Pályázat a Gyulai Várszínházra

Pályázatot írnak ki a Gyulai Várszínház igazgatói posztjára - döntött csütörtöki ülésén a város önkormányzatának képviselő-testülete. A pályázat kiírására azért van szükség, mert a korábbi igazgató, Gedeon József tavaly novemberben, hosszan tartó súlyos betegséget követően elhunyt.

A pályázati kiírás szerint a jelentkező egyszerre látná el munkaviszonyban a színházigazgatói, és megbízási jogviszonyban a Gyulai Várszínház Nonprofit Kft. ügyvezetői feladatait. Görgényi Ernő polgármester az ülésen elmondta: a Várszínház kialakított koncepcióját, értékeit, hagyományait fontosnak tartja megőrizni. A jelentkezőktől nem várja el, hogy „teljesen felforgassák, új alapokra helyezzék" az eddig kialakított struktúrát és működést, de „némi finomhangolást", a közönség számára befogadhatóbb előadások irányába való elmozdulást lehetőnek tart - húzta alá.

Hozzátette: helyi értelmiségiekkel való beszélgetésekből azt szűrte le, hogy szerencsés lenne olyan vezetőt megválasztani, aki Gyulán él. A Gyulai Várszínházat jelenleg Varga Marianna igazgatja, akit tavaly ősszel neveztek ki Gedeon József mellé második ügyvezetőnek. Az MTI információi szerint Varga Marianna még nem döntötte el, hogy pályázzon-e a posztra.

Szerző

Ravensbrück poklában

Publikálás dátuma
2017.01.27. 06:46

A holokauszt, a koncentrációs táborok, amelyek Hannah Arendt szavaival „a totalitárius uralom legjellegzetesebb kifejezői voltak”, évtizedek óta jelen vannak az irodalomban. Az utóbbi időben a korábban túlnyomó részt férfiak által írt visszaemlékezések (Jorge Semprun, Kertész Imre, Primo Levi) mellett egyre több nő vallomását ismerjük meg az átélt borzalmakról.

Ilyen például Fania Fénélon francia zongoraművész, énekesnő Auschwitz-i muzsikusok című könyve, amelyben leírja, hogy milyen körülmények között élt az Auschwitz-Birkenau-i megsemmisítő tábor zenekarának tagjaként, vagy Liana Millu olasz újságírónőnek, a fegyveres ellenállás résztvevőjének önéletrajza, a Birkenau füstje.

Margarete Buber-Neumann két írása, a Milena, Kafka barátnője, valamint a Hitler és Sztálin foglya szintén ehhez a vonulathoz tartozik. Ő együtt raboskodott Ravensbrückben, a legnagyobb, nők számára fenntartott koncentrációs táborban a francia Anise Postel-Vinay-val, aki Élni (Vivre) címmel tavaly, 93 évesen jelentette meg visszaemlékezését.

Anise Franciaország náci megszállása után azonnal csatlakozott az ellenálláshoz. 1941-ben beszervezte őt a brit titkos szolgálat, azt a feladatot kapta, hogy felderítse a párizsi német bunkerek helyét, valamint a nácik harckocsi-összevonásait. Kapcsolattartója a későbbi Nobel-díjas író, Samuel Beckett volt. Egy évvel később tartóztatták le és 1943-ban hurcolták el a „nők poklába.”

Postel-Vinay egyike volt az ellenállás azon tagjainak, akikre a „Nacht und Nebel” („éjszaka és köd”) rendelkezést alkalmazták, ami lehetővé tette azonnali internálását és kivégzését, mintha csak egy egyszerű adminisztratív intézkedés lenne. (Alain Resnais 1956-ban éppen ilyen címen készített filmet a náci megszállás éveiről). A húszéves lány egy véletlennek köszönhetően került bele egy razziába. Miután megjárta a Gestapo hírhedt párizsi Saussaires utcai központját, majd a Santé és a Fresnes-i börtönt, 1943 októberében került Ravensbrückbe. Itt találkozott Germaine Tillion etnográfussal, és Geneviéve De Gaulle-lal, a tábornok unokahúgával.Életre szóló barátság szövődött közöttük, és Anise volt az egyetlen túlélő, aki elkísérte 2015-ben egykori sorstársnőinek a párizsi Pantheonban elhelyezett földi maradványait.

