Menekülés a közoktatásból

Publikálás dátuma
2017.02.25. 08:45
Fotó: Népszava
Egy tanterv, egy tankönyv, egy iskolafenntartó, minden oktatási intézményben ugyanaz a nevelési cél... Aki figyelemmel kíséri a magyar iskolarendszer belső arányainak változását, annak feltűnhetett, hogy a közvéleményben kialakult képpel ellentétben milyen fantasztikus karriert fut be az alternatív iskoláztatás napjainkban. A jelenlegi oktatási kormányzat számos intézkedése pedig azt bizonyítja, hogy egyáltalán nem barátságos az alternativitás eszméje iránt.

A ma érvényes hivatalos ideál az egységesítés. Ezt a célt néha bornírtan fogalmazzák meg - „Az iskola célja jó magyar és jó keresztény nevelése” -, néha kicsit szofisztikáltabban, amikor arról tartanak előadást, hogy az iskolában megalapozott erős nemzeti tudat tartja össze a magyarságot. Kérdem: Mátyás király korában mi tartotta össze, amikor még iskola sem volt? De ne menjünk ennyire a múltba, ma szinte soha, sehol nem hallhatjuk az egyéni fejlesztés, a differenciálás, az ideológiasemlegesség vagy a multikulturalitás értékelését.

Meglepő tehát, hogy két olyan iskolatípus, amelyet korábban az alternatív kategóriába soroltak, milyen szárnyalásba kezdett a beiskolázási számokat tekintve. Ez a két típus: a magán (alapítványi), illetve az egyházi iskolák. Soha nem látott tömegben próbálják a szülők ezekbe az intézményekbe bejuttatni a gyerekeiket.

Mennyi a tandíj?

A magániskolák néhol szemérmesen „alapítványi hozzájárulásnak” hívják a tandíjat, szégyenkezve az általában magas árak miatt. Régebben voltak olyan, valóban alapítványi oktatási intézmények, amelyek ingyenesen foglalkoztak a közoktatásból valamilyen okból kisodródott gyerekekkel, a nagyon szegényekkel, a romákkal, a hiperaktívakkal, de ezeknek jelentős része feladta az életküzdelmet, mert újabban sehonnan nem tudnak támogatást szerezni. Ma főleg olyan alapítványi és magániskolák működnek Magyarországon, amelyekben ilyen vagy olyan címen fizetni kell.

Hogy mennyit? Nehéz az adatokat összeszedni, egyrészt mert az iskolavezetés gyakran a szülő jövedelmére tekintettel állapítja meg a konkrét összeget, másrészt mert nem mindig hozzák ezt nyilvánosságra, de a szaksajtóból és az iskolák honlapjaiból kiindulva egy közelítőleg pontos kép felvázolható. Vannak olyan magángimnáziumok, ahol a tandíj csak havi tíz-húszezer forint, a pilisszentlászlói Kékvölgy Iskolában 36 ezer, a székesfehérvári Lánczos Kornél Gimnáziumban 35 ezer, a Kürt Alapítványi Gimnáziumban 38 ezer, a Budenz József Alapítványi Gimnáziumban 50, a BME Gimnáziumban 82, a Budapesti Német Iskolában 91 ezer. A Carl Rogers Akadémiának nevezett iskolában havi 120 ezer. A Gustave Eiffel Budapesti Francia Iskola és Gimnáziumban 137 ezer, a Greater Grace Nemzetközi Gimnáziumban (a név arra utal, hogy ez egy keresztény szellemiségű iskola) 291 ezer. Hasonló nagyságú a Budapesti Nemzetközi Keresztyén Iskola és a Britannica International School tandíja is. A legtöbbet talán a British International School-ban kell fizetni, itt 388 ezer és 410 ezer forint között mozog a forintra átszámított tandíj. A legtöbb helyen ezen kívül még milliós nagyságrendű beiratkozási díj is terheli a szülőket.

Nyilván különböző mértékű a családok fizetőképessége, de akárhogy nézzük, ezek elég nagy összegek, mégis, amióta a Fidesz van kormányon, drámaian megnövekedett a magán- vagy alapítványi iskolákba jelentkezők száma. A legtöbb helyen felvételi vizsgát kell tartani, olyan nagy a túljelentkezés.

Miért? Mit tudnak ezek az oktatási intézmények, amit az állami iskola nem tud? Úgy tűnik, az a válasz: pont azt tudják, amit az állami iskola nem akar tudni. Sok helyen persze ennyi pénzért kiemelkedően jók a körülmények, kis létszámúak a csoportok, jól felszereltek a szertárak és a laboratóriumok, de az a helyzet, hogy a szocialista Hiller István minisztersége óta számos közintézmény is jó feltételek között működik. Hoffmann Rózsa ugyan azt állította, amikor átvette az irányítást, hogy „romokban az oktatás”, de az adatok más képet mutattak. Korábban évente mintegy 4 milliárd forintot költött az ország iskolafelújításra, Hiller viszont 135 milliárd forintnyi felújítást készen adott át és további 50 milliárd forintnyi még folyamatban volt, és csak a kormányváltást követően, az ősz során fejezték be.

