Szijjártó a porcelánboltban

„A Külügyminisztérium felelős Magyarország nemzetközi kapcsolatainak alakításáért, fenntartásáért, a nemzeti érdekek globális szintű képviseletéért és hazánk külpolitikai célkitűzéseinek érvényesítéséért. (…) A Külügyminisztérium célja, hogy a nemzeti érdekek érvényesítésével és a kormányzat külpolitikai prioritásainak hatékony képviseletével Magyarországot a közép-kelet európai régió, az Európai Unió és a nemzetközi politikai, valamint kulturális színtér erős és elismert szereplőjévé tegye.”

Legalábbis így határozta meg a kormány 2010-ben annak a bizonyos Bem rakparton működő intézménynek a feladatát, amit ma Szijjártó Péter vezet. Ebben az állásfoglalásban nem szerepel más országok, nemzetek lenézése, politikusaik megítélése és bírálata. Márpedig a magyar külügyminiszter és munkatársai rendszeresen ezt teszik, hol az amerikai ügyvivővel van bajuk, hol az Európai Unió tisztviselőivel, a közelmúltban pedig az észak-koreai diktatórikus hajlamú vezetővel. Nincs kétségem afelől, hogy ez utóbbi megnyilatkozásának van igazságtartalma, a világon ezt sok helyen így látják és gondolják, de nem feltétlenül van ok arra, hogy a diplomácia kifinomult nyelvét felcseréljük olyan szavakkal, amelyeknek a nemzetközi életben később súlyuk és negatív visszhangjuk lehet.

De hát végtére is nincs ebben semmi különös. Mostanában egyre gyakrabban mond a kormányzat többi tagja is olyan dolgokat, amiket nem kellene, joggal érezhette hát Szijjártó kolléga, hogy neki is kell valami hasonlót mondania, mert különben lemarad a többi tapasztalt nagyot mondó mögött. Az Uniót bírálni a bürokrácia és a migráns-ügyek kapcsán már nem olyan nagy dolog – különösen egy méregdrága és nem túlságosan sikeres népszavazás után -, Moszkvát sem lehet már kritizálni a demokrácia és a szabad sajtó hiánya miatt, hiszen „kapcsolataink felfelé ívelő szakaszban vannak”. A kínai emberi jogok bírálatát is abbahagytuk, miután valaki ráébresztette a magyar vezetőket, hogy a pekingi pénzek nélkül csak körülményesen boldogulna az erősnek mondott magyar gazdaság, és az a körülményeskedő amerikai ügyvivő is elhagyta már Budapestet.

Maradt tehát Észak-Korea és annak vezetője, a kis Kim, aki családi kapcsolatai révén jutott magas pozícióba, és akinek nagypapája még vidáman pacsizott úttörőkkel Csillebércen. Lehet, hogy „őrült kommunista diktátor”, ahogyan ezt Szijjártó mondta, de ebből kiderül, hogy miniszterünk alig néhány éve foglalkozik külpolitikával, máskülönben tudhatná, hogy ennek az országnak a léte és fennmaradása gyakorlatilag kínai politikai érdek, amit ügyesen összehangolnak a washingtoni vezetéssel, ugyanis nem szeretnének olyan országhatárt látni, ahol kínai és amerikai katonák szemtől-szembe állnak egymással. Régi dolog ez, aki kicsit is ismeri a térséget, az tisztában van e különös status quo lényegével, és nem csörtet be elefántként a kínai porcelánboltba.

A dolog lényege: a magyar külügyminiszternek nem feladata más országok vezetőinek durva bírálata, mert a diplomácia kacskaringós ösvény, könnyű eltévedni rajta, és olykor nehéz visszatalálni a helyes útra.

Nagy dolgokat lehet mondani, de ettől nem leszünk sem erősek, sem elismertek. Egyébként pedig: ízlés dolga.