Miniszteri magyarázat

Igencsak egészségtelen, ha valaki csupán a saját propagandakiadványaiból tájékozódik. Alighanem ennek eshetett áldozatul a miniszteri kar emberi arca, Balog Zoltán is, amikor Semmelweis nap alkalmából azt találta mondani, hogy álhírek rombolják az egészségügybe vetett bizalmat. S bizonyítandó, hogy ez nem csak nyelvbotlás volt nála, az ATV-ben rögtön be is mutatta, szerinte hogyan kell helyesen értelmezni a valóságot.

Az Egyenes Beszédben egy minapi hírünkre utalva arról beszélt: lehet, hogy nyitott mellkassal kellett átszállítani a beteget egy másik kórházba, hogy CT-vizsgálatot kapjon, de eddig a másik kórházban sem volt CT. Szerinte a bizalomrombolás helyett szólhatnának arról is a hírek, hogy már kétszer annyi CT van a kórházakban, mint korábban volt... Most tekintsünk el attól, hogy a "kétszer annyi" a saját államtitkára szerint is csupán 40 százalékkal több, nézzük inkább a reakció érdemi részét! Nagyobb itt a baj, nem csak néhány százalék.

Értelmes válasz-e arra a problémafelvetésre, hogy az ország vezető szívklinikáján hiányzik egy fontos diagnosztikai berendezés, az a reakció, miszerint máshol meg egyre több van? Továbbá: morálisan elfogadható-e a tárca első számú vezetőjétől, akinek meghatározó befolyása van az ágazat modernizálására, hogy sértődötten relativizáljon, amikor napvilágra kerül egy ilyen hiányosság? Az Együtt már meg is adta e kérdésekre a maga válaszát, amikor e szerintük elfogadhatatlanul cinikus és arrogáns reagálást követően követelték az alkalmatlan miniszter azonnali lemondását.

Persze ettől még nem mond le.

Nagyobb baj, hogy Balog miniszter - aki ha akarja, ha nem, része az egészségügynek - láthatóan nem alkalmas arra, hogy az ágazatát meggyógyítsa. A baj makacs relativizálásának fázisában van.

Nincs az a terápia, nincs az az orvos, aki segíteni tudna egy olyan betegen, aki nem látja át helyzete komolyságát, súlyosságát, s maga nem képes mozgósítani minden erejét a gyógyulásért. Az ilyen csak fecsérli az egészségügy erőforrásait is, öli a résztvevők hitét, rombolja a gyógyítók hitelét. Akármit ír is magáról a sikerjelentésekben.

Szerző
Danó Anna

Innen nézve - Az erkölcs nevében

A jó erkölcs igénye már Hollandiában is terjed. Ki ne hallott volna Amszterdam piroslámpás, "vitrines" negyedéről, ahol a mindenféle náció lányai – meglehetősen hiányos öltözékben – a kirakatokból kínálják bájaikat? Ez a néhány utca igazi idegenforgalmi látványosság. A környező cukrászdákban még árulják a „mariskás” sütiket is, bár a törvények szerint ezt kizárólag belföldiek fogyaszthatnák, de a pincérnők nem kérnek igazolványt a vendégektől. Márpedig aki kissé betankol ezekből az „édességekből”, könnyebben szánja el magát egy-egy röpke vizitre valamelyik üvegablak mögött. A szexmunkásokat az ág is húzza: a város önkormányzata szűkítette a vitrines utcák körzetét. Már a hollandok sem a régiek, egyik közeli ismerősöm például képes fél kilométert is kerülni a babakocsival, hogy a benne ülő kétéves kislánya ne lássa, mi folyik a kirakatokban.

Ha innen nézzük, teljesen igaza volt a magyar kormánynak is, amikor mindenféle drasztikus rendszabályokat hozott az "erkölcsi fertő" megfékezésére. Néhány évvel ezelőtt, amikor még Csepelen a Rákóczi út környékén is fel-felütötte a fejét a „léhaság”, az a szöveg járta, hogy lám-lám, egymásra talált megint Rákóczi és a kurucok. Ugyanez volt a nyóckerben a Rákóczi téren, de az állam labancai ott is felülkerekedtek, s mire elkészült a metró állomása, a kuruclányokat már régen száműzték a térről.

Szexmunkásnak lenni Magyarországon sem illegális tevékenység. Bizonyos szabályok betartásával bárki, bárhol végezheti ezt a munkát. Ennek ellenére minden városban szigorú helyi rendeletek születtek: s persze nem a klienseket kezdték - svéd módra -büntetni, hanem egyre szűkítették a teret, ahol így kereshetnék meg napi betevőjüket a lányok. Nem lehet már strichelni sem templom, sem temető, sem iskola 300 méteres körzetében.