Más ismert személyek is sínylődtek Ravensbrückben. Például Lise London, az 50-es évek csehszlovákiai koncepciós perekből ismert Arthur London francia felesége (az ő történetük a spanyol nemzetközi brigádoktól a francia ellenállásig kísértetiesen hasonlít a Casablanca Victor Lazlo-Ilsa páros történetére), vagy Milena Jesenská, Franz Kafka újságíró barátnője, akivel veseelégtelenség végzett a lágerben még 1944-ben. Az ő sorsát Margarete Buber-Neumann írta meg. Ő szerepel Anise Postel-Vinay könyvében mint az a Grete, akinek sikerül elrejtenie Germaine Tilliont és megmenteni a kivégzéstől. A nácizmus elől a 30-as évek elején a Szovjetunióba emigrált Buber-Neumann nemcsak Ravensbrücköt élte túl, hanem előzőleg már egy karagandai munkatábort is, ahová az 1937-es nagy sztálini tisztogatások idején mint a „nép ellenségét” küldték. Az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum után Sztálin számos német kommunistát kiadott Hitlernek, így került Margarete Ravensbrück-be.

A Ravensbrücknek szentelt részben az egykori deportált leírja az intenzitásában és kiterjedtségében elképzelhetetlen borzalmat. Megtudhatjuk, hogy mit jelentett ott az intimitás elvesztése, a higiénia hiánya, az önmagáért való kegyetlenség, a betegség, az éhezés, a halál, a szolidaritás, az emberi méltóság megőrzéséért folytatott harc, a várandós nők és az újszülöttek védelme, a remény.

Megható, ahogy a könyv felidézi az orosz és a lengyel nők összetartását és törekvését a kivégzésre ítéltek megmentésére. Voltak azonban olyan esetek, amikor a szolidaritás hiábavalónak bizonyult, mint például Violette Szabó és társnői esetében, akik lázadást szerveztek a táborban. (Az angol eredetű, Párizsban született legendás ellenálló nevét a francia idegenlégióban szolgáló férjétől, Szabó Istvántól kapta).

Érdekes, amit a szerző a kápókról, a „vörös övesekről” ír, akiket a foglyok közül emeltek ki a tábor vezetői. Postel-Vinay szerint – más lágerekkel ellentétben – itt kevésbé volt negatív a megítélésük.

Anise-t és több francia foglyot a svéd Vöröskereszt mentette meg azzal, hogy mivel a svéd királyi ház alapítója a francia Jean-Baptiste Bernadotte, I. Napóleon tábornoka volt, V. Gusztáv király svéd állampolgárságot adott nekik. Mindez 1945 áprilisában történt, alig egy héttel azelőtt, hogy a Vörös Hadsereg felszabadította Ravensbrücköt.

A szabadulás azonban nem szüntette meg Anise Postel-Vinay szenvedését. Az életbe való visszailleszkedés nehézségei, az értetlenség, a hallgatás mellett a legnehezebb az emlékekkel való együttélés volt. Nem véletlen, hogy csupán 2000-ben állt kamera elé egy dokumentumfilmben, majd újabb másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy kiírja magából az átélteket.

Holokausztmegemlékezés
„A megemlékezés nem pusztán emlékezést jelent, hanem azt a gyötrelmes folyamatot, amelynek során az kívánjuk elkerülni, hogy ugyanazt a hibát újra elkövessük” – mondta Antonio Tajani, az Európai Parlament elnöke Brüsszelben, a nemzetközi holokauszt-emléknap alkalmából tartott uniós parlamenti megemlékezésen szerdán.
Hangsúlyozta: „a múlt szörnyű hibáira való emlékezés lehetőséget nyújt, hogy emlékeztessük magunkat arra, Európa mindig képes volt levonni a történelmi tanulságokat egy békére, demokráciára és az emberi méltóság tiszteletére épülő jövő érdekében”. Az emléknap alkalmából a náci néppusztítás hatmillió – köztük félmillió cigány – áldozata tiszteletére megemlékezést tart ma a Cigány Holokauszt Központ.
A Holokauszt Emlékközpont, Izrael Állam Nagykövetsége és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége a Páva utcában emlékezik.

