Kíméletlenül szarkasztikus börtönmonológ

Régi adósságot pótol dicséretesen az Örkény Színház. Az Asbóth utcai stúdiójában műsorra tűzte az 1956-os forradalom 60. évfordulójára időzítve Eörsi István Emlékezés a régi szép időkre című börtönmonológját. Eörsi szövege, amelyben börtönéveit idézi fel, könyv alakban már korábban megjelent. Az egyszemélyes előadásban Znamenák István lényegül át Eörsi Istvánná. Remek színészi arányérzékkel jeleníti meg a politikailag és magánéletileg is érzékeny epizódokat is tartalmazó fanyar és önironikus memoárt.

Znamenák István Eörsi Istvánként az utcáról sétál be az Örkény Színház Asbóth utcai előcsarnokban toporogva várakozó nézők közé. Vállán a jellegzetes táska, Eörsi is hasonlót hordott, öltözéke kockás ing, barna zakó és farmer. Alkata is hasonlít Eörsihez, sőt még a mosolya is. A közvetlensége, az azonnal érzékelhető vagánysága szintén. Megáll középen egy 1956-os világító neonfelirat alatt és mesélni kezd.

Az előadás Polgár Csaba rendezésében ugyanolyan magától érthetően, lazán és egyszerűen kezdődik, ahogy Eörsi István mindig is létezett. Őszintén, allűrök nélkül, mégis markánsan. És elindul az emlékezés: „1956. december 9-én reggel megcsókoltam anyámat (Vera, a feleségem a két gyerekkel éppen a saját anyjánál időzött), és azt ígértem neki, hogy ebédre hazaérek. Ígéretemet némi késéssel váltottam be, 1960. augusztus 20-án érkeztem haza, igaz, még a délelőtti órákban. A szóban forgó ebéd időközben elhűlt és elpárolgott, és anyám nem volt Pesten, Verát viszont otthon találtam. Éppen soron következő levelét írta nekem a börtönbe, felállt, teljes testében remegett.”

Aztán a memoár többi részét, a részleteket, már a mindössze hetven főt befogadó színházteremben tudjuk meg. Át kell lépdelnünk a piros fehér zöld léggömbökön (Izsák Lili látványvilága). Znamenák bent folytatja. Kis asztal, szék, az asztalon pálinkás üveg, pohárral. És a földön a sok lufi. Az előadás színlapja szinte sokkoló, a piros fehér zöld léggömb madzagja alul egy akasztófa kötelet formáz. Eörsi szövegében is megvan ez a kettősség: a humor és a rémület. A kedélyesség és a halál közelsége. De leginkább az élni akarás, igen nem tévedés, az akasztófa árnyékában is.

Eörsi István 1960-ban szabadult a börtönből, de a börtönmemoárját csak jóval később, 1986-ban kezdte el írni. Mint a rendszerváltáskor elmondta, nem halogathatta tovább, mert úgy érezte az anyag kisiklik a kezéből. „A halottak, akik közé féltem lelátogatni, bejelentették, hogy fogytán a türelmük.” Erre az előadás címét, vagyis az Emlékezés a régi szép időket viselő kötetben is megjelent szöveget használta fel Bagossy László és Ari-Nagy Barbara komoly szakmai gondossággal a színpadi adaptáció elkészítésénél. A szöveget hallgatva és megismerve leginkább a szerző őszintesége csapja fejbe a nézőt. Ahogy például az emlékezés elején Kádár Jánosról beszél.

„Kádár november elsején még azt is megígérte, hogy a következő napon ellátogat a Tűzoltó utcába, és formálisan átveszi a kommunista felkelőcsoport parancsnokságát. Ezen a november elsején este benyitott a szobánkba egy fiatalember, és takarót kért a fázó Kádár elvtárs számára. Én – Angyal szavaira gondolva – átadtam egyik pokrócomat, nehogy náthásan és tüsszögve jelenjen meg másnap a Tűzoltó utcában. Feltehetően ebbe a pokrócba burkolózva indult útnak, de nem Angyal Pistáékhoz, hanem – gondolom szórakozottságból – a szovjet követségre, hogy behívja az oroszokat és engem a mai napig gyötör a gondolat, hogy én vagyok a felelős a nemzeti tragédiáért. Ha ugyanis megtagadom tőle a pokrócot, talán a megfázástól félve nem indul útnak, és történelmünk a forradalom sínein gördül tovább.”

Igen Eörsi leleplez, itt például Kádárt, de sokszor önmagát sem kíméli. Felidézi például 1952-ben Rákosihoz írt versét. Polgár Csaba rendező pedig egy dallá formálja, sőt olyanná, mint egy mai musicalsláger. Azt sem titkolja el Eörsi, hogy ő bizony még a börtönévek alatt is kommunistának vallotta magát. Önleleplezőek és szembesítőek a magánéleti utalások is, például a feleségével való - a börtönévek alatt és utáni - viszonyát felidéző mondatok. A börtönévek alatt megígérték, hogy ők ketten sohasem fognak egymásban csalódni. Aztán amint Eörsi írja: „csillapíthatatlan sóvárgások rabja lettem (…) Szabadulásom után viszonylag hamar beleszerettem valakibe, aztán poligám természetem is elszabadult.”

Egészen megrendítő, ahogy rabtársaira, például a meggyilkolt Angyal Istvánra emlékezik. Amikor szabadult, úgy érezte magát, mint egy szökevény, aki halottakat hagy maga után. Ma, hatvan évvel '56 után még mindig sok mindent nem tudunk pontosan. Korabeli fényképek alanyait találgatjuk, miközben itt van Eörsi szövege. Lehet, hogy ő sem emlékszik mindenre pontosan, de a hangja hiteles és megkérdőjelezhetetlen. Ezt a hangot, alakot hozta elénk Znamenák István, színészetének teljes arzenálját felvonultatva. És nem mellékesen egy felkavaró és őszinte színházi estét teremtve.