a – csupán jelzett – „kihívások” a gazdaság soha nem látott mértékű és ütemű globalizációjával függenek össze, a lehetséges „válaszok” sokkal szorosabb nemzetközi összefogást igényelnének. Az talán mégis biztató, hogy az Európai Uniónál szélesebb közösség, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) is évek óta foglalkozik a fenti problémákkal, az adóalap-erózió és nyereségátcsoportosítási program (BEPS) keretében.
Az Európai Unió „közösségi vívmányainak” talán az egyik legjobban kimunkált területe a versenyjog. Rendkívül részletes szabályok foglalkoznak a piaci erőfölénnyel való visszaéléssel, a vállalkozások közötti koncentrációk ellenőrzésével, vagy az állami támogatások általános tilalmával. Az óriásvállalatok létrejötte és egyre nagyobb piaci erőfölénye szempontjából talán a fúziós rendeletnek van a legnagyobb jelentősége, miután ez bizonyos értékhatárok fölött a versenyhatóságok előzetes engedélyéhez köti a vállalatok egyesülését. Sokat elmond azonban a realitásokról, hogy ezen a területen a Bizottság éves átlagban nagyjából 300 bejelentést bírál el, de a koncentráció ennek ellenére folyamatosan nő.
Az amerikai elnökválasztás eredménye nem véletlenül sokkolta a világot. A megválasztott elnök eddigi életútja és szerény szellemi képességei sajnos azt sugallják, hogy a világ meglehetősen bizonytalan jövő elé néz. Abban talán mégis bízhatunk, hogy – legalább Európában – már nemcsak a piaci verseny mítoszairól, hanem a realitásairól is hallottak.