Le Penék mozgalma válságba jutott – ez derült ki azon a kétnapos töprengésen, amelyet szerényen szemináriumnak kereszteltek el, eleve jelezve, hogy ne várjanak tőle falrengető döntéseket, hiszen ahhoz túlságosan is borús a résztvevők lelkiállapota. Hiába ütköztek a vélemények, s vitatkoztak hevesen a különböző szembenálló szárnyak, csupán nyolc hónap múltán, a XVI. kongresszuson várható valamiféle tisztázás.
Ennek ellenére komoly szellemi és hatalmi küzdelem zajlott, olyannyira, hogy a párt két jelenlegi vezetője, Marine Le Pen elnök, s helyettese, Florian Philippot alelnök, a háttérben külön csatáját vívta. Le Pen – elnök- és parlamenti választási – gyenge szereplései után Philippot azzal az ötlettel állt elő, hogy a párt átmenetileg elégedjék meg a korábbiaknál szerényebb célokkal. Mindenekelőtt azzal az ígérettel, hogy ha netán öt esztendő múltán sikerrel leválthatná Emmanuel Macron jelenlegi elnököt, Franciaország nyomban lépjen ki az euróövezetből. A frankhoz való névleges visszatérésről nincs szó, csupán valamilyen egyelőre elképzelt nemzeti valuta életre hívásáról.
Nagy és heves izgalmat nem váltott ki Florian Philippot ötlete, amely a „szemináriumnak” ugyan nem kizárólagos, de hangsúlyos témája volt. Sok szó esett ezen kívül a „területi szuverenitásról” is, amely érdekes és sajátos módon az orbáni magyar elméletnek és gyakorlatnak mintegy ikertestvére: a határok légmentes lezárásának, a menekültáradat megfékezésének, a teljes bezárkózásnak.
Miután a polémiák nagy részét ez a téma uralta, felmerült az is – igaz elvétve –, hogy Philippot maradjon-e a párt második embere, vagy mihamarabb küldjék a süllyesztőbe? Az ötlet aztán csakhamar háttérbe szorult. Annál is inkább, mert fölülkerekedett az az álláspont, ami minden hasonló párt és mozgalom törekvése: a végsőkig őrizni kell az egység, az összhang látszatát, a vitákból a lehető legkevesebb szivároghat ki. A jövő esztendő elejére meghirdetett kongresszusig uralkodnia kell a látszatnak, hogy a Nemzeti Front összetartása szilárd és megingathatatlan. Az aktív pártharcosok, ha lehet, idén szeptemberig igyekezzenek lezárni belső polémiáikat, utána következhet a „csöndes munka” 2018 márciusáig.
Ha minden kedvezően alakul – vélik – 2022-ig, elég lehet az idő arra, hogy Marine Le Pen új vértezetben szálljon szembe a nagy valószínűség szerint további öt esztendejéért induló Emmanuel Macronnal. A valóságban az esélyek aligha lesznek jobbak a jelenlegieknél, a látszat megmaradna azonban, hogy a francia szélsőjobboldal továbbra is egyik meghatározó tényezője ennek a „nemzeti küzdelemnek”.
