Az is izgalmas fölvetés, hogy lehet-e milliárdokat szerezni - még ha csak egy közintézménynek is - Magyarországon az abortusz-ellenességgel. Most úgy tűnik, hogy lehet, ami egy szekuláris államban, ahol az egészségügyi ellátás nem az egyházi tanításra épül (és nem is az imára – jó lenne, ha az illetékesek az eszükbe vésnék) semmiképpen sem magától értetődő. De van itt egy másik, az előzőhöz látszólag nem kapcsolódó kérdés is, aminek a tisztázása nélkül menthetetlenül el fogunk tévedni abortusz-ügyben: hogyan lehetséges, hogy a jobboldaliságnak semmilyen egyezményes jelét nem mutató Orbán-kormány utat talál az amerikai republikánusokhoz, és még némi rokonszenvet is képes ébreszteni a tevékenysége iránt.
Hogy világos legyen a dilemma: van itt egy európai ország, amelyiknek az aktuális vezetése a kommunistákat megszégyenítő tempóban államosít, látványos ívben tojik a tulajdonjog szentségére és a vallásszabadságra, sőt vegzatúrának veti alá a neoprotestáns kisegyházakat – mindez az USA-ból szemlélve nehezen rajzolja ki egy autentikus jobboldali állam kontúrját. Ennek ellenére a rezsim megítélése láthatóan javul a republikánusok bizonyos köreiben – nem csak Trump óta –, mintha a csillagászati áron alkalmazott helyi lobbistánk, Connie Mack IV. valóban megdolgozna a pénzéért. Orbán Viktor régen várt washingtoni meghívása még mindig késik ugyan, de egyébként kézzelfogható jelei vannak, hogy Amerika jobban szeret minket, mint korábban, holott nem sokat tettünk a jóindulatáért.
Tényleg: az amerikaiak, akiknél az anekdota szerint egy átlagos érettségiző három ismert angolszász ország zászlója közül nem tudja kiválasztani a brit lobogót, a tényeken (és a jobb-bal felosztáson) túli korban hogyan tudják felismerni egy távoli kelet-európai posztkommunista alakulatról, hogy ideológiai értelemben jó barát vagy ellenség? Beszélgettünk erről a minap egy amerikai szakemberrel (nem Connie Mack IV-gyel), aki némi unszolásra elárulta a megfejtést. Amit mondott, az ijesztően egyszerű, bár kétségkívül van benne logika. A lobbitudós szerint létezik egy kódrendszer a tengerentúlon a jobboldaliság detektálására: az abortuszt tiltani, a halálbüntetést és a fegyvertartást pedig támogatni kell, és a szimpátia máris garantált.
Nem állítom, hogy a szélsőrepublikánus gondolkodás tényleg ennyire szimpla lenne – személyes tapasztalatom nincs róla. De tegyük föl, hogy az ottani terepen dolgozó gurunak igaza van, és próbáljuk ebbe a kódrendszerbe beilleszteni a magyar belpolitika néhány, amúgy érthetetlen fejleményét. Minden felmérés azt mutatja, hogy a magyarok döntő többsége ún. életmód-liberális, semmilyen tömegtámogatása nincs az abortusz betiltásának, Orbánék mégis időről időre nekifutnak (jobbára persze csak verbálisan), holott a hazai piacon politikai haszon nem remélhető tőle. A halálbüntetés gondolata népszerű ugyan, ám a projekt az EU-ban egyértelműen kivitelezhetetlen, ennek dacára visszatérő toposza az orbáni kommunikációnak. És itt van a vidéki lőterek ügye, ami kifejezetten népszerűtlen, polgármester-buktató topik, ezért nincs értelmes ember, aki racionális indokát tudná adni, mégis úgy fest, hogy előbb lesz minden járásban sportlövészeti infrastruktúra, mint az összes iskolában angol vécé.
Aki még mindig azt hiszi, hogy kormánypártunk politikája valahol mélyen, legbelül a közjót szolgálja, azon nem tudunk segíteni. A többieknek azonban itt a magyarázat (keresztény értékek, ószövetségi hitelvek és a haza védelme helyett): nincs más szempont, csak az, hogy a kormány feje egy asztalhoz ülhessen végre egy regnáló amerikai elnökkel.
