Kácsor Zsolt: Díszpolgár leszek Debrecenben

Publikálás dátuma
2017.09.16. 09:40
FOTÓ: KONYHÁS ISTVÁN

Akadt egy kis írásos csörtém a debreceni önkormányzati média egyik munkatársával, egy olyan emberrel, aki a debreceni polgárok pénzéből dolgozik, fogalmaz véleményt, és tesz közzé örömódaszerű közleményeket a fideszes városvezetés el-ké-pesz-tő-en hi-he-tet-le-nül föl-fog-ha-tat-lan sikereiről – szóval egy olyan munkavállalóval támadt nézeteltérésem, aki abból a pénzből tartja el a családját, amit a hazugságokért, csúsztatásokért, elhallgatásokért és kussolásokért kap.

Azon szólalkoztunk össze, hogy én kifogás tárgyává merészeltem tenni a debreceni vagyonkezelő holding (vagyis a debreceni polgárok) tulajdonában lévő hírportál azon meghökkentő eljárását, miszerint egyetlen szóval sem számoltak be a Putyin orosz elnök egyetemi díszpolgári címe miatt kirobbant országos és helyi fölháborodásról. Napokig nem adtak hírt arról, hogy a szenátus döntésétől négy tanszék elhatárolódott, sőt, bátran kussoltak arról is, hogy Vajda Mihály filozófus professzor visszadobta a Debreceni Egyetemtől kapott professor emeritusi címét a feladónak, pedig ez a pofon akkorát csattant, hogy a Putyin díszpolgári címét megszavazó szenátorok füle még mindig csöng tőle. Azért az nagyot szól, ha egy nemzetközi hírű filozófus kerek-perec "gusztustalanságnak" minősíti a Debreceni Egyetem szenátusának döntését. Ám Vajda Mihály tiltakozása nem érte el annak a szerkesztőségnek az ingerküszöbét, amely a debreceni polgárokat a saját pénzükön nézi hülyének. Mindjárt számítana persze, ha Vajda Mihály kiállt volna a dicső szenátus döntése mellett, de hát: nem állt ki.

Szóval ez az ember, aki a fizetését a kussolásért kapja, először azzal védte a debreceni hírportál eljárását, hogy nekik meg kell szólaltatni a másik felet is, ez pedig időbe telik. Gondoltam, akkor a debreceni sajtó ezen oroszlánjai biztosan elutaztak Moszkvába, bekopogtattak a Kremlbe, s bekiáltottak bátran a kapun, hogy hé, Vlagyimir Vlagyimirovics, gyere csak ki, jómadár, Debrecenből jöttünk, és a másik felet keressük. Hát ki más lenne a másik fél, ha nem Putyin elnök, aki ellen a tiltakozás felhorgadt? Szóval gyere csak, Vlagyimir Vlagyimirovics, zdrasztvujtye, tavaris, davajtye poznakomitszja, és mondd csak el, mit gondolsz a te díszpolgári címed ellen tiltakozókról! És akkor a halálosan bátor, csak a az újságírói szakma szabályai szerint tevékenykedő, harcos debreceni újságírók elé odaállt volna a kissé megszeppent Vlagyimir Vlagyimirovics, és azt mondta volna nekik: szibériai munkatáborra gondoltam, galambocskáim, jó lesz? Mire a debreceni újságírók azt felelték volna, hogy da, da, szpasziba, jó lesz, Vlagyimir Vlagyimirovics, mert ha egy Hodorkovszkijjal el tudtál bánni egy szibériai lágerben, akkor ezzel a pipogya kis mitugrász Misuval is elbánsz majd.

De én balga, erre hiába vártam. Debrecen nem szólaltatta meg Vlagyimir Vlagyimirovicsot, mint másik felet.

Arra jutottam ezután, hogy biztosan én gondolom rosszul, és az a titokzatos másik fél, akit a debreceni polgárok által kitartott kussolók meg akarnak szólaltatni, az nem is Putyin elnök, hanem a Debreceni Egyetem rektora: Szilvássy Zoltán! De hát ő meg ott van helyben! Egyelőre nem Moszkvából rendel őkegyelmessége, hát őrá meg miért kell napokig várni? Elég volna átszólni neki a fideszes városházáról, vagy a pártközpontból, ahogy szokták: ugorgyá' mán, Zoli, meló van! Odaszólt volna neki az új tárca és diploma nélküli miniszterünk, az a jaó Kaósa Lajos, hogy oszt' igyekezzé rendesen megszaólalni másik félként, te Zoli, ne kergessen hiába tégedet az a jaó debreceni sajtaó.

