Mér, maga hol él?

Kérdi tőlem a fiatal, szimpatikus doki, hogy miért ilyen magas a vérnyomásom? Hát mér, maga hol él? – kérdezek vissza, erre elmosolyodik, és beír valamit a háború előtti számítógépbe, ami erre rögtön lefagy. (...) A Semmelweis Orvostudományi Egyetemen vagyunk (...) A számítógéphez, amelyen egyáltalán futtatni lehet ezt a toldozott-foldozott programot, csak a Magyar Nemzeti Számítástechnikai Múzeumból lehetséges alkatrészt beszerezni. (...) A portán anyám neve helyett valami krikszkrakszot írtak be, mert egy átlyuggatott műanyaglapon keresztül kellett ordibálnom a beengedő személyzettel, amikor különféle keresztkérdésekre válaszoltam. És ez a fiatal, tehetséges, lelkiismeretes doktor úr, akivel itt végül a sors megáldott, újabb másfél órája küszködik velem és a számítógépével, mire az anyám állítólagos nevével szembesülök, végre fejlécre nyomtatva. Még jó, hogy nem fejfára, mert az itt töltött időből az is kitelne. Pedig ha valami világszínvonalú itt, az az orvosi munkaerő. Csak sajnos adminisztrátorként és botcsinálta számítógép-szerelőként foglalkoztatják őket, ezzel is spórolnak. És ez a jó ember itt ül velem szemben, pedig percenként cseng a mobilja, Birminghamből hívják, tízszeres fizetést ígérve. Ki érti ezt?