Nem lehetünk elégedettek, hiszen akad Kelet-Magyarországon olyan iskola is, ahol még angol WC sincs, de ez már szerencsére ritkaság. Klebelsberg Kunó minisztersége óta nem zajlott le olyan méretű infrastrukturális fejlesztés a magyar oktatásügyben, mint amit Hoffmann Rózsa "romnak" nevezett. A szükséges pénz nagy része uniós forrásból származott, és nem vitatva, hogy a stadionépítés is fontos, tényszerűen megállapíthatjuk, hogy a szocialista kormány idején nagyjából rendbe hozták a magyar iskolarendszert, legalábbis építészeti szempontból.

Mit nyújtanak a magániskolák?

A magániskolák vonzereje két dologból tevődik össze. Az egyik az, hogy nem nyomasztják a diákokat (és a pedagógusokat) azokkal az ideológiai terhekkel, amelyeket a közoktatás az iskolai élet résztvevőire rápakol.

Mi az a plusz, amit megkaphatnak az itt tanuló gyerekek? Az állami oktatási rendszerből kiseprűzött korszerűség. Életszerű tananyag, hasznos műveltség, egyéni fejlesztés, élményalapú tanítás, közösségi motiváció, nemzetközi kapcsolatok, becsatolódás a világ kulturális vérkeringésébe. Ha az ember végigolvassa ezeknek az intézményeknek a honlapján megfogalmazott pedagógiai célokat, és megismerkedik az ezekhez vezető módszerekkel, az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumtól a Lauder Iskolán át, egészen a Közgazdasági Politechnikumig (ezek az iskolák részletes ismertetőt adnak magukról), akkor a hasznos tudás mellett a kreativitásra törekvés és az együttműködő, segítő személyiség kialakítása tűnik elénk, mint első számú pedagógiai cél.

Ezeknek az iskoláknak a diákjai, amennyire ez a nyomon követő vizsgálatokból kiderül, sikeresen megállják a helyüket az életben, és nemcsak azért, mert a család anyagi helyzete támogatja őket, hanem mert a műveltségük szerkezete és a személyiségük karaktere is alkalmassá teszi őket a teherviselésre, a megújulásra és az együttműködésre.

Talán nem is olyan nagy túlzással azt mondhatjuk, a szülők úgy vélik, a magyar állami iskola ma arra készíti fel a tanulókat, hogy engedelmes beosztottak legyenek, a magániskola pedig arra, hogy kreatív vezetők. Nem áll a háttérben nagy titok, ezek a módszerek Finnországban, Hollandiában, Lengyelországban vagy Németországban mindennaposak. Jellemző példa, hogy a Prezi nevű világsikerű cég, amelyet itthon nem nagyon értékelnek, de Amerikában maga Obama elnök gratulált az eredményeikhez, már a második iskoláját nyitja Budapesten, és ennek az iskolának olyan újításai vannak, amelyeknek az általános bevezetését (a mostani kormány által felszámolt) pedagógiai szaklapok és kutatóintézetek munkatársai már régóta szorgalmazták. Ilyen például az úgynevezett vertikálisan megszerkesztett tanulócsoport: bizonyos foglalkozásokon különböző életkorú gyerekek vesznek részt, hogy megtanuljanak egymástól is tanulni, és egymással felelősen bánni. Projektmódszer, digitalizáció, nyelvoktatás, kreativitásra törekvés: jelen van tehát hazánkban modern korban szükséges új pedagógiai kultúra, de sajnos nem a közoktatásban, hanem onnan messze száműzve. A közoktatásban van hittan, van szamárságokat prédikáló erkölcstan, van Wass Albert és Nyirő József ünneplése, és van Trianon miatti búsongás, ami mind lehet a vezetőinknek fontos dolog, de előre aligha visz.

Arról nem is beszélve, hogy az a pedagógiai gyakorlat, amit az állami iskolákban erőltetnek, nem képes reagálni az új veszélyekre. Az úgynevezett cyberbulling-gal, tehát a gyerekek internetes zaklatásával még csak nem is foglalkoznak, meg sem próbálnak érdemben reagálni rá. Mit tesznek a drog terjedése ellen? Az ifjúkori elmagányosodás és a belőle következő alkoholizmus ellen? Mit tesznek azért, hogy a fiatalok a mai szabad világban lehetőleg elkerüljék a szerelmi-szexuális élet súlyos csapdáit? Elégséges vajon erre a 21. században a valláserkölcsi válasz?

