Orosz kalandok (II.)

Szegény Csaba unokatestvérem keveset láthatott Moszkvából, mert a vadonatúj Zsigulival az érkezésünket követő második reggelen már el kellett indulnunk hazafelé (az útvonalengedély időhöz volt kötve). Csak egykori ösztöndíjam színterét, a Lenin-hegyi Lomonoszov Egyetemet, a Vörös teret, a GUM áruházat tudtam megmutatni neki, de Lenin et. holttestét már nem, mert én ugyan sorállás nélkül bemehettem volna az újságíró-igazolványommal, de Csabának végig kellett volna állnia a mauzóleum előtti irdatlan sort, s úgy döntött, neki a múmia nem ér meg annyit. Ehelyett bekaptunk valamit egy „sztolovajában” - tesómnak minden ízlett, ami savanyú vagy savanyított, ecetes-hagymás, és ilyenekkel (hering, gomba, borscs, scsi) az étkezők bőséggel szolgáltak.

Jó alvás után reggel fél 7 tájban már kikocsiztunk Ágiék lakásából, a diplomata negyedből, és elhatároztuk, hogy még aznap eljutunk Kijevig, azaz megteszünk 900 kilométert. A Csaba által beszerzett atlasz útmutatása szerint először a Moszkvát körülvevő körgyűrűt céloztuk meg, kerestük a kijevi kijáratot. Minthogy a szovjeteknek nem volt a legerősebb oldaluk az útvonalak „kitáblázása”, mondanom sem kell, eltévesztettük a helyes utat, és időbe tellett, amíg egy útellenőrző ponton megmondták: vissza kell fordulnunk, aztán jobbra és a Tula táblát keresnünk. Na, azt megtaláltuk. A város mellett, az országúton megálltunk tankolni, mert noha még 200 km-t se tettünk meg, figyelmeztettek: mindig legyen tele a tank, mert nem tudhatod, hol lesz a következő töltőállomás!

A tulai benzinkútnál teherkocsik és kamionok tömege állt – sofőrök nélkül. Azok ugyanis a közeli élelmiszerbolt előtt tolongtak, nyitásra várva. A 9 órát várták, tudniillik törvény szerint csak akkortól lehetett alkoholt (vodkát) kiszolgálni. Na, a „bárisnya”, aki a boltot vezette, nem nyitott ki 9-kor, viszont ő maga kijött üzlete elé és szóba elegyedett a sofőrökkel. Mit mondjak, nem múlták egymást felül vagy alul. A türelmetlen pilóták másodpercenként küldték el a nőt a jó k. anyjába, válaszként ők mehettek ugyanoda. Mindez, hangsúlyozom, a vodka miatt, amit a sofőrök nyilván védőitalként fogyasztottak. Csaba persze semmit nem értett a párbeszédből, én fordítottam neki, és nem akart hinni a fülének. Nem annyira a mosdatlan szavak, mint a vodka miatt. Egyébként benzinért nem volt sorállás, én már moszkvai ösztöndíjasként megtanultam, hogy a sofőrök másként szerzik be az üzemanyagot: lopott áruból, amelyet a benzinszállítók átszivattyúztak nekik, mélyen áron alul.