Aztán erre is hiába vártam napokig, a debreceni hírportál a Putyin-ügyet illetően mély hallgatásba burkolózott, csak a megfelelő ánuszt kényeztető tisztelet és jóakarat hangjait hallhattuk a sajtó helyi oroszlánjainak barlangjából.

Végül mégis választ kaptam, méghozzá frappánsat és csattanósat! Mert az az illető, akiről a bevezetőben írtam, s aki magát a nyilvánosság előtt újságírónak nevezi (ami engem nem zavarna, csak legalább négy fal között csinálná), szóval ez a szellemes debattőr azt találta válaszolni arra a kérdésemre, hogy miért hallgatnak ők a Putyin-ügyben, hogy én debreceni újságíró koromban gyógyszerre ittam, ő ezt egy velem készült interjúban olvasta. S hozzátette azt is, hogy ezek szerint én "beállva" tudósítottam az ország legnagyobb napilapját.

Azt a hétszázát! Jól megkaptam! Ez aztán a szakmai válasz! Ha jól értem (feltéve, ha nem vagyok beállva), akkor a helyi médiaoroszlán érvelésének lényege, hogy ők ugyan kussolnak, mert a másik félre várnak, te azonban, Zsolti, te viszont gyógyszerre piáltál, bibibí!

Gyorsan össze is számoltam, hogy mi mindent csináltam a tizenöt debreceni évem alatt: megszereztem a második diplomámat, letettem egy nyelvvizsgát, elvégeztem három év doktori iskolát, írtam négy könyvet és több mint háromszáz tárcanovellát – ja, és közben főállásban tudósítottam a lapot. Egek! Még tizenöt ilyen jól beállt évet, és esküszöm, Debrecenben én is díszpolgár leszek.

Szerző

Nagydíjas gumicsontok

Publikálás dátuma
2017.09.16. 09:35
FOTÓ: MTI/SOÓS LAJOS

Az újságírók, tévések, rádiósok még jól emlékeznek azokra az időkre, amikor a fideszes politikusoknak fontos volt, hogy megszólalhassanak. Volt véleményük mindenről és keresték is az alkalmat, hogy kifejthessék. 2010 óta ezen a téren is új korszak kezdődött. Minthogy hatalomra kerültek, már ők szabják meg mikor, miről és főleg: kinek beszélnek. Az érdeklődő sajtó- és médiamunkások pedig megtanulhatták, hogy a nemzeti együttműködés rendszerében a rend a legfontosabb. Így nemcsak elutasításban van részük gyakran, hanem - sajtótájékoztatókon - rendreutasításban, kioktatásban és rendszeresen mellébeszélésben is.

Ehhez szinte már hozzászokhattunk. Nemrég azonban kiderült, hogy a média irányításában és fegyelmezésében szinte korlátlanok a lehetőségek. Először annyi történt, hogy egy szék üresen maradt. A Fidesz frakcióvezetőjét várták interjúra az ATV reggeli műsorában, ám Kósa Lajos nem jelent meg. Hiába keresték, sehol sem volt. Utóbb aztán elnézést kért és megígérte, legközelebb rendelkezésre fog állni. Alig 24 órával később viszont a miniszterelnök szokásos pénteki rádiószózata kezdődött fél órás késéssel. Addig gyakran elhangzott, hogy már várják Orbán Viktort a stúdióba, közben lejátszották az összes álló anyagot, amit csak találtak, s felborították a műsorrendet is, elmaradt a 8 órakor esedékes Krónika. Majd elkezdődött az interjú, mintha mi sem történt volna, a fél órás késésre pedig semmilyen magyarázatot sem adtak.

Mindez egyértelműen jelzi, hogy az egykor készséges fideszesek mennyire tekintik partnernek a sajtót és a médiát. Semennyire. Uralkodni próbálnak felette, s kizárólag a hatalmukat kiszolgáló eszköznek tekintik. Minden megnyilvánulásuk ezt erősíti, s nincsenek kétségeik, hogy azt csinálhatnak, amit csak akarnak.