Vannak az állami rendszerben is kiváló iskolák. A továbbtanulási mutatók, a tanulmányi eredmények és a tanulmányi versenyekben elért sikerek alapján ilyen a Fazekas Gimnázium, az Apáczai Gimnázium, a Radnóti Gimnázium és még néhány másik vidéki iskola. Ezek azonban sajnos egyre inkább egy valamikor virágzó pedagógiai gyakorlat utolsó mohikánjainak tekinthetők, amelyekben esetleges tényezőknek, például az igazgató személyes szervezőképességének, vagy az egyetemi felügyeletnek köszönhető a magas színvonal, nem pedig egy rendszerszerűen működő alapelvnek. Ezek nem azért jó oktatási intézmények, mert állami iskolák, hanem annak ellenére.

Miért sikeres az egyházi iskola?

A második Fidesz kormány hivatalba lépése óta duplájára nőtt az ide járó diákok száma, most meghaladja a 240 ezret. Az állami iskolákban csökken a tanulólétszám, az egyháziakban növekszik. Nem csak azért, mert a kormány számtalan trükkel erőlteti az egyházi iskoláztatást, vagy mert az egyházak akarnak tevékenységi teret nyerni, hiszen arra is van példa, hogy az önkormányzat át akarta adni az iskoláját, de az egyház, túlterheltségre hivatkozva, nem fogadta el a felajánlást. Maguk a szülők akarják egyházi iskolába íratni a gyereküket.

Sok oka van ennek a jelenségnek, de az alábbiak biztosan szerepet játszanak. A szülők talán arra gondolnak, Magyarországon ma a hivatali érvényesülésben előny az a kapcsolatrendszer, amit egyházi iskolában szerez meg az ember. Egy közintézményben, vagy a kormányfüggő intézményben, például a gazdagon támogatott állami médiában jó pont, ha egy jelentkező egyházi iskolában érettségizett. A másik ok még ennél is kézenfekvőbb. A legtöbb településen élnek romák és nem romák. A romák nem jutnak át az egyházi iskola felvételi szűrőjén, vagy ha mégis bekerültek, többségük hamar kihullik onnan. A perspektíva: az egyházi iskola "elfehéredik", az állami viszont ellenkezőleg, kiszínesedik. Ez a modern korban etikailag, pedagógiailag, emberjogilag megengedhetetlen szegregációnak a trükkös megvalósítása.

Az igazság kedvéért meg kell említeni, hogy van olyan egyházi intézmény is, például a nyíregyházi görögkatolikus iskola, ahová szinte csak roma gyerekek járnak, ez a helyi görögkatolikus egyházközség tiszteletreméltó vállalkozása, de sajnos ez is szegregáció, még ha a jó szándék hozta is létre.

Az egyházi oktatási rendszernek mára kiépült a teljes vertikuma, tehát az óvodától az egyetemig tart, nem kell a diáknak más szellemiségű intézményben folytatnia tanulmányait, ami szintén vonzerő lehet. És az is nyilván vonzerő, hogy sok szülő osztja Hoffmann Rózsa egykori államtitkár asszony mély meggyőződéssel kimondott véleményét: „Egyházi iskolában rosszat nem tanul a diák.”

Nincs most hely arra, hogy ebben elmélyüljünk. Elolvastam néhány egyházi iskola pedagógiai programját, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy az egykori államtitkár asszonynak igaza volna. Nem arról van szó, hogy szándékosan ostobaságokat tanítanának (bár Charles Darwin esetében találtam erre is példát), hanem hogy a szemlélet egésze múltba néző és függelmi jellegű. Hogy az egyházi abúzus mennyire elterjedt, arra Magyarországon nincs adat, Írországból és az USÁ-ból ijesztő hírek érkeznek.

A budapesti Piarista Gimnázium, a szentendrei Ferences Gimnázium, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium vagy a sárospataki és a pápai református gimnáziumok, a budapesti Baár-Madas Református Gimnázium mind hagyományait, mind eredményeit tekintve a legjobb oktatási intézmények közé kvalifikálta magát, egyébként elsősorban reáltárgyakból. De nem ez a néhány iskola határozza meg a magyarországi egyházi oktatás karakterét. Több ezer óvoda, általános iskola, szakiskola és gimnázium van egyházi kézben, szakmai ellenőrzésük – az én felületes tapasztalataim szerint – cseppet sem megnyugtató.

Az igényes szülő ma két irányba, a magán- és az egyházi intézmények felé próbálja kimenteni gyerekét a közoktatásból. Töprenghetünk ezeken az irányokon, de az alapkérdés más: miért kell egyáltalán menekülni az állami iskolából?

Amerikai zarándoklat III.

