A tavalyi év világpolitikai eseményei még a politikától megfáradt, semmin meg nem lepődő, sokszor cinikussá váló embereket is megrázták egy pillanatra. Néhány hónap alatt sokkolta a közvéleményt a Nagy-Britanniát az Európai Unióból kiléptető népszavazás, a török elnök elleni puccskísérlet és az annak apropóján történt brutális megtorlások, a rendszeres terrortámadások, az osztrák elnökválasztás újabb és újabb fordulatai, és Donald Trump amerikai elnökké választása. Mindezek tükrében, inkább szóhasználatában, semmint tartalmában volt meglepő Orbán Viktor miniszterelnök 2016 decemberi jóslata, amelyben azt mondta: „meggyőződésem, hogy 2017 a lázadás éve lesz (a status quo ellen - B. T.). Hogy ezt a lázadást aztán leverik-e vagy sem, az egy másik történet”.
A jóslat nem vált be
2016 végén a politikai megfigyelők jelentős része a miniszterelnökhöz nagyon hasonlóan érezte a helyzetet: amíg a populisták, az EU-ellenesek, az autoriter típusú vezetők népszerűsége szárnyalt, addig a jobbközép és balközép politikusok vergődtek, az európai uniós vezetők pedig egyik krízisből a másikba sodródtak. A politikai esélylatolgatók emiatt mind nagyobb túlzásokba estek, azt vizionálva, hogy 2017-ben a szélsőjobboldal, vagy legalábbis az Orbán-féle populista irányzat veszi át a hatalmat Hollandiában, Olaszországban és Franciaországban, valamint dominálja majd a politikai közbeszédet Németországban is. És bár még csak nyolc hónap telt el az évből, azt jól láthatjuk, hogy ezek a jóslatok tévedtek, az áttörés elmaradt. Hollandia jobbközép kormánypártja újra bizalmat kapott, Franciaországban az Európa-párti és liberális elnökjelölt győzött, Olaszországban a baloldali kormánypárt a helyén maradt, Németországban – kis túlzással - pedig lassan el is felejtik, hogy a választásokon indul egy olyan párt is, amelynek Alternatíva Németországért (AfD) a neve. A populisták az idén eddig minden megmérettetésen elbuktak, és a következő hónapokban ez a trend folytatódni fog. 2017 nem a lázadás, hanem a liberális demokrácia éve Nyugat-Európában.
Miért alakult így? Miért tévedtek a borúlátók, miért fogott ennyire mellé a miniszterelnök, miért vesztettek végül a populisták? Alapvetően négy tényezőt érdemes kiemelni.
Az egyik legfontosabb – mint a politikában oly’ sokszor – a gazdaság. Az utóbbi évtizedben először fordul elő, hogy mind a 28 uniós országban beindult a gazdasági növekedés, és ez folytatódik. A foglalkoztatottság és a lakossági fogyasztás nő, a munkanélküliség zuhan, az eladósodottság csökken. A korábbinál pozitívabb gazdasági kilátások természetesen a tradicionális pártokat, nem pedig a „lázongókat” erősítik.
A második fontos elem a menekültválság – vagy legalábbis Európából látható következményeinek - enyhülése. Az idén egyedül Olaszországnak kellett megbirkóznia nagyobb számú újabb menekült elhelyezésével, a többi országban rendezettebb lett a helyzet – a Törökországgal kötött paktum, az erőteljes határmenti rendészeti jelenlét és a sorozatos visszatoloncolások révén. Ehhez kötődik a „lázadás” megállításának harmadik összetevője, a centrista pártok stílusváltása. Minden sikeres centrista párt politikájában megjelent a bevándorlás szigorúbb kezelése, valamint a társadalmi rend erősítése. Fontos azonban kiemelni, hogy ezek a pártok politikájuk korrekciójától nem váltak sem populistává, sem szélsőségessé, ugyanis továbbra sem jellemzi őket az idegenekkel vagy az iszlámmal szembeni tudatos konfliktus- és gyűlöletkeltés, továbbra sem határozzák meg magukat a „nép” kizárólagos képviselőjeként az elittel szemben. A jobb- és balközép centrista pártok alkalmazkodtak ugyan a megváltozott politikai környezethez és igényekhez, de eközben a „lázadó” ellenfeleikkel ellentétben nem adták fel sem Európa-pártiságukat, sem a liberális demokrácia értékeivel kapcsolatos meggyőződésüket.
Az európai populista pártoknak végül az sem kedvezett, hogy nem hozott látványos eredményeket 2016 két nagy szimbolikus elitellenes eseménye – a Brexit-népszavazás és Trump megválasztása –, és láthatóan inkább a káosz, semmint a rend erősödött az angolszász országokban. Az EU-ból való kilépést szorgalmazó brit politikusok látványos zavara a népszavazás után, az elhúzódó Brexit-tárgyalások, vagy Trump eddig eredménytelen politizálása azt a következtetést sugallhatta a jelenlegi világrend kritikusainak, hogy „bár nem tetszik a rendszer, de az alternatíva sem jobb”.
