Festészet;Kondor Béla;

2017-05-22 07:47:00

Kétfrontos művészet

Már a folyosói kronológiából láthatja a néző, hogy komoly kiállításra számíthat. Abból a társadalom- és technikatörténeti folyamatábrából, amelynek tárgya nemcsak Kondor Béla méltatlanul rövid életét keretezte, hanem amelyet Kondor művészete folyamatosan átélt, értelmezett, de amely összefüggésekre nem volt szokás komolyabban ügyelni.

Nem kevésbé ismeretlen, azaz meglepetés az a három murális, amelyet korábban legfeljebb a megboldogult Duna Intercontinental rendszeresebb vendégei láthattak egy étterem falán, és amelyeket példásan, téglafalastul, mozgatható keretben kölcsönzött az utódhotel a kiállításra.

Remekművek kilencszázhatvankilencből. A szinte Giotto-i kék háttéren isten tudja, melyik Dürer előtti fametszetsorozatból előjött figurák, amelyeknek a félszegségét nemcsak az adja, hogy nem tudják eldönteni, középkoriak legyenek-e még, vagy már óvatosan reneszánszak. A triptichon Katonája fegyver helyett csak egy palackot szorongat, a Király hátterében modern épület, miközben országalma helyett hosszúszárú igazit tart a kezében, így aztán semmi kivetnivaló az őszinteségben, miszerint a Szerzetes egyszerre szorít a keblére könyvet és megint csak palackot.

Groteszk, vidor kedélyű, mégis igen távol a nótás kedvű vendéglátóipari piktúrától. Groteszkje sokkal közelibb ahhoz a meghatóan virgonc kettősséghez, amely mellette, a murális szekcióban a pécsi pannók gyerekfiguráit, rohangászásait, hangzavarát gazdagítja.

Kondor életművének, festészetének, grafikájának is lételeme a groteszk. Egy olyan korban, amelyben itthon még sokáig szinte államilag volt kötelező a tagolatlan derű, és amelyben (hagyjuk a külföldet) a másik végen, mondjuk, az „ellen-itthon” régióiban nem kevésbé divat a tagadás, a Kondor-méretű szuverén művészet ellentmondásokban fogalmazott.

Bukás (Szent Antal megkísértése), 1967

Bukás (Szent Antal megkísértése), 1967

Szent Margit szigetén egy velocipéd, egy Blake illusztráción egy kombájn, a főmű Darázskirályon egy madárnyi szárnyas rovar szól bele az ábrázolásba. A hang szürreális, Kondor, a pályáját ötvenhatban kezdő festő-grafikus ezt az örökséget is méltó utódként alkalmazza. Nehéz idők járnak; hatvankettő-hatvanhárom táján a fiatal művészeknek egyfelől még sokáig a hivatalosság dogmáival, másfelől és sokkal inkább a nagyon lassan, késve fölfedezett modernizmus tényével kell megküzdeniük. Nem csoda tehát, ha a késői felfedezés következményeként tucatjával készülnek a konstruktivizáló traktorista- és munkásképek, az expresszív-vadul megtámadott tájak, seregnyi emésztetlen átmenet.

Kondor mély, integrált és szuverén világa szuverén nyelven szólal meg. Ő is látja – a kortársak zöménél hamarabb felfedezi – a klasszikus koroké mellett a modern múlt hagyatékát, a konstruktivizmust is, az expresszionizmust is. Csakhogy kockásra szerkesztett városkép helyett valóságos lírai tájat épít csupa szerkezetből A Felszabadulás tér tatarozása címen, és expresszíven szúrós, hím Őrangyalt állít egy város fölé.

Egyéni, kimagasló, utánozni csak szánalmasan lehet. Kondor ezért is magányos úgyszólván egész életében. A kezdetekben a dogmatizmus nem érti (nem akarja érteni) a nyelvét, következésképp festői-grafikusi lényegét sem, utóbb az a csalódott újavantgárd tagadja meg, amely hosszú ideig a zászlajára tűzte, s amely felől, sajátos módon, ma éppen szocreálnak látják.

A kor mozgalmi nyelve valami ilyesmit nevezett kétfrontos harcnak, ámbár Kondornak eszébe sem volt harcolni. De két tábor között alkotott, és kezdjük nem reklámtúlzásnak tekinteni, hogy a méltó kiállítás felvezető szövege Csontváry- és Vajda-analógiát használ.

INFÓ: Kondor Béla gyűjteményes kiállítása. Várkert Bazár, Testőrpalota. 2017. július 2-ig.

Bővebben: www.gyularozsa.com