Egy hete ugyanitt megírtam, hogy első balatoni nyaralónk a „buszi” – azaz a kiszuperált távolsági busz - volt, amelyet az ügyetlen sofőr a szállítás végpontján rosszul csúsztatott le a trélerjéről és az féloldalára esve rázuhant a szomszéd kerítésére, de egy szót se szóltam arról, hogy kik voltak a szomszédok. A bemutatkozás azonban nem késlekedhetett, mert a segítségükre voltunk szorulva. Vizet ugyanis csak az ő kútjukból hozhattunk, ahonnan mellesleg ők maguk is merítettek (vezeték nem lévén). Rákosi, mondta a kedves, nyugdíjas bácsi, ami meglepett, mert egy kicsit se hasonlított Mátyásra. Egyébként Domokos volt, és Y-nal írta a vezetéknevét. A neje és két gyermeke – egy egyetemista fiú és egy nálánál jóval idősebb lány – társaságában birtokolt egy kétszobás faházat, amelyet bevakoltak és így majdnem téglából épültnek festett.
Sokat ugyan nem társalogtunk a rákövetkező időkben, de gyerekfejjel is éreztem, hogy a családnak valamilyen titka van, amelyről nem akar beszélni. Ezt abból szűrtem le, hogy időnként hallottam egy nevet, hol a papa, hol a mama mondta: „a Gerő”. Aztán egy szép nap fény derült a titokra. A két gyerek némiképp felmálházva a vasútállomás felé indult, és én megkérdeztem: hazamentek? Nem, mondta a fiú két nyögés közepette: meglátogatjuk a Gerőt. Mire én: hol? Vácott, jött a válasz minden magyarázat nélkül. Tudtam, mi van Vácott. Börtön. És akkor már világos volt, hogy „a Gerő” a bátyjuk, aki ül. 1958-ban nem volt nehéz kitalálni miért.
Csakhamar kiderült, hogy ő a Gerő, azaz Rákosy GergelyFOTÓ: WIKIPÉDIA/VAHL OTTÓ
Két év múltán aztán megjelent a szomszédban egy harmincas éveinek közepén járó, szemüveges, közepes termetű, kisportolt felsőtestű férfi, akiről csakhamar kiderült, hogy ő a Gerő, azaz Gergely. Nem vette magának a fáradtságot, hogy bemutatkozzon, csak annyit láttunk belőle, hogy naponta kétszer lemegy úszni. Mi általában sokan voltunk, több felnőtt, két gyerek a „busziban”, Gergelynek eszében nem volt kitárulkozni. Már jócskán gimnazista voltam, amikor a bizalmába fogadott. Szülei meghaltak, testvérei ritkán nyaraltak – olyankor ő otthon maradt – de ha a ház üres volt, megjelent. Általában meghívott magához egy kávéra és lassacskán mesélni kezdett. De ez már arra az időre esik, amikor a „buszi” helyén egy 4X4 méteres „palota” állt.
Elmondta, mit keres a nappalijukban az írógép, amelynek a kattogása néha áthallatszott mihozzánk. Kínai és vietnami novellákat fordít (a közvetítő nyelv az angol volt, amelyet a börtönben sajátított el), és esze ágában sincs visszatérni eredeti szakmájához (diplomás növénytermesztő), noha azzal töltötte az 50-es évek első felét. Inkább írással foglalkozik. Noha lassan 40 lesz, még nem késő. Nem volt az. A novelláira, kisregényeire „ráharapott” az Új Írás és a Kardos-féle Magvető. Nem túlzás: üstökösként tűnt fel a magyar irodalom egén. ’63 után egyébként már mindenki publikálhatott, aki „megégette” magát 1956-ban. Ő vajon hogyan? Ha nehezen is, de elmondta. Nem azért kapott 8 évet, mert a forradalom idején főszerkesztői állást vállalt az Új Zala cimű napilapnál, hanem azért mert "Gyilkosok voltak, nem párttitkárok” címmel írt egy vezércikket. (A megyei első titkár akkor Dénes István, a DISZ korábbi első és a KB későbbi titkára volt, aki épp úgy lőtt és lövetett a pártbizottság előtt összegyűlt tüntetőkre, mint hajdú-bihari kollégája, Komócsin Zoltán…)
Lassacskán együtt jártunk le Gergellyel úszni. Komótosan és nagyon szabálytalanul tempózott, de kitartóan mint egy öszvér. Jól beúsztunk, aztán kifelé már sétáltunk és jókat dumáltunk. Összeillő partnerek voltunk. Ő egyfolytában szidta a rendszert én meg védelmeztem, ahogy tudtam. A börtönéveket soha nem bocsátotta meg. Más írókkal ellentétben egyetlen vezeklő sort nem írt le. Épp ellenkezőleg. Süketnek kellett lennie annak, aki nem vette észre, hogy a Gombó még kinn van című – szerintem – korszakos novellája voltaképp allegória: csak azok nem ülnek, akiknek kéne. Máig érvényes.
Voltaképp magányos ember volt, perben-haragban a világgal. Néha a „loviról” való barátja és szerzőtársa, Csurka; néha a felesége látogatta csak meg (ővele soha nem nyaralt). Viszont egyre több időt töltött nálunk, nagyon összebarátkozott a feleségemmel és az anyámmal. Sokszor hívtuk ebédre, mert tudtuk, ha a nővére nem hagy neki valamit, akkor a liter kávén kívül semmije nincs. Eleinte szabadkozott, aztán jött. Egyébként mindent tudott rólunk, mert napja java részét a kerítéssövény mögött, egy széthajtható orosz ágyon (raszkladuska) töltötte és az újságolvasáson meg a bagózáson kívül figyelt mindenre, ami a szomszédban meg az utcán elhangzik. Fülelt, témát gyűjtött, olyankor is, amikor kiment vásárolni. Tudta például, hogy a feleségem kalandjátékkönyveket fordít (ő fordított, én gépeltem), ahol is minden bekezdés végén valami olyasmi állt, hogy lépj a 27. vagy 144. oldalra. Vissza is élt vele. Néha sátáni kacaj kíséretében átkiabált: „lépj az ötvenedikhe!” (Erősen raccsolt.) Erőteljes szatirikus vénája volt. Amikor megtudta, hogy kiköltözünk Angliába, ezt kérdezte a nejemtől: „És mondd Mahi, lesz ott egy hókád, és minden nap kilovagolsz há, hogy elkapd?” Vagy: megkérdeztem, mi volt a véleménye Csurka híres, „szilenciumot érő” pamfletjéről, amelyet minden barátjának megküldött. Válasz: azt mondtam neki, „Pista minek koptattad a tolladat hahmincegynéhány oldalon át, amikoh csak annyit akahtál mondani, hogy a huszkik menjenek a fhancba!”
P.S. A MIÉP-et soha nem bocsátotta meg Csurkának. Amikor meglátta a „lovin”, odakiabált neki: van még pofád közénk jönni? A végzet ugyanott érte utol. 1998-ban, túl a hetvenen, az ügető lépcsőjén elesett, csúnyán összetörte a fejét, és már több heti kórházi ápolás sem segített rajta. Nekem fogadott családtagom volt, nagyon megsirattam, mert a morc külső mögött egy érző, szeretetre vágyó lélek lakozott.