Publikálás dátuma
2017.02.25. 08:40
A szerző felvételei
Van az úgy, hogy nem tudod, ébren vagy-e, vagy álmodsz. Amikor néhány hete - sőt, hónapja is volt már - Amerikáról, amerikai kalandjaimról kezdtem írni, a Mátrix című világhírű filmeposzt idéztem, mert úgy éreztem, semmi sem adhatja vissza jobban az Egyesült Államokban eltöltött napjaim gondolatiságát, vagy akár azt az érzésvilágot, ami 92 napon át uralta a lényem, ami teljesen átjárt, és azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom: mindörökre megváltoztatott. Találtam ugyanis olyan "titkos ösvényeket" az Egyesült Államokban, ahol szembejött velem az igaz - talán igazi - Amerika…

Amerika. Tényleg nem tudom, igaz-e vagy sem; nemcsak a látvány, a természeti jelenségek és nagyvárosok végeláthatatlan sora, sokfélesége, hanem az e helyek által kapott személyi szabadságom és feltöltődésem miatt sem. Szabadságra mentem ugyanis az életemből, a menekültellenes népszavazási kampány közepén, egy máig felfoghatatlan lehetőséget megragadva tölthettem három hónapot az Egyesült Államokban, magyar menekültként. A nyelvet mentem tanulni, angolul és spanyolul akartam csupán beszélni, a szeretteim leginkább fotóimból tájékozódhattak, hol- és hogylétemről. Tényleg eltűntem. Eltűntem otthonról, a munkahelyemről, a családom köréből, a barátaim társaságából, Budapestről, Magyarországról, Európából.

Amikor felszálltam az arizonai Phoenixbe tartó repülőgépre, fogalmam sem volt, hogyan fogok kapcsolatot teremteni bárkivel Amerikában, Amerikából. Persze Lynn-en és Butch-on kívül. Nem azért, mert egyáltalán ne tudtam volna angolul, hanem azért mert egyáltalán nem tudtam, hogyan használjam ezt a nyelvet. Harminc év alatt sem tudtam megtanulni, hogyan beszélgessek angolul olyanokkal, akiknek ez a természetes, akik jók ebben – miközben nekem még az írás is jobban ment ezen a nyelven, mint a megszólalás. Amikor leültem a helyemre a repülőgépen, egy indiai srác és egy brit kinézetű, fehér bőrű, de pirospozsgás fiatal nő közé sikerült keverednem, s hirtelen azt éreztem; a helyemen vagyok. Elmúlt a pánik. Ma sem tudom, miért és hogyan. Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, tizenegy órán át hallgattunk. De nem voltam többé idegen. Mert ide mindenki jött valahonnan, s itt mindenki tart valahová.

<br>

Idegenként bent lenni

Azt gondoltam, Amerika az a hely, ahol egyáltalán nem leszek idegen. Persze már a reptéri vízumellenőrzésnél rájöttem, hogy ez nem igaz, hogy nem olyan szabad ez a szabadság, s bizony könnyen mégis idegennek érezhetem magam, ha épp úgy tartja kedvem, s bántásnak veszem a „megválogatjuk, kit engedünk be” politikáját. Ami meglehetősen elüt „a senkit sem engedünk be” politikájától - jegyzem meg. Talán ez utóbbi miatt is volt ugyanis, hogy tavaly őszre nagyon idegennek éreztem már magam itthon, Magyarországon. És most is azt gondolom, hogy miközben magyar vagyok, nemzeti érzelmet, hazafiasságot örököltem az édesapámtól, a családomtól, hordozom a külföldi barátaim szerint „tipikus” magyar jellemvonásokat is, sőt, még a tejfölt is szeretem; valahogy mégsem vagyok idevaló.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Amerikába vagyok szerelmes, hogy amerikainak érezném magam, vagy hogy oda jobban való lennék. Viszont azt nagyon is jelenti, hogy hontalan, úttalan útkeresőként ott találtam magamra, bejárva és felfedezve az amerikai életösvényeket, s azokat az amerikai utakat, amik innen, itthonról nem látszanak, beláthatatlanok. Hogy ott, Amerika híres, hírhedt útjain – mint a történelmi 66-os úton - olyat találtam, amit itthon nem.

Zarándoklatom nemcsak a lélektisztító túrák, a csodálatos hajóutak, a búvárkodás, a kajakozás, a hegymászás, vagy a felfedezett, megtapintott, megérzett tájak nagysága miatt tanított olyan nagyon sokat, hanem mert Lynn-anyám, a tanítómesterem adott egy életre szóló lehetőséget nekem arra is, hogy megtanuljam érteni és érezni az amerikai angolt. Az ő nyelvüket. Hogy megtanuljam érteni az igaz amerikait: a történeteket az emberekről, a választásokról, az életpályákról és a jó-rossz, mérlegre nem tehető jellemvonásokról. Hogy megfigyeljem mindazt, amit majd később, a saját nyelvemen gyakorolhatok. A kapcsolataimban, az írásban, a sírásban és a vidámságban - az életemben.

Némán barátkozni

Lynn - még mindig nem vagyok kész arra, hogy róla írjak, hogy megkíséreljem leírni őt - igazi tanítómesterem. A legkevésbé anyai anya a számomra. Nagyon okos. Mindig meglep, mennyire. Persze természetes bölcsességét sokszor idegőrlő okoskodásba és felsőbbrendűségbe burkolja, ami, azt hiszem, egy anyától igazán nem meglepő, viszont annál mulatságosabb. Lassan tagolja, hangsúlyozza az amerikait a kis magyarnak; jelentőségteljesen adja elő még azt is, amikor arról beszél, hogy valamit vegyek végre lazán, könnyedén. De ez így jó. Igazi anya-lánya viszony a miénk.

