A sajtóért szól a harang

Hemingway regényének a címét egy John Donne idézet inspirálta: „Akiért a harang szól". Ma Törökországban a harangok, első pillantásra úgy tűnik, az újságírásért szólnak. Több mint 170 újságíró van rács mögött, ezzel országom az újságírók legnagyobb börtönévé vált a világon: a letartóztatott, fogvatartott újságírók fele török.

Miután 2016. október 31-én a korareggeli órákban a török rendőrség vizsgálatot indított a Cumhuriyet vezetői és újságírói ellen, apám, Murat Sabuncu is kényszerűen csatlakozott más török újságírókhoz a börtönben. Ő a Cumhuriyet főszerkesztője, amely egyike a néhány megmaradt kritikus és független hangnak a török médiában. Öt hónap börtön után őt és újságbéli kollégáit azzal vádolták meg, hogy kapcsolatot tartanak különböző terrorista csoportokkal. Bár az ügy szinte teljesen a hírszolgáltatásra és szociális médiára fókuszál, 7 és fél évtől 43 évig terjedő börtönbüntetésre számíthatnak.

Egy isztambuli bíróság júniusban elrendelte a Cumhuriyet hét dolgozójának szabadon bocsájtását, kilenc hónap előzetes letartóztatás és számos kihallgatás után. Azonban apám és négy másik ember az újságtól még mindig börtönben van. A tárgyalás szeptember 11-én folytatódott a Silivri börtönben, amely Isztambul külvárosában van. Bevallom, nincs kétségem a tárgyalás kimeneteléről, minthogy apám letartóztatása a politikai büntetés egy formája, és ezért az egyetlen válasz a vádakra az lehet: „Szabadságot a sajtónak!". Mindazonáltal szeretett országom reputációja érdekében remélem, hogy köztársaságunk legrégibb lapja stábjának szabadon bocsájtása igazságszolgáltatásunk első lépése lesz azért, hogy visszaszerezze a függetlenségbe és pártatlanságba vetett bizalmat. Bárcsak a Silivri börtön megszűnne a Cumhuriyet második központja és a második otthonunk lenni.

Amikor hétről-hétre meglátogatjuk apánkat a Silivriben, egy egész hetet próbálunk egy órába sűríteni. Beszélgetünk családról, életről, szerelemről és könyvekről. Minden alkalommal feltűnik, hogy a hosszú fogság nem törte meg a bátorságát, életörömét, az újságírás iránti lelkesedését és az emberiség iránti szeretetét. Gyakran említi, hogy az ablak melletti priccséről minden éjjel az eget szemléli, miközben ideje nagy részét annak szenteli, hogy egy demokratikus és plurális Törökországról álmodjon. Újból és újból elmondja, hogy mindvégig tudatában volt annak: a másként gondolkodó újságírók a munkanélküliséget, a bebörtönzést, sőt az életük elvesztését kockáztatják. Amikor találkozunk, mindig megígéri, hogy azon a napon, amikor visszakapják a szabadságukat, együtt fognak harcolni az egész világ újságírásának ügyéért, olyan újságírókért is, akiket nem is ismernek, és valószínűleg soha nem is fognak.

Sem apám, sem a többiek a Cumhuriyettől nem az egyetlenek Törökországban, akiket megsértenek jogaikban. Azok a támadások, amelyek az újságírókat érik, minden lakost megfosztanak a szabad információszerzéstől, amely nélkül nem lehet jó és értelmes döntéseket hozni. Olyan megbízható újságok nélkül, mint amilyen a Cumhuriyet, honnan tudnánk arról, mik történnek a szükségállapot idején? Honnan tudnánk arról az elnöki választási szisztémáról, amely az április 16-i választások után jött létre, és felülírta a hatalmi ágak megosztását? Honnan tudnánk a szabadságjogok korlátozásáról, amely súlyosbítja a török polgárok helyzetét? Ha nem volna Cumhuriyet, hol olvashatnánk a börtönben ülő parlamenti képviselőkről, az elbocsájtott egyetemi professzorokról, és honnan ismerhetnénk a két fiatalember, Nuriye Gülmen és Semih Özakca történetét, akik hat hónapig folytattak éhségsztrájkot, mert elbocsájtották őket a közszolgálatból?