Dühös emberek
A fentiek alapján azonban hiba lenne arra jutni, hogy a politikában szépen lassan minden visszatér a régi kerékvágásba. Mert bár a populisták az idén sehol sem győztek Európában, a támogatottságuk jelentős: az európaiak csaknem negyede olyan pártra szavaz, amely szembemegy a jelenlegi, konszenzuális demokratikus értékekkel. Az európaiak majdnem kétharmada szerint - a javuló gazdasági helyzet ellenére is - a következő generációnak rosszabb anyagi körülmények között kell majd élnie. A csökkenő migrációs nyomás ellenére is a lakosság fele tart a kontinensre érkező menekültektől, és továbbra is kevesen gondolják azt, hogy az európai politikai elit képes megoldani az emberek mindennapi problémáit.
Az elitre dühös, aggódó, lecsúszástól félő emberek mellett azonban van egy másik jelentős csoport is, amely a jobboldali populistákra szavaz. Őket szokás – semmiképpen sem pejoratív értelemben – autoriter személyiségjegyekkel rendelkező szavazóknak nevezni. Az autoriter személyiségjegyek itt csupán azt jelentik, hogy az illető számára fontosak az olyan értékek, mint a rend és a biztonság, és kényelmetlenül érzi magát, ha nincs egy iránymutató autoritás, amely meghatározza számára, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”. Az ilyen szavazók individuumok helyett általában közösségekben, csoportokban gondolkodnak, és fontosnak tartják megkülönböztetni, hogy ki tartozik ugyanabba a csoportba, mint ők maguk, és kik a csoporton kívüli idegenek.
Az ilyen szavazók EU-ellenesek, hiszen úgy érzik, hogy az unió veszélyezteti tradicionális közegüket, a nemzetet. Az ilyen szavazók bevándorló-ellenesek, és nem elsősorban a sokat hangoztatott „attól félnek, hogy elveszik a munkájukat”-érv alapján, hanem azért, mert a bevándorlókat egy másik, a „mi fajtánktól” eltérő csoportnak érzékelik. Az autoriter személyiségjegyekkel rendelkező szavazó ellenzi azt a sokszínűséget, változatosságot és nyitottságot, amelyet a liberalizmus hoz magával, hiszen mindaz szembe megy a számára fontos renddel és kiszámíthatósággal. A populista szavazótábor nagyrészt a lecsúszástól félő dühös emberek és az autoritás iránt fogékony szavazók koalíciójából áll.
Korábban ezeket a szavazókat a hagyományos bal- és jobboldali pártok meg tudták szólítani. Egyértelmű volt, hogy az elszegényedő, a társadalmi mobilitás hiányától szenvedő, a fennálló renddel kritikus, dühös emberek a baloldalra szavaztak. Mint ahogyan az is egyértelmű volt, hogy a rendet, kiszámíthatóságot, tradíciókat, változatlanságot, autoritást igénylő szavazók a konzervatívokra adták voksukat. De ahogyan a baloldal feladta gazdasági programját a jobboldal kedvéért, a jobboldal pedig társadalmi konzervativizmusát a baloldal kedvéért, úgy maradták árván ezek a szavazók.
2022: kételyek
A javuló gazdasági környezet ugyan meg tudja állítani a populisták, EU-ellenesek, illiberálisok jelentősebb térnyerését, de ezeket a pártokat teljesen eljelentékteleníteni már nehezebb feladat. Főleg, hogy időközben a szociáldemokrata pártok több országban – így Franciaországban és Hollandiában – történelmi vereséget szenvedtek. A baloldal törzsbázisa már eddig is egyre nagyobb mértékben szavazott át a populista jobboldalra, de a 6-7 százalékosra zsugorodó balközép formációk komolytalanná válásuk miatt elveszthetik a maradék munkásosztálybeli támogatottságukat is. Ráadásul Franciaországban Emmanuel Macron is bőven merített a baloldal szavazótáborából, ők segítették a választási győzelemhez.
A „balközép” vagy a „balliberális” politikai irányzat már nem elég karakteres a választók számára. Vagy olyan formációkra szavaznak, amelyek ígérik, hogy megvédik az országot a globalizációtól, a munkahelyek megszűnésétől, a gazdasági-társadalmi változásoktól, vagy olyanokra, amelyek szabadságot, modernitást, „több Európát” és nyitottságot kínálnak. Egyre nehezebb dolguk van azoknak a hibridmegoldásoknak, amelyek egyszerre ígérnek megszorítást és szolidaritást; védelmet és nyitottságot; haladást és kiszámíthatóságot; magasabb fizetéseket és alacsony adókat. Végeredményben azokban az országokban, ahol meggyengült a baloldal, a populistáké lett a váltópárti státus
Nyugat-Európában 2017-ben ismét győzelemre áll az Európa-pártiság, a liberális demokrácia, a jövőorientáltság, a nyitottság. De ha ezeket az értékeket képviselő pártok és politikusok nagyot hibáznak a következő négy-öt évben, akkor a következő választásokon a politikai váltógazdálkodás automatikusan a populistákat hozza helyzetbe. Ezért 2022 tényleg a lázadás éve lehet. Kivéve persze, ha a „lázadó szavazókat” visszacsábítják a valóban konzervatív értékrendű jobboldali vagy a valóban baloldali gazdaságpolitikát kitűző szociáldemokrata pártok. Ez esetben a lázadás 2022-ben is elmarad.