Sosem engedte például el a kezem. Még akkor sem, amikor már majdnem a sikítófrász tört ki, hogy egyedül lehessek, külön-távol tőle, engedjen már el. Lynn, a szabadság megtestesítője, az anyám, az én amerikai álmom szülőanyja, a filmproducer, akit Hollywood is csak irigyelne: ő írta és „forgatta le” számomra, csak nekem a 92 napot - vele, Amerikában. Vele, s közös szeretteinkkel. Olyanokkal, akiknél csak egyet éjszakáztunk, olyanokkal, akikkel napokat töltöttünk egy vitorlás hajón összezárva, vagy az erdő mélyén, a szabadban. Az Egyesült Államok legcsodálatosabb természeti jelenségeit járva - ahol megszámlálhatatlan leírhatatlan táj fogadott - nemcsak amerikai anyámhoz kerültem közel, hanem régi és új zarándoktársaim megmutatták nekem azt is, amit addig nem ismertem: az igazi amerikai kultúrát. Azt, ami hamisítatlanul bennük rejtőzik, s amit csak velük lehet leírni.

Szeretve megszeretni

Például a nyugdíjas hajókapitánnyal és pszichológus feleségével, akikkel összeköt a víz, az óceán iránti szenvedély, az úszásért való rajongás, na meg az evésimádat. A mexikói Lettie hétévesen, El Paso „rossz” oldaláról átszökve, zöldkártyával rendelkező rokonainál letelepedve, szüleiről hosszú, hosszú évekre lemondva kezdett gyerekként felnőtt életet. Egy csodálatos életet. Tizenhét évesen iskolai túrán szerettek egymásba Markkal, azóta „egyek” – ahogy fogalmazni szokott magukról -, tényleg leéltek együtt egy életet. Lettie mára az a tyúkanyó, aki felnőtt lányait spanyolul igazgatja hangosan, aki tízpercenként eteti meg valamivel Markot, vagy aki töltött káposztát főz nekem Texas déli peremén, miután két hónappal korábban együtt vitorláztunk Kaliforniában, s közös szenvedélyünknek, a tenger gyümölcseinek hódoltunk különböző, Szent Katalin szigetén fellelhető halászéttermekben.

Lettie mindig tudja, mit kell enni. Na meg főzni. Azonnal egymásra találtunk. Már csak azért is, mert Lettie azt is tudja, mi kell az éhes léleknek. Persze nem úgy pszichologizál ő a magánéletben, ahogyan az üzletben. Van ugyanis egy különleges, ahogy ő nevezi „Gucci-érzéke”, ügyfelet csak úgy válogat magának, hogy „érzi, az jól fizető és hosszútávon depressziós lesz” – mesélte egyszer nevetve. Nem akartam elhinni, milyen összeget fizetnek ki neki óránként a pénzes amerikaiak. Szerintem csak a szórakoztatásért. Mert Lettie lényét nem lehet másként leírni: jó a közelében lenni, hallgatni őt – nem, nem ő hallgat, ő bizony beszél latinos akcentusával, megállás nélkül.

„Az a különleges képessége, hogy mindenkit szeret” – mondta róla Mark kapitány, aki Lettie-vel ellentétben szinte sosem beszél. Viszont mindent ért. Ennek vélhetően az az oka, hogy nagyot hall, így arcról és szájról olvas. Hamar egymásra találtunk a texasi akcentussal küszködő magyar és a siket amerikai mutogatós egyetértésében. Mark kapitány hős típus, mindig biztonságban vagy a közelében. Semmi mást nem mond, csak amit vészhelyzetben, például a vitorláson tenned kell. Cserébe azt sem várja, hogy te beszélj hozzá. „Olvastam az arcodat” – fogalmazott például az angolban is szokatlanul, mikor kihalászott a szinte jeges hideg óceánból. Visszakérdeztem, mire rám kiabált: „boldog vagy”. Mindig az voltam a kettőjük közelében. De azért jó, hogy szólt róla.

Ahogyan Puerto Rico-i barátom, Edwin is figyelmeztetett erre. Ő tanított a vitorláscsomókra, miután bemutatkozásnál úgy ölelt meg, mintha csak rég nem látott rokona lennék. Aztán csak beszélt, beszélt, sose hagyta abba. Én meg sem szólaltam, egészen addig míg már egy kis halászfaluban fagyit nem követeltem. Két együtt töltött nap után először hallhatott beszélni, az édesség-éhség nagyúr. Ő nevetett, a kis motorcsónakról leugorva azonnal a fagyizó felé vette az irányt, s meghívott egy hatalmas adag csokifagyira (of course). És meséltem, csak meséltem neki a családomról, a munkámról, Magyarországról. A politikáról, a történelemről. Neki szólaltam meg először Amerikában. „Kérlek, mondd meg Mariannának, hogy szeretem. Hogy ő az a személy, aki miatt meg akarom ismerni Magyarországot, az európai történelmet, és aki miatt el akarom vinni a családomat, az én Iris-omat és Jasmint és Robertet Budapestre”. Ezt Edwin írta a négynapos hajótúra után Lynnek. Nagyon várom őket; Edwint, rajongásig szeretett feleségét, lányát és vejét.