Tudom, hogy nem Törökország az egyetlen Európában vagy a világon, ahol ilyen jelenetek játszódnak le. Törökországra gyakran úgy utalnak, mint az „illiberális demokráciának" nevezett jelenség egyik legszembeszökőbb példájára. Ennek a viszonylag új jelenségnek a legfigyelemreméltóbb jellemzői közé tartozik a vezető, akinek a kezében koncentrálódik a hatalom, a hagyományos média kontrollálása, a többségi elv hangsúlyozása, a fékek és ellensúlyok rendszerének lebontása és a civil társadalom korlátozása. Ezek mind ellentétesek a pluralizmus értékeivel, amelyek a liberális demokrácia alapkövetelményei.

Mindig boldog voltam, amikor közös történelmünk és kultúráink hasonlósága révén Magyarország és Törökország nevét egy mondatban láttam leírva, de be kell vallanom, hogy nem örülök, amikor országaink nevét „Európa illiberális demokráciáiként" Oroszországéval együtt látom szerepelni. Tudom, hogy sok olyan mondat van, amelyben ha felcseréljük országaink nevét, azok tovább is megállják a helyüket. Szomorúan figyeltem a Népszabadság megszüntetését és azt a törvényt, amely az elismert CEU-t vette célba.

Csak ismételni tudom, amit John Donne mondott: „Senki sem különálló sziget: minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja. Ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa kevesebb lesz éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátod házát, vagy a te magadét. Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól". Mindannyiunkért szól a harang, törökökért, magyarokért, mindenkiért, aki törődik a demokráciával és a polgárok jogaival. Örülnénk, ha minél többeket látnánk szolidaritásukat kifejezni a Cumhuriyet tárgyalásán, és ígérjük, mi is kiállunk mindenki mellett, aki hív minket.

Szerző
2017.09.13 08:02

Tiszteletkör

Alighanem tét nélküli kört futnak ellenzéki képviselők azzal, hogy a Jobbiktól a DK-ig egységesen a rabszolgatörvény megsemmisítését várják az Alkotmánybíróságtól (Ab). A felvetés jogos és ésszerű, a módszer kevésbé.
Pedig érvek bőven vannak amellett, hogy miért kellett az Ab-hez fordulni, miután a parlament emlékezetes, december közepi ülésnapján önmaga paródiájába fordult át a törvénygyár. Latorcai János nem a pulpitusról, hanem a képviselői padsorokból vezette az ülést, a folyamatot Orbán Viktor és más fideszesek testükkel „biztosították”, és szavazókártyák nélkül is lehetett voksolni, így csak az nem nyomott más helyett gombot, aki nem akart. A törvényszöveg kapcsán is lehetne sorolni az alapjogok, például a pihenéshez való jog sérelmét, azt, hogy a munkavállalókat  kizsákmányolhatják – persze tudjuk, szigorúan „önkéntes” alapon.
Több mint 50-en (ennyi képviselő kell az utólagos normakontrollhoz) attól a testülettől várnak mielőbb választ, amelyik mindent tesz, csak gyorsan nem reagál. Majdnem két éve, hogy a tüntetéseket és felháborodást kiváltó lex CEU az Ab elé került. Döntés nincs, az egyetem nagy része költözik, az Ab meg felfüggesztette az eljárást az Európai Bíróságon indult kötelezettségszegési eljárások lezárásáig. Pontosan ugyanez a helyzet a civiltörvénnyel. A plakáttörvénynél „csak” másfél évet kellett várni, amíg elhajtották az ellenzékieket a beadványukkal együtt.
A politikailag kényes kérdésekben rendre előkerül a nagy trükk: az Ab-t utólagos normakontrollnál nem köti semmilyen határidő, szemben azzal, ha az államfő kér előzetes kontrollt (akkor 30 napon belül dönteni kell). Áder János hozta a formáját, aláírta a túlóratörvényt. Most az Ab-n a sor. A túlóratörvény pedig – az ellenzékiek beadványával együtt – feliratkozhat a várakozók hosszú listájára.
2019.01.16 09:16