Nem öncélúan tekergetem a hangomat

Publikálás dátuma
2017.01.27. 06:45
Szűcs Gabi megtanult halkabban énekelni FOTÓ: PAPP ÉVA–SCHNEIDER ZOLTÁN
Húszéves színpadi pályafutásának jubileumát ünnepli Szűcs Gabi énekesnő hétfő este a Budapest Jazz Clubban. Azt mondja, fölerősödött a karakánsága, ami ahhoz kell, hogy egyedül konferáljon, végig vigyen egy kétórás műsort. Bátrabban beszél magáról, megmutatja a rosszkedvét és a jókedvét egyaránt.

- Hamar került színpad közelbe…

- Tizenhat-tizennyolc éves korom között már a Gór Nagy Mária Színitanodába jártam. Járhattam a gimnázium mellett, én voltam ott a legkisebb lány. Benedek Miklós, Schubert Éva, még Mensáros László is tanított. Amikor egy kamasz ilyen közegbe kerül, akkor végképp beszippantja, képtelenség, hogy arra gondoljon, na, inkább mégis atomfizikus lesz. Meghatározó korban olyan jó dolgok történtek ott velem, és olyan sok pozitív visszajelzést kaptam, hogy csak a színpad érdekelt. Hogy később az éneklés vált a fő tevékenységemmé, az már egy másik történet. Azt hiszem, a színpad volt a lényeg.

- A Színház- és Filmművészeti Főiskolára nem vették fel. Nyilatkozta, hogy utólag már tudja, mi lehetett ennek az oka. Ön szerint mi?

- Rossz versenyző típus vagyok. Nem akkor mutatom a legjobb formámat, amikor tét van. Akkor ráadásul még éretlen is voltam, valószínűleg szétizgultam a felvételit. Valamit azért mindig láttak bennem, mert eljutottam a második fordulókig, de mindig volt nálam ügyesebb, jobb. Azt hiszem, az is rögtön kiderült rólam, már a felvételiken is, hogy én nem vagyok igazán jó színészalkat. Nem vagyok egy ösztönös bohóc, túl sokat gondolkodom.

- Azért ez elő szokott fordulni színészekkel is.

- Igen, de sok olyanról tudok, akin megnyomják a gombot, és csinálja, amit kell. Én azt hiszem, inkább mindig magamat akartam kifejezni, nem pedig más bőrébe bújni.

- Mit akar magából kifejezni?

- A fene se tudja!

- De hát akkor min gondolkodik?

- Hűha, de nagyon belemegyünk! Az ember először magát akarja megmutatni. Aztán a színpadon derülnek ki számomra is magamról a dolgok. Hogy én nem csak egy gondolkodó, alternatív lány vagyok, hanem van bennem szexus, szeretek szórakoztatni. A humoromat is a színpadon fedeztem föl. A nőiességemet abszolút a színpadon találtam meg. Mondhatom azt is, hogy az énekléssel kialakítottam egy új személyiséget. Az ember tök éretlen még 18 évesen, fogalma sincs, hogy ki ő, mi ő. A színpad nekem segített. Ha ordibálni volt kedvem, ordibáltam, ha csöndre vágytam, csöndet csináltam. Erre az éneklés tökéletesen jó.

- Hosszú ideig azonban egy együttes, a Cotton Club Singers tagja volt. Ott azért alkalmazkodnia kellett a többiekhez.

- Egyszerre tanultam meg az alkalmazkodást, és éppen attól, hogy mellettem volt Zséda meg Kozma Orsi is, ösztönösen kerestük a másféle karaktert, hogy ne idomuljunk egymáshoz. De azt nekünk senki nem mondta, hogy így kell csinálni. Teljesen ösztönösen találtunk rá arra, hogy egyikünk a vicces szöszi, aki sokat mozog, a másik a csendesebb barna, aki inkább statikusabb és érzelmesebb, én pedig a cserfesebb, hangosabb vagyok. Így tudtunk jól működni. Aztán persze szólóban végképp nagyon ki kell találni, hogy akkor most mi a túrót akarok mondani, én, egyedül.