Az óceán partján megtanítottak a vitorláscsomókra is

Családi kötelékek

„Luke, én vagyok az apád!” - kiből ne törne ki a nevetés, ha ezt hallja, egy hófehér, vörösesszőke amerikaitól, nem pedig Darth Vader „szájából”. Még akkor is kacagtató ez a mondat, ha épp Terrie nagyon is komolyan mondta ezt Luke-nak, 15 éves koreai fiának. Luke kicsit furcsán viselkedett, mert a család, érkezésem izgalmában elfelejtette az áldást az evés előtt. Luke azt hitte, azért nem csinálták, csináltuk, mert én biztosan elítélem, hogy vallásos. Bántotta, kirekesztettnek érezte magát, fel akart menni a szobájába. Amikor az apja megkérdezte, mi a baja, nem válaszolt.

Terrie és Sharon - Lynn anyám unokanővére és családja Arkansasban el, egy csodálatos villaparkban. Néhány őrült texasi nap, Dallas és azon belül is Southfork, a magyarok kedvence, a Ewing-família kultikus díszletotthonának bejárása után látogattuk meg Shepherdéket. Egy igazi családi otthont. Ahol egy életre megtanultam, hogy egyáltalán nem is furcsa az, hogy a családom mellett családomként szeretem a barátaimat. Sharon és Terrie azonnal befogadtak, pont úgy, mint mindenki, akinek Lynn mutatott be. Mert ők már csak ilyenek: nyitottak, szeretnek szeretni - s nem válogatnak abban, hogy kit szeressenek.

"Minek? Miért lennék bizalmatlan egy idegennel, hiszen ugyanannyi esély van rá, hogy jó ember, minthogy rossz, nem?” – oktatott, s valójában nem is engem, hanem Luke-ot az apja, Terrie. Azzal magyarázta az amerikai nyitottságot, hogy nincs ok arra, hogy az emberek ne szeressék egymást, hiszen mindannyian ugyanazokkal a kihívásokkal nézünk szembe, mind ugyanannyi jóval és rosszal találkozunk, a kérdés csak az, ki, mit jegyez meg. „Soha ne hagyd, fiam, hogy a rossz érzések határozzanak meg” – figyelmeztette Luke-ot, de szerintem Terrie valójában ekkor már hozzám beszélt. Aztán az otthonába fogadva mutatta meg, hogyan lehet ezt élni a gyakorlatban.

A befogadás lélektana

Így fogadott Liz és Butch2 bácsikám is, néhány héttel később. Talán tiszteletlenség valakit beszámozni, de hát nekem már volt, s van egy Butch-om. Így aztán, amikor a floridai Schopchoppy-t vettük célba, mondtam Lynnek, hogy akkor most megismerhetem végre Butch2-t. Nevetett, hiszen a két Butch két totálisan külön entitás, semmiben sem hasonlítanak, de mégis mindenben azonosak. Főként a jóságban.

Egy igazi filmbéli tájon, egy igazi, öreg, amerikai benzinkúton, ahol csak két öreg, rozsdásodó szerkezet van, Lynn és én kitaláltuk, veszünk valamit újabb vendéglátóinknak, Liznek és Butch2-nek. Röhögve kérdezgettem, hogy vajon valami horgászfelszerelésnek örülnének-e, mert eléggé úgy tűnik, itt, a semmi közepén mást nem kapni. Mire egy jóvágású, farmeros, kockás inges, szakállas úriember odalépett hozzánk, s azt mondta: „Lynn, itt aztán ne vásárolj semmit, mindenünk van otthon”. Lynn-anyám Butch2 nyakába borult, s amikor bátortalanul az oxfordi professzornak kinéző bácsi felé nyújtottam a kezem, Butch2 magához rántott, erősen megölelt, majd megpuszilgatott. Addig csak olvashatott rólam – Lynn üzeneteiben. Nem mondom, hogy nem voltam tehát lányos zavarban.

