Előfizetés

A rettegés oka

Ha egyetlen szóban kellene összefoglalni, hogy mi az oka a paksi népszavazási kérdéseket elkaszáló, a kormány és a választási bizottság duettjében előadott produkciónak, akkor azt mondanánk, hogy a félelem. Az Orbán-kabinet láthatóan retteg attól, hogy esetleg a nép kezébe kerül a döntés az évszázad legdrágább üzletéről, és minden rendelkezésre álló eszközzel igyekszik megakadályozni, hogy ez a kockázatos forgatókönyv érvényesüljön. Pedig látszólag nincs mitől félni, hiszen a kormányzat és Paks saját közvélemény-kutatásai szerint a nemzet alig várja, hogy két újabb orosz reaktor épüljön Magyarországon. (Lehetséges, hogy a Századvég sosem publikált nagymintás felmérései mégsem ezt mutatják?) Ráadásul a kvótanépszavazás óta ismerjük azt a fideszes alapvetést, miszerint a nemzet szuverenitását illető fundamentális ügyekben az embereknek kell kimondaniuk a végső szót. Ha 1200 uniós menekült esetleges visszafogadása ilyen sorskérdés volt, akkor arról, hogy kívánunk-e további 60 éven át együttélni a nukleáris energiatermelés kockázataival, vajon nem kellene meghallgatni a nép szavát?

Persze, aki még mindig azt hiszi, hogy itt a szavazók véleménye számít, azon úgysem segítenek az ellenpéldák. Nem is hozzájuk szólnánk, hanem a józan (?) többséghez, felhívva a figyelmet arra a megfigyelésünkre, miszerint a Fidesz-elitet már régóta csak a saját javai érdeklik. A paksi bővítés lényege, hogy a párt gazdasági holdudvarát az uniós apanázs 2018-as elapadása után is etetni lehessen (az orosz gigahitelt pont akkortól lehetne lehívni, és csak 2026-tól kell visszafizetni, amikor a mai vezetőink már rég egy svájci nyugdíjas-lakópark kuncsaftjai lesznek), mint ahogyan az ugyanakkorra időzített olimpia-beruházásnak is hasonló lett volna a logikája. Most, hogy a NER-klientúra jövőbeni finanszírozásának egyik pillérét a lakosság kilőtte, csak nem fogják engedni, hogy a másik is tűz alá kerüljön. Aki nem érti, hogyan változott a népfelségről alkotott orbáni vélemény szűk fél év alatt az ellenkezőjére, gondoljon egy hatalmas, tátongó zsebre: azok is pont arra gondoltak, akik most beintettek a népnek.

A tojásnak súlya van

Az antik görög filozófusok gondolkodásában alighanem határkő lehetett, amikor egyszer csak a világ teremtését már nem úgy képzelték el, hogy minden és mindenki egy-egy tojásból bújt elő. Bár akadtak kivételek, hiszen Erosztól, a szerelem istenétől vagy a trójai háborúból oly ismerős szép Helénától továbbra sem tagadták meg a tojásból születés jogát. Félmegoldás született.

Manapság már inkább a tavaszi termékenységet kapcsolják a tojáshoz, amiben van is némi igazság, hiszen az idő melegebbre fordulásával a tyúkok tojókedve is nagyobb sebességre kapcsol. Hasonlóképpen gondolkodhattak azok az amerikai farmerasszonyok is, akik az év elejei zord időben mellényt kötöttek tyúkjaiknak, hogy kellemesebbnek érezzék a körülöttük lévő világot - az eredmény nem is maradt el.

Valószínűleg a melegség érzése hatotta át a nemzetgazdasági tárca korifeusait is, amikor azon törték a fejüket: miképpen tudnának rendet vágni az élelmiszerek piacán. Oly módon, hogy az a költségvetésnek egyetlen árva forintjába se kerüljön, tán még az is előfordulhat, hogy a vásárlók is örömmel fogadják. Az eddigi élelmiszer-, éttermi és internetáfa-csökkentés próbálkozás - bár a minisztérium még korainak tartja a mérlegkészítést - megannyi kudarc. Tavaly a sertéstőkehús adócsökkentése áremelésbe torkollott. A vendéglátóhelyek és a távközlési szolgáltatók megelégedtek a változatlan bruttóárral. A baromfihúsnál észleltek ugyan némi árcsökkenést, de a tojás ára maradt, ami volt: évek óta 35 forint körül alakul darabja, a fogyasztása ezzel egyidejűleg, ha csekély mértében is, mérséklődik.

