- Hidegháborútól az önpusztításig

Bár az eddig elkészült sorozat társadalomkritikai jelentősége vitathatatlan, a nagy toplistákba és felsorolásokba általában csak az 1968-as, Franklin J. Schaffner rendezte klasszikus első rész kerül be. A Pierre Boulle regényén alapuló műben George Taylor ezredes (Charlton Heston) egy majmok által uralt, feudális rendszerű bolygón köt ki űrhajójával, ahol rabszolgaként tartják a csupán gügyögésre képes embereket. Hősünk erőteljesen érvel és vitázik vallásról, erkölcsről, rasszizmusról és magáról az evolúcióról – már amikor képes beszélni.

Ez a klasszikus mozidarab ráadásul még ezeken felül is számos izgalmas kérdést vetett fel a hidegháború kellős közepén. Az, hogy a Charlton Heston alakította George Taylor űrhajós, mint ahogy a katartikus zárójelenetből kiderül, több száz évvel a várt landolás után mégsem egy ismeretlen bolygón van, hanem a Földön. Azaz a mi bolygónknak a jövőjében alakult ki az a sajátos helyzet, hogy a humanoid lények ősemberi értelmi és fejlettségi szinten vannak, a majmok és a csimpánzok pedig a teremtés koronái. A film utolsó képsoraiban, amikor Taylor felismeri a tengerparton a félig eltemetett New York-i Szabadság szobrot, nyilvánvalóvá vált, hogy az emberiség önmagát pusztította el: az atomháború konkrét lehetősége különös erőt kovácsolt a mű köré.

Az ezután, 1970 és 1973 között futószalagon gyártott négy folytatás meg sem közelítette az eredeti mű színvonalát (Charlton Heston a második részben csak néhány percre volt hajlandó feltűnni), a társadalmi és politikai mondanivaló helyét átvette egy folytatásos szappanopera, melyben az ember kontra majmok felállással játszadoztak az alkotók.

Az ezután következő, jól megérdemelt szünet utáni csöndet a különc (egyesek szerint zseni) rendezőként Tim Burton tört meg: 2001-ben elkészítette az 1968-as klasszikus remake-jét, azzal az eredetinek épp nem mondható fordulattal, hogy a Mark Wahlberg alakította, ugyancsak pórul járt asztronauta tényleg nem a Földön landol. (A Helena Bonham Carter által alakított csimpánz asszonnyal való románcot pedig gyorsan felejtsük is el.) A Burton-verziót mindenesetre a kritika nem szerette, órási melléfogásnak tartották, nem véletlen, hogy nem születtek újabb folytatások, a reboot kudarcba fulladt.

Egészen 2011-ig, amikor a Rupert Wyatt rendezte Lázadás már sokkal frissebben és kreatívabban nyúlt az alapanyaghoz. A sztori középpontjában Caesar nevű csimpánz állt, aki egy gyógyszernek szánt vegyszer következtében szuper intelligens lesz és megtörténik, aminek meg kell történnie. Az emberi gonoszság oly mértékben felháborítja, hogy lázadást szít, „beokosít” még egy csomó másik majmot, kiszabadulnak a fogságból és lelépnek a természetbe. Persze mindez csak azért történhet meg, mert az emberek megint Istent próbáltak játszani. Nagy dramaturgiai újdonság, hogy cselekmény a csimpánz szempontját helyezi a központba és a rendező mindenképpen azt akarja elérni, hogy a néző ne az embernek, hanem a majomnak szorítson. A stafétabotot Matt Reeves rendező vette át a Forradalom című darabbal három évvel később és szintén az ő dirigálásával kerül most a mozikba az „utolsó” rész, a Háború.

Mivel ez a három film egyúttal egy előzménytrilógiát alkot, így Reeves feladata elsősorban az volt, hogy a Háborúban végül megteremtse a majmok bolygóját, illetve, hogy bezárja a kört: a Háború közvetlenül a Heston-féle klasszikus darab előzménye. Ezért például ne lepődjön meg senki, hogy a filmben feltűnik egy szőke kislány, akit a majmok fogadnak be és a Nova nevet adják... Illetve az is triviális, hogy továbbra is Cézár és az intelligens majmok sorsát követjük tovább, miközben az emberek időközben teljesen elveszítik azokat a kvalitásaikat, melyek segítségével ki tudtak emelkedni az állatok közül. Istent játszottunk, teljes pusztulás a vége. Lehet, hogy a mese túlságosan valóságosnak tűnik? Reméljük, hogy csakis a legrosszabb rémálmainkban válik valóra.

Infó:

A majmok Bolygója - Háború

InterCom