- Amikor eljött a Cotton Club Singerstől, úgy ugrott bele a semmibe, hogy még egyáltalán nem volt kitalálva, mit csinál szólóban?

- Egyáltalán nem volt, nem tudtam még, hogy mit akarok. Ez olyan válás volt az együttestől, amikor a partnerek azért mennek szét, mert már nem igazán jó, de nem talált még senki másikat magának. Én már csak azt éreztem, hogy többet gondolok a Cotton Clubra munkaként, mint örömforrásként. Nagyon, nagyon sokat dolgoztunk, iszonyú fáradt voltam. Teljesen kiégtem, ugyanazt csináltam ezredszer, nagyon sok bulink volt. És aztán fejest ugrottam a semmibe. Fél évig nem is csináltam semmit, nem is énekeltem egy hangot se.

- Szólistaként más lett a karaktere?

- Igen. Fölerősödtek a nőcis dolgok, és fölerősödött a karakánságom, ami ahhoz kell, hogy egyedül konferáljak, végig vigyek egy kétórás műsort. Bátrabban beszélek magamról, megmutatom a rosszkedvemet és a jókedvemet is. Finomabb is lettem, megtanultam halkabban énekelni. És mindemellett show woman-abb is lettem, mert erre szükség volt. A Cotton Club Singersben a férfiak vezényelték az estét, most meg minden rám van bízva. A szórakoztató zenét szeretem, de már sokkal mélyebbre le tudok ásni, pláne, hogy saját dalokat is énekelek. Sokkal bátrabban mutatom meg, hogy én mit gondolok akár a világról, akár a szerelemről. Mindig azt gondoltam, hogy ez kit érdekel? Hát most már nem gondolom ezt.

- Milyen mélység fér bele az ön szórakoztató műfajába? Azt például tudom, hogy Koncz Zsuzsa vagy Bródy János meddig volt képes tágítani a műfaj határait, szerintem a közlendőjük is elég világos, ahogy a világnézetük ugyancsak. Az önéről viszont nem sok fogalmam van.

- Hát igen, ez főleg az egyetlen saját, magyar nyelvű lemezemen derül ki, az a címe, hogy Tűsarkú lépteim. Ezt a szövegek felől kell megfogni, Hegyi György írta ezeket. Jó egy évig barátkoztunk, hogy kellőképpen megismerjen, mire nekem egyetlen sort is leírt. Ezek egy negyven körüli nő gondolatai. Viccesek, szarkasztikusak, de egyben mélyek is, hiszen gondolkodom mindenféléről, arról, hogyan kell öregedni, mit jelent a szerelem, hogy lehet kapcsolatban lenni. De mindezt a pop műfaján belül teszem, ez egy retro popos lemez volt, a hatvanas évekbeli stílusban. Én nem szomorú jazzista vagyok, nem öncélúan tekergetem a hangomat, nem az a fajta énekesnő vagyok, aki az énektudását szereti mindenáron fitogtatni.

- A húszéves jubileum jelent valamilyen összegzést?

- Igen, ezért is hívtam ennyi embert fellépni. Ráadásul az időpont még a születésnapommal is egybe esik. Az összes létező formáció, amivel valaha fölléptem, jelen lesz. Ezzel akartam jelezni azt a mérföldkövet, hogy ezekkel a férfiakkal és nőkkel telt eddig a húsz évem. Őket nagyon szeretem, velük szeretnék ünnepelni. Egy tablót akartam, hogy itt tartok most, és velük jutottam el idáig.

- És utána?

- Lett egy új, electro swing bandám, az a nevünk, hogy Stereo Swing. Az elmúlt két év már nagyon sűrűn, velük telt, és telik is majd. A Zsidó Művészeti Napokra pedig nem is egy koncertet, hanem tulajdonképpen egy kis színházi előadást rakunk össze Hegedűs D. Gézával. Az lesz a címe, hogy Csak egy nap a világ. A Művészetek Palotájában Váczi Eszterrel és Tóth Verával lépek fel. Azt mutatjuk be, hogy minden énekesnő, ha elég ügyes, swinget, popot és soult is tud énekelni.

Szerző