S ekkor jött a mentőötlet: legyen a tojás egységára - ahogy bürokratikus nyelven megfogalmazták - súlyra vetítve. Eddig a kis méretűért általában ugyanannyit kellett fizetni, mint a nagyért, hiszen, mint tudjuk, a dobozt kinyitni főbenjáró bűnnek számít, a szemrevételezést szigorú nem tetszés kíséri.

Attól továbbra sem kell félni, hogy a tojást kilóra mérik, akár a krumplit vagy a csirkecombot. Elég lesz az átlagsúlyt feltüntetni, s aki darabonként 64 grammosat vesz, az már aligha járhat pórul.

Kínában a napokban elfogtak egy férfit, aki az ország legnagyobb, megkövesedett rinocérosz-tojásgyűjteményét fosztogatta. Aligha a súlyra ment.

Bokavédővel a politikába

Mintha mostanában túl sok szó esne a populizmusról, amelyről itt nem társadalomirányítási vízióként, hanem egyfajta érzelmekre és gondosan felépített politikai arcokra épülő meggyőzési nyelvként, narratívaként beszélnek. Ami persze nem feltétlenül és teljesen az ördögtől való. Megfogalmazhatunk bármilyen ügyet, ahogy egy kulturális hagyományban szokásos, s azután megpróbálhatjuk a közönségnek előadni úgy, ahogyan az adott pillanatban a legkönnyebb. Végülis önmagában nem szabadságellenes, ha sokan úgy érzik, valamiféle közösségekhez is szeretnének most még vagy ismét, valamennyi ideig tartozni.

Sokan azt hiszik, az új káosz-fantáziák erősítik az európai jobb-populistákat. De közben az európai gazdaság nem gyengül, és a régi hidegháborús kosztümökben előadott rémület Oroszországtól néhány hónap alatt könnyen felszámolható, vagy minimálisra fogható. Az egyik legfrissebb agyú kelet-európai, a bolgár Ivan Krastev a New York Times-beli februári szövegében tovább nyugtat. Trumpék hatására az európai jobbszélsőségesek most majd elbízzák magukat és tovább radikalizálódnak. Azt hiszik (persze, tévednek), hogy kulturálisan közel állnak az aktuális amerikai adminisztrációhoz. S tovább fújva magukat már önnön karikatúráikká válnak, így az egyébként őket már majdnem elfogadó választó végül elfordul tőlük. Még az is előfordulhat, így Krastev, hogy ezért Trump menti meg - legalábbis az idei választásokon - a régi Európa elitjeit. Végülis a verseny mindenütt kemény, a különbségek minimálisak. S ha csak a radikális szavazók öt százalékának az új divat már túl sok vagy túlságosan amerikanizált, a régiek egyelőre megmenekülhetnek.

Azonban ez a “túlpörgés” egyelőre nem fenyeget Magyar- és Lengyelországban, ahol a kormányzathoz talán már hozzánőttek olyan helyi érdekcsoportok, amelyek legalább időnként visszafogják a kormányzó ideológusok önmagukat is veszélyeztethető egzaltációját a világ állapotáról és saját szerepükről. Hiszen nemrég szereztek ők és segédcsapataik újabb piaci és társadalmi pozíciókat, tulajdonokat, státuszt, amit semmi áron sem szeretnének csak egy új, rosszul felfogott divatból következően feláldozni. Elbizakodottak, de nem öngyilkosok.

Tehát a krasztevi sémában talán az ellenzéknek kellene legalább egy kevéssé hiszterizálnia a politikai mezőt. Erre majd a kormányerők kétszeresen válaszolnak, és előáll az a légkör, amit a nemzeti mozgalom hívei is egyre többen utálnak és ahonnan kiiratkoznának. Ahogy az állatidomár dolgozik: az oroszlánt ingereljük, hogy erősebben ordítson, de azért nem annyira, hogy a nézőkre vesse magát.