Aztán kicsit több mint tíz perc múlva már Butch2 kanapéján ültem, az ánizsos-mandulás kekszét zabáltam két pofára (sose gondolná az ember, hogy ez a kombináció ilyen finom), s mély levegők után kapkodva hallgattam a történeteit Erdélyről, ahová néhány éve tanulni jött egyetemi tanárként. Kicsit több mint újabb negyed óra múlva már mindent megbeszéltünk Orbán Viktorról, összehasonlító elemzést készítettünk szóban a magyar miniszterelnökről és az ott épp megválasztott Donald Trumpról, két újabb perc és még egy ánizsos süti után pedig Butch2 közölte: ha szeretnék, akkor a „kis odújukban” - ami ebben az esetben egy luxuskivitelben felújított fészert jelent - igazán ellakhatom, bármikor, bármennyi időre. Szóval hogy költözzem oda, lehetőleg mihamarabb.

El sem mondhatom, hogy a Lynn oldalán bejárt tizenhárom állam, s a több mint harminc új rokonom hány ehhez hasonló pillanatot hozott. Az amerikai családom minden nappal duzzadt. Ez persze nem jelenti, hogy ők mind egyformán jó emberek. Jó emberek. Az biztos. De nagyon különbözőek. Ők mind, s még sokan mások, akikről nem tudok, s nem írhatok, akiknek a szíve nem fér ide, nem fér bele mindenféle magyar szavakba, ahogyan az angol nyelvben sem kifejezhetőek.

Ők az amerikai zarándoktársaim, akik a tiszta barátság és a befogadás leckéjére tanítottak egy magyar menekültet Amerikában. Akik megtanítottak nem idegenként élni a saját életemben.

Szerző

A megfiatalított Orbánné

Publikálás dátuma
2017.02.25. 08:35
Erzsi az előadás végén találkozik Münchenben élő nővérével, Gizával FOTÓ: BOROVI DÁNIEL

Öregen, lábdagadással, fűzős cipőben, műfogsorral is lehet valaki eszeveszetten, tébolyultan szerelmes, mondja Örkény István a Macskajáték című, nemzetközi hírű, klasszikussá nemesedett darabjában, amit most a Budaörsi Latinovits Színház tűzött a műsorára.

Az 1969-ben írt elementáris tragikomédia főhőse Orbán Béláné energikus, bőrébe nem férő özvegyasszony, aki valaha úrilány volt, de aztán nővérével ellentétben, itt maradt Kelet-Közép-Európában, Magyarországon. Némiképp lepukkant, megszokta, hogy fél napja rámegy a hosszú várakozás miatt egy fogtömésre az SZTK-ban, de már nagyhangúságával, a jég hátán is megélő mentalitásával, keljfeljancsi típusú lényével hozzáidomult ehhez a sok leleményességet igénylő közeghez, és nem is tudna máshol élni, hiába csábítja a kerekesszékes nővére, Giza, luxus körülmények közé Münchenbe. A kényelmesebb, de sokkal sterilebb környezet számára már elviselhetetlen lenne. Neki szüksége van a mindennapi küzdelemre, arra, hogy pöröljön a tejcsarnokos nővel, megvívjon azért, hogy taxit küldjenek, és segítse a nála is jobban elmagányosodott szomszédnőjét. És arra szintén szüksége van, hogy már szépen bent járva hatvanas éveiben is csaknem lángolóan, akár magát kinevettetve, megveszekedetten szerelmes legyen. Örkény a darab bevezetőjében egyértelműen leírja, hogy ennyi idős, és mivel az életkor azóta kitolódott, ma már nyugodtan vehetjük hetven év körülinek, ahogy Pogány Judit az Örkény Színházban, vagy Felkai Eszter Békéscsabán játssza.

Budaörsön viszont a kiváló Spolarics Andrea adja, aki 50 körüli. Nagy kérdés, lehet-e ennyire megfiatalítani Orbánnét, és körülötte többeket, például Ilyés Róbert megszemélyesítésében Csermlényi Viktor kiérdemesült, tüdőtágulásos, elhájasodott, valaha világhírű operaénekest is 50 körülivé tenni, aki ennyi idősen még pályája csúcspontján lehetne. Persze lehet az a közlendő, hogy manapság, amikor gyakran a kor bűnnek számít, amikor akár már a negyven éveseknek jelentősen romlanak az állásesélyei, egy ötvenes már mehet a levesbe. De hát akkor ezt kell alaposan kibontani, és Forgács ezt nem teszi. Valószínűleg ez az oka annak, hogy Örkény tragikomikus groteszkjéből ezúttal elvész a komikum jelentős hányada. Hiszen, ha idős emberek megveszekedetten epekednek, nyughatatlanul szerelmesek, és emiatt csaknem kifordulnak önmagukból, vagy éppen ekkor önmaguk, az jóval komikusabb lehet, mintha középkorúak teszik ezt. Spolarics, bár bizonyítottan van humora, például ugyancsak Budaörsön, a Liliomfi előadásában, amiben különben hangsúlyosan és készakarva öregítik, meglehetősen mulatságos. Ezúttal viszont temérdek nagy poént mond el úgy, hogy nem jön be rá a nevetés. Egyáltalán, az előadás alatt alig fordul elő, hogy az egész nézőtér nevet, inkább az a jellemző, hogy időnként valamelyik, vagy néhány pontján felnevetnek. Hiányzik a harsányság, ami a groteszk egyik eleme, és nem csupán Orbánnéban lenne meg, hanem a barátnőjében, a Pásztor Edina által alakított Paulában is, aki ezúttal inkább kifinomult úrinő. És ezúttal Csermlényiben is kevés fedezhető fel abból a gusztustalannak titulált, kivénhedt csepűrágóból, aki vadállatiasan végig markolássza a nőket. Nem véletlenül írja Örkény, hogy Orbánné egy piaci kofa és egy görög hősnő keveréke, a szélsőséges, akár vásári stílust is igényelné a darab, meg is volt ez a legendássá vált előadásában, a Pesti Színházban, Székely Gábor rendezésében, Sulyok Mária, Bulla Elma, Halász Judit, Greguss Zoltán remeklésével, és a számtalan Macskajáték produkció zömében.

