– Megérkeztem és tudtam, a tábor nem a táborban kezdődik. Három napig a városban voltam, mert úgy éreztem, hogy nem lehet egyenesen odamenni – mesélt Röhrig Géza arról, milyen volt, amikor lengyel szakos egyetemistaként Auschwitzba látogatott. A Capa Pop-up kulturális programsorozat záróeseményéhez sorvezetőként Röhrig eddigi hét kötetéből válogatott verseket.
– Két hasonló példát hoznék erre: a Holdra szállásnál sosem értettem, hogy lehet rálépni a Holdra, Armstrongnak a kezével kellett volna először megérintenie. A másik, hogy amikor először utaztam Izraelbe, Athénban hajóra szálltam. Egy ember rosszul lett, a korlát felé terelték, hogy hányjon a tengerbe. Azt gondoltam, hányjon inkább a fedélzetre, ne a tengerbe! A Hold és a tenger mind minőségek, szimbólumok. Aztán jöttek a delfinek, és nagyon érzékenyen kikerülték a hányást. Auschwitzról sok mindent tudtam, de nem akartam berontani – mondta Röhrig.
Az Oscar-díjas Saul fia című filmben főszerepet játszó költő verseinek központi figurája az apja, akit négyévesen vesztett el. – Nincs bennem félelem. Azért nincs, mert miután apám meghalt, rájöttem, hogy szolidaritást kell vállalni a halottakkal. Olyannak kell lenni mint ő. Milyen lenne egy halott, ha élne? Nem lehetne megölni, átmehet a piroson. Emiatt a félelem megszűnt – mondta, és azt is elárulta: csak hétvégenként találkozott autószerelő apjával, aki hétköznap a javítandó teherautókkal mindig az óvoda felé autózott és dudált, így gyerekként büszkén mutathatta, hogy bizony az ő apja ül a kocsiban. Ez azonban törvénysértésnek számított, apja ugyanis félszemű volt. Erre csak később jött rá, fotók alapján: az egyik szem fáradtnak tűnt, az üvegszem viszont tökéletes és élénk volt. Apja sírjának később gyógyító ereje volt, olyan hely volt, ahol az állami gondozott évek “helytelenségével” szemben egyedül lehetett.
Röhrig költészetében a zene fontos, kedvence a dalforma, mert az egyszerű és letisztult. Nagy hatással volt rá Cseh Tamás és a Beatrice is. – Az egyik egy társadalmi jelenség volt, a csövességé, én benne voltam, a másik csőtörésszerűen magányos jelenség, de ugyanazt a Magyarországot verték vissza – mondta és megemlítette Máté Pétert is. Szerinte csak egy 16 éves tud olyan hülye lenni, hogy azt gondolja, ez a szülők zenéje, pedig hihetetlen mennyiségű, szívhez szóló dalról van szó. A bulvármédiában ugyan azt lehetett olvasni, hogy Orbán Viktornak is zenélt, a Kádár-korszakban betiltott, Huckleberry nevű punkegyüttesével azonban nem szalonkoncertet adtak a miniszterelnöknek, hanem a Fidesz első két kongresszusán játszottak.
– Be akarnak valahová sorolni, folyton kérdezgetnek, hogy miről mit gondolok. Mindkét térfélen vannak barátaim, az egyiknek itt van igaza, a másiknak ott. De mindenkinek százszázalékos elköteleződés kell – mesélte, és hozzátette, hogy a rendszerváltás előtt hősködő dolog volt ez a zenekar, ő pedig nem sejtette, hogy az a rendszer véget ér az életében. Azután a Fidesz kulturális bizottságának elnöke volt, be, majd kilépett a pártból, mert nem volt neki való a profi politika. A kalandvágya máshogy fejeződött ki: amikor elkapták tiltott plakátragasztásért, ahelyett, hogy kifizette volna a büntetést, inkább bevonult volna három napra Baracskára, de onnan inkább hazaküldték. Az amerikai börtönhelyzetről is van élménye: ugyan nem volt elítélt, de mivel nem tudott kifizetni egy 2000 dolláros óvadékot, bevitték, de péntek este már olyan sokan voltak, hogy csak kívülről tudták a cellához bilincselni.
Amerikai életéről elmondta, jót tett költészetének: – Közel hozta a gyerekkoromat. Én nem tudok Amerikában részt venni, nélkülem történik. Így letisztulnak a dolgok, perspektívát kap az egész. Sokan kérdezik, hogy a halottmosást miért nem írom meg. Hiába az érzékisége, nem magyarul történik, angolul nem jut el hozzám úgy, ellenáll. A köteteimben nincsenek amerikai versek. Most is abból élek, ami az első 36 évben történt – mondta, és hozzátette: készülő regényében sem szerepel Amerika, ahol idegen a kelet-európai panaszkultúra. Egyébként nem igazán ismeri a kortársait, de nem is hiányzik neki a nemzedéki akolmeleg, a híres emberek sem érdeklik.
Most új, Sztalagmit című kötetén dolgozik. Központi eleme a barlangélmény, és személyes emlékeiből táplálkozik. – A természeti élmény számomra magányos élmény. A kötet arról szól, hogy van egy fiú, aki nagynénjével él, időnként eltűnik, ilyenkor lent van a barlangban. A nagynéni halála után vissza se kell jönnie. A barlangtól nem messze, van egy kis kápolna, egy megölt grófkisasszony emlékére állították. A fiú tudja, hogy nem fog tudni kijutni a barlangból. A megölt lány az éhhalál küszöbén álló fiúnak megjelenik – mesélte el és megjegyezte: nem a történet érdekes, hanem hogy mit veszünk észre, amikor még úgy tudjuk, van kiút, és mit, amikor tudjuk, hogy már nincs.
A természet az, amiben Röhrig számára Isten léte megmutatkozik. Szerinte általában Auschwitzcal kapcsolatban hozzák be Istent, pedig fontos, hogy ne mindig ebben az összefüggésben kerüljön ez elő. – A legmélyebb istenélményem nem a történelemben hiányzó vagy meglévő Istené, hanem a természeté. A 17 éves fiam nem hisz. Mikor rákérdez, hogy én miért igen, példákat mondok neki. Ugyan a madarak különböző időben tojnak, mégis egyszerre kelnek ki a fiókák minden fészekben. A természetben megnyilvánuló komplexitásról, sokféleségről és illeszkedésről van szó – mondta Röhrig. Az új kötetében lévő barlangélmény is idekapcsolódik: Istent leginkább úgy lehet jellemezni, hogy elviselhetetlen, ugyanis egy felfoghatatlanul átgondolt világban élünk, ami túl van azon, hogy szép vagy jó legyen.