Közben a kormányoldal lufikkal is próbálkozik. Az olimpia ötlete ilyennek tűnt. Ha kitört volna legalább fél évre a nemzeti eufória, tiszta haszon. S akkor még a későbbi kudarcot is el lehet adni. De némileg váratlanul megjelentek a projektet ellenzők, bizonyos habozás után melléjük állt az ellenzék. Végül a lufit a felbocsájtó, a kormányoldal pukkasztotta ki. Közben az idősebb ellenzéki törzsközönség minden fiatal csoportba belelátja a megmentőt, így most az aláírásgyűjtő rokonszenves fiatalokba is. Azok meg elhitték (elhitették velük?), hogy éppen politikai pártként a leghasznosabbak. Ma persze a különböző kis és nagyobb balpártok ugyanazt a választói tortát osztják újra. Tehát a legvalószínűbb, hogy a fiúkat-lányokat a jó szándékú (?) apukák és nagypapák belehajtják egy soron következő kis értelmiségi párt létrehozásába, amelynek sorsa valószínűleg hasonlítani fog a néhány évvel ezelőtt, ugyanilyen médiahátszéllel létrehozott hasonló két-három értelmiségi törpepárt 1-2 százalékos támogatottságú, part menti vitorlázására. De ne vágjunk az események elébe.

Közben a kormányoldali lufidurrogtatás a társadalmi konfliktusok kezelésének így is egyik elfogadott változatává válik. Hiszen a lufik köré energia gyűlik, amit azután könnyen ki lehet vezetni a politikai rendszerből.

De az idei európai nemzeti választásokon, ott is, ahol nem voltak, s nem is lesznek nemzeti radikálisok kormányon, bár erős versenyben állnak érte, stílusuk a többiekre is ragadós. Például a holland kampányban is látni lehetett, hogy az eddigi miniszterelnök, Rutte, aki most valamivel nyert a populisták előtt, populista érvkészletet, szóhasználatot alkalmazott, alig megkülönböztethetően az utált és veszélyes jobbradikális vetélytársaktól.

Sokszor a legnagyobb befolyásra nem az ősradikális - mert tőlük azért idegenkednek -, hanem a majdnem ugyanúgy beszélő, de egyébként a “rendes” oldalhoz tartozó arcok számíthatnak. Az utolsó dán választásokon a bevándorló-ellenes légkörben az addigi kormány jobboldali nemzeti politikusait kiszorító szocdemek markánsan bevándorló-kritikus programmal nyertek. A társadalmi vita főkérdéseként a leküzdendő kulturális idegenkedést másoktól mint ügyet, stílust, témát a nemzetieknek sikerült a többiekre is ráerőltetniük. A nemzeti radikalizmushoz pedig egyre több helyen a más politikai hitű választó közben, afféle háttérzajként hozzászokott.

Mostanában nem kevesen beszélnek arról, hogy a progresszívek nem is azok, ha nem adaptálódnak az új kommunikációs rendhez. De ez új harcmodort is jelent. A régi elitek fáradtak, elkényelmesedtek, csak véletlenül küzdenek a játékidő utolsó percéig. A különféle nemzeti radikálisok Európában viszont keményen harcolnak minden szavazatért, pozícióért. Ez olyan “belemenős” játékot jelent, amihez a magukat az eddig győztes progresszióhoz tartozónak vélők már nagyon régóta nem voltak hozzászokva. S egyáltalán, valószínűleg nemcsak hiányzó boka- és térdvédőkről, hanem magáról a posztipari világ uralkodó politikai játékának átalakuló energetikájáról van szó. Beszélhetünk arról, hogy tessék velünk szemben “rendesen” viselkedni, de a győzelmekhez ez biztosan nem elegendő. Az így emberemlékezet óta nem játszó, a belemenésektől rettegő csapatok általában veszítenek, de a “populista” győzelemsorozat lelassul, majd leáll.

Ha nem vették meg a többi klubot mind utánuk - márpedig azt eddig Európában igazán sehol sem tették meg -, és léteznek még rendszeres bajnokságok, akkor a régi klubok feltöltődnek a már az új stílusba belenőtt fiatalokkal. Az évekig magukat a politikai sörhasú ellenfelektől biztonságban tudó aktuális bajnokok már megrettennek az őket keményebben megrúgni kész és képes friss játékosoktól. Az ő klubjaikban a szakosztályvezetők egymás között még beszélgethetnek a szép időkről, de közben csapataik is hozzászoknak az új, kemény játékhoz. Ez alapstílussá válik, s a “populisták” saját találmányuk áldozataivá válnak. Végül is így történt a hasonló újdonságokkal az összes legújabbkori európai labdajáték történetében is.

A tanulság adott: az “új normalitás” valamennyire hiszterizált és nagyon kemény játék mindkét oldalon. Nem kell szeretni, de másik bajnokság nincsen.