Sikeres tánc borotvaélen

A kultuszfilmmé vált Életrevalók színpadi változatát mutatták be a Játékszínben a hétvégén. A máris kiugró sikerű, valós történeten alapuló produkcióban, hosszú idő alatt, igen nehezen, egy éjjel nappalra ápolót kereső dúsgazdag arisztokrata, és egy büntetett előéletű csóró roma fiú barátkozik össze.

Elképesztő rumlit csap Driss a nagypofájú roma srác egy csoportos állásinterjún az Életrevalók című produkcióban, a Játékszínben. Mindenkit leszól kapásból, fölteszi a lábát a székre, pimasz megjegyzéseket tesz, fintorog, alaposan megbámulja a személyi titkárnő kétségtelenül figyelemreméltó idomait, és zsinórban be is szól neki. Driss még kerek-perec azt is közli, hogy egyáltalán nem azért jött, hogy megkapja az állást, hanem három elutasítás kell a munkanélküli segélyhez, az aláírást akarja, és ő azon nyomban elszelel.

Egy csak fejét mozgatni tudó, ejtőernyőzés közben balesetet szenvedett, dúsgazdag férfi keres maga mellé huszonnégy órás szolgálatra ápolót. Ott vannak a szakképzett végzettségű állásért remegők. A választ másnap reggelre kapják meg. A nagyhangú Driss becsörtet reggel hétkor, és követeli az elutasítást igazoló aláírást. Hatalmasat koppan, amikor azt mondják neki, hogy nohát akkor, sebtiben megmutatják a tennivalókat.

A téma, melyben végül két kirekesztett ember, a szinte minden tekintetben mozgássérült, és a totálisan szegény sorból érkező színes bőrű nagy harcok árán összebarátkozik, valós történeten alapszik. Eredetileg dokumentumfilm készült belőle, majd Éric Toledano és Olivier Nakache hatalmas sikerű kultuszfilmet csináltak, ami tizenhat hét utáni tizenkilenc milliós nézettségével, minden idők második legnézettebb filmje lett Franciaországban, ha a külföldi filmek látogatottságát is beleszámoljuk, akkor a harmadik. Nálunk a film nyomán Horgas Ádám írta a történetet magyar színpadra, a mi viszonyainknak megfelelően a néger fiatalemberből cigány lett.

A Philippe névre hallgató gazdag arisztokratát a Játékszínben először játszó Hirtling István adja. Horgas Péter díszlettervező olyan kerekesszéket tervezett neki, amiben az egész teste rögzítve van. A színésznek csak a feje és a hangja áll rendelkezésére arra, hogy bármit is kifejezzen. Van még egy ilyen darab, az ugyancsak hatalmas sikert aratott Mégis, kinek az élete?, Brian Clark írta, és naná, hogy létezik filmváltozatban is. Az arról regél, hogy a balesetben megbénult férfi, aki szintén csak a fejét tudja mozgatni, ilyen állapotban rendelkezhet-e a saját életével, van-e joga eutanáziát kérni? Illetve szintén arról is szó van, hogy ilyen körülmények között lehet-e olyan életet élni, amit érdemes is, lehet-e öröm, kielégíthetők-e vágyak, létezhet-e szeretet, netán még szerelem is, ebben a végletesen behatárolt létben?

Clark eléggé hatásvadászó módon, sok tekintetben felszínes bulvárossággal kezeli a témát, miközben kétségtelenül rendkívülien fontos kérdést feszeget, és visz be a köztudatba. A Játékszín előadása is roppant populáris, de azért mélyebbre ás. Horgas az elmúlt évadban itt Daniel Keyes Virágot Algernonnak című regényének színpadi változatát rendezte, ami a Budapesti Operettszínházban musical formájában is látható, és természetesen filmes verziója is létezik. Ezekben egy értelmi sérült, vagyis szintén egy kisebbségben lévő, kirekesztett esélyeiről van szó. Horgast érezhetően izgatja a téma, és tud valamit, amit kevesen, úgy beszélni súlyos kérdésekről, hogy mondjon is valamit, és azért népszerű is maradjon a produkció. Ennek az ára az, hogy egy ilyen téma esetében sem megy a pokol legmélyére, nem mutatja be igazán a test és a lélek gyötrően kínzó fájdalmait, hiszen azért a játékfilm sem ilyen, és nyilvánvalóan figyelembe kell vennie azt is, hogy zömében egy bulvárt játszó színházban dolgozik, és az ilyen könnyed darabokhoz szokott közönség előtt is tetszést kell aratnia. De közben pedig meg sem kerüli a témát, sikeresen táncol borotvaélen.

Ehhez jó partnerei a színészek. Hirtling István, aki szeret a színpadon sokat mozogni, ezúttal kalodába kerül, és ez nyilvánvalóan hatalmas feladat számára, amit nagyszerűen old meg. Kezdetben fölöttébb depressziós, fanyar humorú, komoly műveltségű embert játszik, akinek a szemvillanásai, a hangsúlyai, az arcrezdülései is sokat kifejeznek. Érzékletessé teszi, hogy vibráló személyiség lehetett valaha, és lényegében most is az. A roma fiút megformáló Vadász Gábor békéscsabai színész, Horgas ott dolgozott vele jól, ezért választotta erre a parádés szerepre. Olyan szempontból is ellentéte Philippe-nek, hogy ő aztán örökmozgó, mondhatni túlmozgásos, állandóan jár keze-lába, soha nem fér bele a bőrébe. Vadász felfedezésszámba menően elementáris. Philippe és Driss személyében tűz és víz találkozik, nagyon más a kultúrájuk, a társadalmi helyzetük, az egész személyiségük, és mégis ritkaságszámba menő, életre szóló barátság születik közöttük. Az előadás az összecsiszolódásuk meglehetősen rögös folyamata.

Több szerepet is alakítva Zsurzs Kati, Szőlőskei Tímea, Kovács Dézi, Szirtes Balázs, Petyi János ad bele még a színpadon apait-anyait. Látszik rajtuk, hogy fontosnak tartják a produkciót, teljes gőzzel, szívvel-lélekkel vesznek benne részt, ápolónőtől anyáig, rendőrtől, bandatagig, testvértől, engedetlen lányig, jó néhány karaktert megformálva.

Sok humorral teli, könnyedén szórakoztató, mégis fajsúlyos kérdéseket érintő, erőteljes előadás lett a végeredmény, amit hosszan tartó vastapssal és „üdvrivalgásokkal” honoráltak a lelkes nézők.