Amire ezek a sorok megjelennek, nevek és százalékok sora jutott el az olvasóhoz a franciaországi elnökválasztás első fordulójáról. Feleslegesnek tartom, hogy ehhez a fontos, de nem alapos információtömeghez valamit hozzáadjak. Lássuk inkább, ami a számok mögött van.
A kétfordulós választások előnye és hibája, hogy azonnal kiderül, ki nem jut tovább, de csak találgatni lehet, ki győz a második fordulóban. A közvélemény-kutatások ezúttal egyszázalékos pontossággal jelezték, hogy Emmanuel Macron és Marine Le Pen kerül a második fordulóba. Most pedig azt, hogy Macron fölényesen győz a második fordulóban… De mindannyian emlékszünk, ki lett volna tavaly, a papírforma szerint az Egyesült Államok elnöke. Hagyjuk tehát a jóslást a jósokra.
Az ötödik francia köztársaság De Gaulle-tól örökölt rendszere fél évszázada szilárdnak bizonyult. A tábornok meghatározása szerint az elnökválasztás egy férfi és a nép találkozása (a múlt század ötvenes éveiben asszony elnökségének gondolata fel se merülhetett). Ebből következett, hogy az elnökjelöltek, noha egy vagy több párt támogatásával indultak, mindig sisak nélkül, saját nevükben fordultak a választókhoz. A jobb- és baloldali pártszövetségek a váltógazdaság jegyében követték egymást. Bár minden elnökválasztáson feltűntek esélytelen jelöltek, már az első fordulóban tudni lehetett, kik mérkőznek meg egymással a másodikban. Egészen addig, amíg tizenöt évvel ezelőtt Jean-Marie Le Pen (akire pontosan illik a harmadik lator jelző) meg nem előzte a hivatalban lévő Lionel Jospin szocialista miniszterelnököt, hogy utána csúfosan kikapjon Chirac elnöktől.
A rendszer ettől még nem vált háromosztatúvá, a két mandátumot kapott jobbközép Chiracot a jobbszélre húzó Sarkozy követte, őt váltotta a még néhány hétig elnöklő Hollande. A végzetes hasadás a pártokon belül következett be. Pontosabban, világossá vált, amit a politikai elemzők addig is tudtak: a szocialisták és a gaullizmusból induló és különböző neveket váltó jobbközép inkább - nem feltétlenül ideológiai alapon - egymással versengő klánok szövetsége, mint hagyományos pártoké. A párton belül versengő csoportok nem éppen a lovagi becsületkódex szabályait követve működtek. Több esetben a belső ellenfél megbuktatása fontosabbnak tűnt, mint a párttárs győzelme.
Ennek a polgárháborúvá fajuló versengésnek csillapítására vezették be az előválasztást a szocialista pártban. Első alkalommal, tíz évvel ezelőtt csak a párt tagjai választhattak három jelölt közül. Ezúttal bárki, magát baloldalinak vélő szavazhatott, a tucatnyira duzzadt, a közvélemény előtt jórészt ismeretlen, a színképet se egyéniségükkel, se elképzeléseikkel nem gazdagító jelöltek közül.
Az előválasztás ötletét ragadta meg a jobbközép Republikánusok párt az ott folyó, egyre vadabb versengés megállítására. A „döntsenek a választók” jelszava ugyanolyan végzetesnek bizonyult, mint a baloldalon. A kétfordulós kampányból ott sem a széles közvélemény számára elfogadható jelölt került ki, hanem a párt-aktivisták „szétrúgjuk a házat” jelszavát hangoztató Fillon.
Az álságos kiindulást még jobban összekuszálta a televízió előzékenysége. Összesen négy alkalommal rendeztek a jobb-, majd a baloldali előválasztás jelöltjeinek vitát. Két ízben tizenegy jelölt kapott szót programjának ismertetésére, azaz minden programpontra kettő percet! Mondanom sem kell, az inkább cirkuszi mutatványhoz, mint vitához hasonlító műsor fokozta a bizonytalanságot és megkönnyítette a hagyományos pártkeretek szétfeszítését ígérő jelöltek megjelenését. Az elnökválasztás első fordulójában bárki részt vehet, aki ötszáz képviselő, szenátor vagy polgármester támogatását megszerzi, így két tucat jobb, szélsőjobb, balközép, szélsőbal és isten tudja hogyan nevezhető jelölt állt starthoz. Az első négy után következő már csak öt százalék szavazatot kapott, az utolsó 0.5 százalékot.
Nevezzük Emanuel Macront, Jean-Luc Mélenchont és Marine Le Pent nevető harmadiknak. Mindhárman az ötven éve kialakult rendszer ellenfeleiként léptek fel, mindhárman teljes megújulást hirdettek – és mindhárman a rendszer kellős közepéből érkeztek. Marine Le Pen apjától örökölte a populizmus és a fasizmus között ingázó pártját, Jean-Luc Mélenchon, húsz évig szocialista szenátor és miniszter az összetöpörödött kommunista pártból, a trockisták egy részéből és zöldekből kovácsolt koalíciót, Emmanuel Macron pedig a Rothschild bankot hagyta ott gazdasági miniszterségért, de a szocialista párton kívül maradt.
A három rendszertámadó a szavazatok kétharmadát kapta meg, a szélsőjobboldal lehagyta a hagyományos konzervatív pártot, a szocialista párt hivatalos jelöltje hat százalékon végzett. Az arányokat látva bajos lenne tagadni, hogy valami bűzlik. A kérdés már csak az, mi és hol?
Hárman, a szocialisták jelöltje Hamon, a szabadgyökű baloldali Mélenchon és a szélsőjobbos Marine Le Pen egyaránt az elesettek, a rendszerből kiszorítottak apostolaként léptek fel. Le Pen a lepusztult északi és keleti iparvidéken negyven százalék felett gyűjtött, a hajdani elvtársaira átkokat szóró, EU-ellenes retorikát használó Mélenchon is elérte a húsz százalékot. A politika teljes megújulását és nemzedékváltást hirdető Macron karnyújtásnyira került az elnökségtől.
A politikai tér átrendezése megkezdődött. Macron a sikerét ünneplő aktivistákat arra kérte, tapsolják meg vesztes ellenfeleit. A legtöbbet vesztő jobboldali rivális, François Fillon veresége elismerése után azonnal felszólította választóit, hogy a második fordulóban szavazzanak Macronra. Ugyanezt tette a szocialista Benoit Hamon. Ezzel formálisan feltámadt a jobb- és baloldal köztársasági frontja az alapelveket veszélyeztető szélsőjobb ellen. A nagyvonalú gesztusok természetesen nem hárítják el a veszélyt. Annál is kevésbé, mert a szavazatok egyötödét képviselő Mélenchon egyenlőre nem csatlakozott hozzájuk.
Az elkeseredettek tiltakozó szavazatát, amely a weimari köztársaság összeomlását okozta, most sem lehet kizárni. A „minél rosszabb, annál jobb” szelleme a kormányra kerülésről lemondani kénytelen kommunistákat és társutasaikat ezúttal is megkísértheti. Ha ez bekövetkezne, megszólalna a köztársaság és Európa lélekharangja.