Néha persze dobnak egy kis gumicsontot a kedvenceiknek. Így aztán a hozzájuk közel állók jól értesültek lehetnek, cserébe részei a propaganda-gépezetnek. Sőt, időnként még honorálják is tevékenységüket. A Magyar Termék Nagydíj idei elismerését megkapta két tévés hírműsor is. "Véletlenül" mindkettő hűségesen szolgálja a hatalmat. Pedig azért díjazták őket, mert "sokat tettek a kiemelkedő magyar minőség kommunikációjáért". Ebben látszólag nincs politika, de azért ez senkit se tévesszen meg. A nyomtatott és elektronikus médiumok közül pont az MTVA, valamint a TV2 hírműsorai érdemelték ki a Sajtókövete nívódíjat. Vagyis azok a szerkesztőségek, amelyek oly sokat tettek azért, hogy pártunk és kormányunk üzenetei mindig eljussanak a széles közvéleményhez. Tőlük aztán folyamatosan értesülhet a néző arról, hogy mennyire tökéletes a mai rendszer, annak ellenére is, hogy az ellenség - Soros, Simicska, a baloldal, a Jobbik, Brüsszel, szinte mindenki - állandó aknamunkával igyekszik gyengíteni. Mindezt pedig természetesen "kiemelkedő magyar minőségben" közvetítik.

Náluk aztán rendszeres szereplők a hatalom felkent megmondóemberei, akik megannyi papagájhoz méltóan igyekeznek előadni a kedves vezető gondolatait. Közülük a képzeletbeli nagydíjat a Fidesz eddigi frakcióvezetője érdemelné ki, bár gyakori szerepléseit a jelek szerint a következő időszakban fájdalmasan nélkülöznünk kell. Kósa Lajosból ugyanis miniszter lesz, s talán ez a váltás magyarázza azt is, miért nem ment el a már említett interjúra az ATV-be. Azt egyelőre csak találgatni lehet, hogy immár megszokott hebegései-habogásai, egyértelmű butaságai, vagy más okok késztették Orbán Viktort arra, hogy vele növelje a kormányzati vízfejet. Ami biztos, egy nagyon színes egyéniség kerül olyan területre, ahol talán kevéssé tudja majd kamatoztatni a sajtómunkások ráncba szedésével kapcsolatos képességeit.

A különböző hírportálokon se szeri, se száma azoknak az összeállításoknak, amelyek a volt debreceni polgármester mosolyogtató, kacagtató, vagy éppen szomorú megnyilatkozásait elevenítik föl. A legemlékezetesebbek kétségkívül azok a részek, amelyekben az őt faggató újságírókat igyekszik megfegyelmezni, s egyúttal normális viselkedésre ösztönözni. Mivel azonban időről-időre újabb és újabb kellemetlen kérdéseket próbáltak feltenni neki, hát kénytelen volt kioktatásait rendszeresen megismételni, miközben pártja tetteinek és állásfoglalásainak mozgatórugóira nem derült fény. Talán a legjellemzőbb mondata, amely egy interjú közben hangzott el: „Nem tudna valami olyan kérdést feltenni, amire pozitívan lehetne válaszolni?”.

Ebben benne van a jelenlegi hatalom embereinek teljes "ars poeticája". Hogy ők mindig csak jót akarnak, de ellenséges közegben kell hosszú évek óta ezért a jóért küzdeniük. Hogy erőfeszítéseiket sem ismerik el, pedig a hatalmas nehézségek ellenére mindent megtesznek. Ehhez ugyan nem várnak nagy hozsannázást, noha úgy érzik: megérdemelnék. De ami a legfontosabb: itt mindig annak kell történnie, amit ők - és főképpen Orbán Viktor - elképzel, s megvalósít.

Ezt erősítette meg a nagy hatalmú kancelláriaminiszter is, akinek egyébként - ki tudja, miért - a jelek szerint már kezd elege lenni a fővárosi nagypolitikából, s inkább visszamenne szűkebb pátriájába. Lázár János elismeréssel méltatta Kósa Lajos frakcióvezetői és polgármesteri kvalitásait, majd közölte: "Ha Orbán Viktor a választás előtt vagy a választás után arra kéri Kósa Lajost, hogy legyen a kormány tagja, azt én jó döntésnek tartanám". Lefordítva: amit a bölcs vezér tesz, mond és kitalál, az úgy van jól. Bármi is legyen az, jó döntés.