Drága hazánk

Nekünk olyan ügyes kormányunk van, amely hajszálpontosan megsaccolta, hogy a tavalyi infláció 2,7 százalékos lesz - és lám, jóslata be is vált. Éppen ennyit romlott a forint 2018-ban, és a nyugdíjasok közül azok a szerencsések, akik a Magyar Államkincstár rakoncátlankodó informatikai rendszere dacára már hozzájutottak januári járadékukhoz, tapasztalhatták, hogy pontosan ennyivel több pénz jelent meg a számlájukon az előző hónaphoz képest. 
Az persze merőben talányos, hogy milyen képességek szükségeltetnek ehhez a fantasztikus telitalálathoz, de ha a mindennapi tapasztalatainkat összehasonlítjuk a KSH keddi inflációs adataival, akkor sajnos nemigen találunk közös pontokat. Mint tudjuk, a fogyasztói árindex alakulásának kiszámíthatónak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. Látszólag a hazai pénzromlás ütemének alakulása mindenben megfelel ennek a kritériumnak. De csak látszólag!
A hazai infláció rejtelmeiben kutakodók felfigyeltek például egy érdekes jelenségre. Hosszú évek óta látjuk, hogy a magyarok öltözködésének alapelemévé váltak a Távol-Keletről származó ruházati termékek, kevésbé szépségük, mint inkább alacsony áruk miatt. De mivel az úgynevezett kínai piacok, áruházak, boltok valódi forgalmáról csak közelítő becsléseink voltak, így tényleges árszínvonalukat alig-alig lehetett nyomon követni. Az online pénztárgépek megjelenése némi rendet teremtett ebben a kusza világban, viszont mintha az árakat meghatározó néhány nagykereskedő a vevőkön kívánt volna bosszút állni az adófegyelem megjelenéséért: drasztikus áremelést hajtottak végre. Ez azonban nem, vagy csak részben jelent meg az inflációs statisztikában. Mondanunk sem kell, hogy erre is lehet szakmainak tűnő magyarázatot adni, miként a létminimumszámítás elhagyására is.
Ennél azonban keményebb dió, hogy miért vezetnek be újabb és újabb fogalmakat a jegybank háza táján - annak érdekében, hogy a lassan három esztendeje szunnyadó, 0,9 százalékos, ma már nevetségesnek mondható alapkamaton a világért ne kelljen emelni. Először a kőbe vésettnek tekintett 3 százalékos inflációs küszöböt - azt az értéket, ahol már emelni kellett volna - tolták ki négy százalékosra. Ezt követte a maginfláció figyelembe vételének havi bevezetése. (Ennél a mutatónál az üzemanyagok, az energia és a gyógyszerárak változását figyelmen kívül hagyják.) Most pedig feltűnt egy - jegyezzük meg: szintúgy követhetetlen - újabb mutató: a volatilis (változékony) áralakulásoktól megtisztított.
A statisztikai adatokkal is az történik, mint Arany János balladájának Ágnes asszonyával, aki a patakban "régi rongyát" igyekszik fehérre mosni, de sikertelenül. A fogyasztó azt tapasztalja, hogy az emelkedő bérekre tekintettel a termelők és szolgáltatók már nem elégedettek az elmúlt öt esztendőben alig-alig növekvő áraikkal. Ezért egyre többet hárítanak át megnövekedett költségeikből a fogyasztókra. Jól érzékelhető például, hogy az alapvető élelmiszerekért egyre többet és többet kell fizetni. És ezt a maszatot még Ágnes asszony sem tudja rólunk lesikálni.
2019.01.16 09:00
Frissítve: 2019.01.16 09:05