Úgy tűnt, néhány éve elcsendesedett a prosti-önkormányzat háborúskodás, a felek között kialakultak a frontvonalak, ám egy-egy ájtatos helyi honatya jóvoltából újra és újra fellángolnak a viták. Legutóbb éppen a XVII. kerületben, ahol még Szűz Máriát is bevetették a szexmunkások ellen: egy Mária szobrocskát állítottak fel a kerület határában azon az útszakaszon, ahol a lányok "stoppolnak". Erre, illetve egy nem üzemelő temetőre hivatkozva akarják kipenderíteni őket a környékről. A helyi főrendőrnek sem hagynak békét, hiába magyarázza a képviselőknek, hogy a szexmunka önmagában nem bűncselekmény, ellenőrizhetik ugyan a lányokat, de nem tudnak mit kezdeni velük. „A türelmi zóna a bűn melegágya, amely nemcsak a prostitúciót vonzaná, hanem minden egyéb bűnözési formát” – érvel a polgármester. Talán nem csak a hölgyekre gondolt. Pénzért, gazdasági előnyökért szavazatot „eladni”; korrumpálódni, keresztényként a szegényeket sújtó törvényre voksolni is bűn. Egyfajta prostitúció.

Lehet, hogy a politikában sem ártana tilalmi zónákat kijelölni?

Szerző

Az „Új pólus” feszültségei

Különösebb kvantitatív kutatás nélkül is megállapítjuk, hogy a négy évvel ezelőtti, hasonló időszakhoz képest az ellenzéki nyilvánosságot ma kevésbé foglalkoztatja a választási együttműködés kérdése. 2013 tavaszán-nyarán a mostanihoz képest „harsogott” a sajtó és a közösségi média, hogy Mesterházy vagy Bajnai, közös lista vagy csak koordináció, Gyurcsány és/vagy DK-kérdés, LMP az összefogásban vagy sem, stb. Mindezekhez képest mostanság inkább az érdektelenség a jellemző. Néha egy-egy interjú pártelnökökkel vagy (potenciális) miniszterelnök-jelöltekkel. Ha mások is a kérdések, a válaszok mindig ugyanazok. Megállt az idő, a politikai tér mozdulatlan, a Fidesz-KDNP-re pedig a teljes népesség 34 százaléka szavazna ma (Medián, 2017. július).

A politikai cselekvés terén délibábos állapotban némi „izgalomra” adhatna okot az „új pólus” kérdése. Legerőteljesebben Juhász Péter (Együtt) hangoztatja ezt – a többi 5 százalék alatti párt lényegében nem –, viszont politikai cselekvés terén alig van valami, ami az új pólus felé mutatna. Egyelőre az LMP és a Momentum egyaránt elutasítja, pedig amikor Karácsony Gergely miniszterelnök-jelöltségének támogatása kapcsán Juhász az azonnali.hu-nak úgy nyilatkozik, hogy ő leginkább „külsősben” gondolkodik, akkor nyilván az elutasítóknak üzen: „nincs és nem is lesz Együtt-Párbeszéd-paktum”.

Mint köztudott, az új pólusnak a poszt-2010/2014-es pártok lennének a tagjai (kivéve a DK-t), úgymint az Együtt, a Párbeszéd, az LMP, a Momentum, stb. Már távolról látszik, hogy e pólust kevéssé a (köz)politikai értelemben homogén értékközösség tartaná össze, hanem sokkal inkább a 2010 előtti és azt követő Fidesz-„világ” kritikája (és az 5 százalék alatti lét). Aki nem akar a régi baloldalra és régi liberálisokra, sem a Jobbikra vagy a Fideszre szavazni, az támogassa a megújulást. Nyilván lennének bonyolultabb politikai állítások is, de a felek leginkább arra szerződének a rezsimváltás szándéka mellett, hogy legyen a 2010 utáni új politikának is képviselete az Országgyűlésben.

Ugyanis mai tudásunk szerint, ha az 5 százalék alatti pártok külön indulnak, továbbá egymással mindenféle együttműködést elutasítanak (azaz például „kis pólus” sem jön létre), úgy bizonytalan, melyik párt jut be a törvényhozásba. Ma a felek még egymással is versenyben vannak, hogy melyikük lesz a domináns. Ez érthető, ennek kimenetele dönti el, hogy egy pólus esetén melyik tudja erőteljesebben érvényesíteni az akaratát. Egy pólus elmaradása esetén pedig a domináns az, amelyik a leginkább számíthat a többi párt szavazójára. Az, hogy lesz-e a domináns párt vagy sem (ez inkább az jelenti, hogy mérhetetlenné lesz-e a többi), az aligha a nyáron fog kiderülni. Bizonytalan, mikor lesz vége a „várakozási időnek”.

