Az I/b nagyon összetartó csapat volt, később még inkább az lett – ellentétben a párhuzamos osztályokkal, ahonnan páran felénk/közénk orientálódtak, látván a baráti szellemet. Minden szeptember 1-én úgy üdvözöltük egymást, mintha évek teltek volna el az utolsó találkozásunk óta.
De azért alakultak „klubok” az osztályon belül, részben a kártyázás, részben a „lovi”, részben a bulik, a csajok körül. Apropó csajok. 1959-ben a Toldyban megjelent három „koedukált” osztály - az egyikbe mintha szépség szerint válogatták volna össze a lányokat. Velük megváltozott az életünk, de ehhez kellett Szabó Laci („Szabócska”) különleges otthona. Szabóék házmesterek voltak a Bajcsy-Zsilinszky úton; a szülők lent laktak a földszinten, a konyhából falépcső vezetett fel az első emeletre, ahol Lacikának „főúri”, mindennel felszerelt szobát rendeztek be az apjáék. A legjobb azonban az volt benne, hogy az ablakokat zsalugáterrel le lehetett sötétíteni, s akkor vodka, vermut társaságában - eleinte gyertyák mellett, majd töksötétben - indulhatott a buli. A koedukált lányokkal. Elvis, Paul Anka, Pat Boone. Akkortájt nem volt használatban az a szó, hogy „petting”, helyette a „tapizás” volt divatban - nos azt gyakoroltuk vég nélkül. Többet nem, de az is nagyon izgalmas volt. (Érettségiig egyvalaki veszítette el a szüzességét a fiúk közül: csodamód Papp Zsolt.)
Érdekes módon a hölgyekkel kapcsolatos ízlésem nagy mértékben egybeesett Petri (most már csak így fogom nevezni) Gyuriéval. Volt két család, ahol iskola után, vagy este rendre letáboroztunk. Az egyik a Krajcsovics, a másik a Hétváry volt. Itt Kati, ott Mariann. Mind a kettőbe szerelmesek voltunk, de ezt titkoltuk egymás elől. Nota bene: semmire nem jutottunk, talán a csókolózáson túl. Ami engem illet, a nálamnál két évvel idősebb Kati barátnői közül a legszebbel, Lángh Julival (ma méltán felkapott írónő) még addig sem, noha fenemód kívántam (volna). Kati és Juli már ifjú gimnazistaként írók és költők barátságát kereste, meg is találta. Mi, két évvel fiatalabb kölykök legfeljebb játékszerek voltunk nekik. A nálunk egy évvel fiatalabb, Toldys Mariannál se volt nagyobb a siker. Ő Grenitzer Robiba szeretett bele, abból aztán igazi szerelem lett. Robi - finoman szólva - sokkal jobb képű volt mint mi. De hát az ember próbálkozik.
Itt jegyzem meg, hogy komoly könyvtárat csak a Krajcsovics- és a Papp-házban láttam. Mindkét papa eredetileg jogász volt, de „deklasszáltként” tartották őket számon. Méltatlan foglalkozásokat kellett űzniük a Rákosi-érában; hogy Papp Lászlóból, Zsolt apjából, hogyan lett régész, aki idővel majd felfedezi a mohácsi sírokat és ezzel országos hírnévre tesz szert, ma sem tudom. Arra viszont erősen emlékszem, hogy Zsolt szülei a bölcsészkaron jöttek össze a 30-as években, volt szerencséjük Szabó Dezső előadásait hallgatni. Az ő könyvtárukban akadtam rá a „Ludas Mátyás füzetekre”, amelyeket kölcsönkértem, és kéjjel olvasgattam. Szabó Dezső nekem akkor még ismeretlen terrénum volt. Mit tagadjam, csodáltam a csípős nyelvezetét. Ebbe a rubrikába írom be, hogy Krajcsovics-papa, akit mindig csodáltam, isten nyugosztalja, fia, János (általános iskolai jóbarátom) orosz korrepetálásáért Móricz Erdélyével ajándékozott meg. És a barátságával, amely Kati tragikus haláláig (1969 – elütötte a Balaton mellett egy autó) kitartott. Akkor Katinak már két kislánya volt Szerb György zongoristától és költőtől, aki egy alkalommal felpofozott. Hogy aztán maga is csúnyán végezze.
Ez a könyv is ott végezte, ahol kis könyvtáram többi darabja: az antikváriusnál, aki rögtön pénzt is adott értük. A pénz pedig a lóversenyre kellett. Egyik osztálytársunk (Geőcze?) valakije a „lovin” dolgozott és a srác párunkat kicsábított az ügetőre. Beleszerettem és állandóan vesztettem, noha nagyon kicsi tétekbe játszottam. Aki kivitt bennünket, állandóan hozta a tippeket. Egyik se volt jó. De ez nem gátolt abban, hogy az utolsó filléremet is eljátsszam.
A kártya külön téma. Ennek fő szervezője Dely János osztálytársunk („Jamesz”) volt, megáldva egy édesen alkoholista nagypapával és papával. (Végül ő maga is az lett, sorsszerűen.) Ezeknek a partiknak sajátos forgatókönyve volt. Tulajdonképpen nem lógtunk. Csak vittek bennünket valahová – például egy délelőtti mozielőadásra - és ahogy gyalogoltunk az Alkotás utcában, minden kapualjnál lelépett valaki. A kísérő tanár nem vette észre. Addig fogyatkoztunk, amíg össze nem jött a társaság ultihoz vagy snapszerhez, nem emlékszem már. De pénzbe játszottunk, az biztos. Nem az osztály elitje, hanem a „közép”. Dely, Sarkadi, Csoma, Grenitzer, Fort, Kajcsa, Putsay. Én a világ minden kincséért nem mondtam volna le egy ilyen - borral ékesített - partiról, ahol nem csak játszottunk, hanem hatalmasakat röhögtünk is. Kivált a veszteseken meg a hülye kamaszvicceinken, meg a többieken, akik épp ülnek az Ugocsa moziban és valamilyen szovjet filmet néznek.
Olyan jó volt a társaság, hogy amikor az első alkalom adódott (1960), tömegével jelentkeztünk nyári építőtáborba a DCM (Dunai Cement és Mészmű) munkálataihoz. Csak azért, hogy együtt legyünk. Kaptunk katonaruhát és lapátot. Ez az építkezés volt a KISZ büszkesége, de bennünket „kifingatott” az árokásás. Hűsölni ott volt a Duna, hatalmas tiltó táblákkal: „Tilos az úszás!” Kit érdekelt? Aki bement, azt a rendőrség elkapta, és átadta a táborvezetésnek. Nyilvános megszégyenítés és kirúgás lett a sorsuk. Én ugyan nem voltam közöttük, de a legjobb barátaim (Szentgyörgyi, Grenitzer és mások) annál inkább. Ennek ugyan iskolai következménye nem lett, de elég megalázó volt. Érdekes, hogy abban az időben mennyire fegyelmet tartottak. Dacára ennek, többen, többször is jelentkeztünk a DCM-be, megint azt mondom, csak azért, hogy együtt legyünk és szeptemberben legyen miről dumálni. Az „oroszjózsiról”, a bunkó KISZ-vezető táborparancsnokról, akinek a büntetés volt a szenvedélye. Meg a mozgalmi dalok együttes éneklése, amikor mi Elvisre vágytunk. De olyasmi az ő hangszóróiból soha nem jött. Ehelyett: „Munkásőrnek egy baja..” Meg: „Ébresztő! Jó munkát fiatalok!” (Folytatjuk)