Először zokon veszem, hogy most hiányzik, kicsit monotonnak is tartom emiatt az előadást, valamennyire még unni is kezdem, aztán a második rész már teljesen magával ragad. Spolaricsban ugyanis megvan az az őserő, ami Orbánné egyik legfőbb jellemzője. Megvan benne az akaratosság, a tántoríthatatlanság is, hiszem, hogy nem lehet lerázni, hogy veszekedetten megy előre, és nem érdekli ki mit gondol, ő imádja ezt a Csermlényit, nem tűri, hogy a barátnője, Paula elcsábítsa, harcol és harcol érte végkifulladásig. És amikor úgy látja, hogy nincs tovább, bezárultak a kapuk, a maga hebrencs módján öngyilkosságot kísérel meg. A tragikus hősnő abszolút megvan az alakításban, a faragatlan piaci kofa kevésbé.

Forgács hangsúlyozottan színház a színházbant játszat, álló reflektorokkal világítja meg a csaknem üres teret, az előadás elején látjuk, hogy készülődnek a színészek a színpad két oldalán, lapogatják egymás vállát, majd a produkció alatt is ott ülnek jelmezben azok, akiknek nincs jelenésük, de civil érdeklődéssel figyelik a kollégáikat. Azt nem egészen értem, hogy a második részben már miért ül bent alig valaki, addigra elfogyott a kíváncsiság? Az enyém, és láthatóan még többeké, éppen ekkorra jön meg igazán. A feszült figyelem egyre fokozódik. Ekkorra érződik, hogy nagy baj lehet Erzsikével, azaz Orbánnéval, aki azért minden szeszélyessége dacára persze igencsak megkedvelhető. Ekkorra billen ki a nővére, Giza is, akivel telefonon és levélben tartják a kapcsolatot, rendíthetetlennek tartott, nyugalmából, eseménytelen életéből, ahogy ő fogalmazza, téli álmából. Ráérez, hogy most muszáj cselekednie, Budapestre utaznia. Takács Katalin minden tekintetben megfelel a szerep elvárásainak. Németes precizitású, kissé hideg úrinőt ad, aki amikor Pestre érkezik húga megmentésére, hamar észleli, hogy az itteni világ a sanyarúsága, a gyakran elviselhetetlensége mellett is, miért telivérebb, érdekesebb, izgalmasan feszültség telibb, mint az, amiben ő kint élt. Most, amikor újra sokak számára kikerülhetetlen dilemma a menni vagy maradni kérdése, a darabnak ez a jelentéstartalma önkéntelenül fölerősödik.

Egérkét, Orbánné szerencsétlen, aszexuális, csupa jóság szomszédját, Bohoczki Sára adja, kevés jobbat láttam nála ebben a szerepben. Félénk, visszahúzódó, mégis minden érdekli, ami szomszédjával kapcsolatos, ezért bátortalanságán csak úrrá lesz, és ennek feszültsége, humora van, telibe találja a groteszk játékstílust. A tehetséges Simkó Katalin, a maga krisztusi korával, lehetetlen helyzetbe kerül, amikor Csermlényi vagy 90 esztendős, rideg, dermesztően távolságtartó, Orbánnét rútul elutasító anyját kellene ennyi idősen játszania. Ez nem megy, és nem is mehet, mert ez szerintem szereposztási tévedés, amire nem lehet mentség, hogy ez egy elemeltebb rész, néhány perc erejéig indokolatlanul nem lehet kilógni a produkció stílusából. Obánné lányát, Ilust, Páder Petra, a férjét, Józsit, Ódor Kristóf adja, jól megmutatva azt, hogy csepp idejük, figyelmük sem jut rá.

Minden vitatott pontja dacára – ezek közé tartozik a színészek arcának gyakori, nagyban való kivetítése is, egy körülbelül száz fősre csökkentett, kis nézőtér előtt -, a végére nagyon megszeretem a produkciót. Töménytelen akarat, munka, tehetség, szív van benne, amit a fiatalokból és idősekből egyaránt álló közönség méltán honorál vastapssal.

Szerző