Tulából, ha az útminőséget nem számítjuk, könnyen eljutottunk a következő célállomásig, Orelig (Arjol), amely ugyanakkora távolság volt, mint Moszkvától Tuláig, csak épp fele sebességgel tehettük meg, mert a kátyúk „kissé” megnehezítették az utat. Rohanásból bukdácsolás lett. (Ekkor már 3 évre se voltunk a moszkvai olimpiától, amelynek megnyitására a szovjetek autósztrádát ígértek a határtól Moszkváig, de ebből egy méter nem épült meg akkorra. Ha erre gondoltunk, elfogott bennünket a röhögés.) Egy szó, mint száz, már „belegyalogoltunk” a délutánba, amikor megérkeztünk Orelbe, és nagyon éhesek voltunk. Tudtam, hogy nemigen lesz már nyitva semmi, de azt mondtam Csabának, mint „orosz-magyar veterán”, sebaj, elintézem. Megálltunk egy „resztoran” előtt, amelyen a „zakrito” (zárva) tábla díszelgett, de kívülről láttuk, hogy ülnek még bent. Dörömböltem. Sokszor, jó hangosan. Kisvártatva megjelent egy felszolgálónő: „Na mi van, fiatalember, nem látja, hogy zárva vagyunk?” De látom, mondtam, csak van nálam egy kis ajándék. És előkaptam az e célra tartogatott két AMO szappant (alma és mandarinillatú) s a nő kezébe nyomtam. E „magyar valutának” számító tárgyaktól nyomban megenyhült és „Na jó, megetetem magukat!” szavakkal beljebb tessékelt. Ha most valaki azt hinné, étlapot hozott, téved. Az talán nem is volt. Szó nélkül kihozott két nagy adag orosz hússalátát, majd két adag levest, azt hiszem scsit, jó darab marhahúsokkal. Csaba akkor evett életében először hússalátát, el volt bűvölve. Én kértem egy deci vodkát meg sört is; kaptam. Elültünk vagy egy órát az oreli étteremben, s amikor távoztunk, az egyetlen maradék vendég, egy borostás arcú, rosszul öltözött ötvenes férfi odalépett hozzánk, s megkérdezte, kocsival vagyunk-e, mert ha igen, akkor vigyük őt el pár kilométerre. Kijev felé megyünk, mondtam. Az jó, válaszolta ő.

Bent a kocsiban beszédbe elegyedtünk. Megkérdeztem, hová megy. Haza, mondta, már régen nem voltam otthon. Miért? Mert a börtönből jövök. Leültem pár évet. És miért? Gyilkosságért.

Egy fedél alatt ülni egy gyilkossal – ilyenben sehol a világon nem volt részem. Mit mondjak, betojtunk. Csaba, mondtam, taposs bele a gázba! A pasi 2-3 kilométer után valóban megállított bennünket, köszönte szépen és távozott. Fellélegeztünk. Az étteremben, hogy el ne felejtsem, az AMO-szappanokért cserébe kaptunk egy iránymódosítási eligazítást is. Ne arra menjenek, amerre a Kijev-tábla mutat, mondta a felszolgálónő, kicsit arrébb találnak egy vadonatúj utat, amely ugyancsak Kijevbe megy, de a térképen nem látható. Megnéztük Csaba 1976-os kiadású (orosz) atlaszát, azon valóban csak egy út volt. De a jelzett vadonatújat megtaláltuk!

Látványnak se volt semmi! Szép sima vörös beton, forgalom semmi, lehetett rajta száguldani kedvünk szerint. (Mint később kiderült, ma már végképp nem titok, katonai célra építették, és a beteges titkolózás közepette úgy gondolták, ha lehagyják a térképekről, akkor az ellenség nem veszi észre. A kémműholdak korában...) A hosszú vörös csík látványát fenyőerdők és - természetesen - emeletes útellenőrző pontok díszítették, település egy se. Ember se. 540 kilométert kellett (volna) megtennünk, már erősen szürkült, amikor a Zsiguli üzemanyagjelzőjén kigyulladt a vörös lámpa. Majdnem kétségbe estünk. Hiszen nem tudtuk, hány kilométerre vagyunk az ukrán fővárostól, és mikor találunk benzinkutat. De aztán jött az igazi meglepetés. A „titkos út” minden különösebb bejelentés nélkül véget ért, Csaba fékezett, mint a bolond, sóderrel leszórt döngölt földúton haladtunk tovább, az egyetlen vigaszunk az volt, hogy a távolban feltűntek egy város fényei. Ez a város Koptyi volt – 80 km-re Kijevtől. Lesz benzinünk, biztattuk egymást Csabával. Imádkoztunk. Lett. (Folytatjuk)