Népszava fotó

Népszava fotó

Ezen fenti dilemmák mellé érkezett meg a Medián azon kutatása, mely arra volt kíváncsi, hogy ha az MSZP és a DK külön indulna, úgy az egyes pártok szavazóinak mekkora aránya szavazna LMP-Momentum listára, továbbá egy Párbeszéddel, Együtt-tel bővített listára. Az eredmények (kommunikációs értelemben) meggyőzőek az új pólus tervét illetően, de a politika logikájának is teret engedve nem lineáris az út. Például bizonytalan, hogy mi az a „jogi forma”, amelybe az érintettek összeállnának – közös pártlista, választási párt, egy új jelölő szervezet? Aztán mai tudásunk szerint kevés az esélye annak, hogy annyi képviselővel jusson be a pólus, hogy minden, azt alkotó szervezet önálló frakcióval bírjon. Ebből következik az egyes pártok jövőbeli szervezeti önállóságának, így jövőjének kérdése is. Lehet persze egy frakcióban (vagy függetlenként) létezni „bent”, önálló szervezetként „kint”, és ez akár egy hosszú távú együttműködés alapja is lehet. Viszont az állandó szervezeteken belüli és közötti feszültség biztos garanciája is.

Az „új pólus” egy további sajátossága, hogy tézisek és antitézisek találkozása lenne. Az LMP közpolitikai gondolkodása a párt megalakulása óta a Momentum közpolitikai profiljának kritikája. Míg utóbbi például az Európa-kérdésben lényegében DK-sabb a DK-nál, addig az LMP továbbra is a nemzetközi munkamegosztás hierarchikus szerkezetéből és az abból fakadó függőségi viszonyokból indul ki. Míg a Momentum egy generációs, „kis magyar Macron-projekt”, addig az LMP közpolitikai gondolkodásának alapja a technokrata, neoliberális, a szuverenitást negligáló gazdaságpolitika elutasítása. Paks 2 elutasítása pedig nem jelenti az atomenergia-elutasítását is.

Hasonló értékzavarok állnak fenn egy Párbeszéd-Momentum relációban is. Az alapjövedelemtől kezdve a Párbeszéd baloldali társadalompolitika-felfogásán át egészen az egészségügy piacosításáig. Legutóbbi közpolitikai kitárulkozásában a Momentum a hazai jobboldal retorikájából ismerős „megélhetési szülés” fogalmával operál. Azt is mondhatnánk, hogy LMP-s vagy Párbeszédes szemmel nézve a Momentum jobban hasonlít a 2010 előtti (köz)politikai gondolkodásra, mint a kommunikáció és program szintjén botkásított MSZP. Végül az olvasó fantáziájára bízom, hogy olyan, valóban fontos ügyeken túl, mint az átláthatóság, az antikorrupció, az elszámoltatás, stb., milyen közös közpolitikai gondolkodás fűzi egybe az Együtt-et és az LMP-t.

Természetesen elfogadható, hogy a szövetségi politikák esetében az Orbán-rezsim leváltásának érdekében kevésbé a különgondolkodásokra kell fókuszálni. A fentiekről csak azért szóltam, mert amikor a politikusok nem kívánnak vagy nem tudnak beszélni a szövetségi politika realizálásáról, akkor általában úgy érvelnek, hogy először programot kell adni a választóknak. Könnyen előfordulhat, hogy ha reális közelségbe kerül egy megfelelő ellenzéki konstrukció, úgy a fenti, a pártok identitására vonatkozó alapkérdések másod- vagy sokadrangúnak bizonyulnak. Viszont a rend kedvéért: nem beszélhetünk programvitáról szövetségi politikára vonatkozó disputa nélkül, sem pedig fordítva.

Az új pólus szempontjából talán a Momentum és az LMP szerepe a döntő. Ha identitására nézve bármelyik úgy gondolja, hogy nem éri meg a posztbajnaista Együtt-tel és az egykori „kormányváltó” baloldali Párbeszéddel egy pólusban lenni úgy, hogy eleve kevésbé látszik a rezsimváltás lehetősége (ami persze politikai döntés, mármint látni az esélyét vagy sem), akkor aligha lesz új pólus. Az LMP biztos szavazókat nézve a küszöb környékén billeg, a Momentum pedig gondolhatja úgy, hogy ha nem jut be, inkább megéri egy 2018-as pár százalékos alapozásból folytatni. Itt kell azonban befejezni a gondolkodást, mert sok olyan „ha és ha” került bele, amely 2017 júliusából nézve már ködszurkálás lenne.

Az azonban nem, hogy az új pólust a rezsimváltás szándéka és a 2010 előtti/utáni politikai osztály elutasítása biztosan összetartaná, de éppúgy közös alap lenne a pólusban szereplők egymásra vonatkozó kölcsönös kritikája is.