A sajtóban és a médiában még megmaradt kritikusok persze akadékoskodhatnak, akár kérdezhetnek is, meg hozhatnak ellenérveket. A jelenlegi hatalmat azonban ez egyáltalán nem érdekli. A gumicsontokat ők dobálják.

Szerző

Egy „nem-feminista” gondolatai

Publikálás dátuma
2017.09.16. 09:30
A FEMINA NŐI FOCICSAPATA A '70-ES ÉVEKBEN - Az egyenjogúság adott, de az egyenlőség már egyáltalán nem az FOTÓ: MTI/SOÓS LAJOS

Nem anti-, csak nem-feminista vagyok. Nem szeretem ezt a mozgalmat. Jó sok éve írtam is erről, érvekkel alátámasztva, amire egy izgága politikus publicista kolumnás cikkben támadott meg. Ugyanis az a véleményem, hogy a feminizmus, a mozgalom a harsánysága és állandó támadási készültsége miatt nem rokonszenves sokak szemében. De elismerem, nem biztos, hogy igazam van, csak viszonylag számos ember véleményét visszhangozom.

Miért is írok erről? Mi célja egy nemleges véleménynek? Két érdekes, izgalmas írás késztet erre. Lévai Katalinnak jelent meg két cikke a Népszavában, a Szép Szóban a magyarországi feminizmussal kapcsolatosan, elsősorban a rendszerváltás utáni időkről szólva (A lázadás kora; A szabadság kísérlete). Keserű, feljajduló írások. Sok tekintetben igaza van a szerzőnek, hiszen nézzük csak meg, hány nőnemű miniszter van a mostani magyar kormányban? Persze, hogy nulla. De ne feledjük, hogy ugyanennyi volt a számuk az legutóbbi szocialista kormányban is, vagyis nulla, sőt, a megelőző MSZP-SZDSZ-kormányokban is alig egy-kettő. És a parlamentben is tíz százaléknál alacsonyabb a nők aránya. No és a tévék beszélgető műsoraiban? A többségükben férfiak ülnek körben, sőt, ahol egyszerre többen is szerepelnek, csupa hímnemű a meghívott. Még a nőriporterek is többnyire férfiakat szólaltatnak meg. És az iskolákban? A tanárok nagyobb része nő, az igazgatók főleg férfiak. Az orvosoknak legalább a fele nő, a rendelő- és kórházigazgatók zöme férfi.

No lám, hát én is panaszkodom. (Nem, csak helyzetképet írok.) Holott épp ellenkezőleg, arra szeretnék rámutatni, hogy hatalmas a fejlődés, amivel gyakorlatilag sosem foglalkoznak a nőkérdésekben eljárók, hangadók.

Látszólag nagyon messzire nézek vissza. A 19. század közepén, az akkor (is) fejlettnek számító Angliában élt egy roppantul tehetséges nő, amatőr matematikus, a modern számítástechnika egyik ősanyja. Világhíres lord lánya (Byroné), egy earl felesége: Ada. (Ma számítógépes programnyelv viseli a nevét.) Ráadásul nemcsak előkelő, de nagyon gazdag is volt. Ám Ada mégsem rendelkezhetett a pénzével, csak a férje. Ma pedig? Vannak a világban nő pénzügyminiszterek, sőt, az USA nemzeti bankjának nagy tekintélyű elnöke nő (Janet Yellen), és ugyancsak nő az orosz központi bank kormányzója, meg a négy első helyettesének egyike is (Elvira Nabiullina és Kszénia Judajeva). De persze, manapság még nekünk, átlagos magyar nőknek is teljesen természetes lehetőségünk, hogy saját bankszámlával rendelkezzünk. Vagy itt a névhasználat. Amikor sok-sok évtizede férjhez mentem és megtartottam a nevem, ez a tettem még lázadásnak számított. Ma pedig mindennapos szokás. Mi több, a mai ifjabb nemzedék már legfeljebb az irodalomból ismeri a fattyú szót, mert a fogalom maga teljesen kiveszett a mindennapokból.

Persze, reformálni, korrigálni való bőven akad a nők helyzetének javítására. Mondhatnók rögtön, hogy a magyar alkotmány (bocs, alaptörvény) garantálja az egyenjogúságot. Meg ugye, az évben minden március 8-a a nőké. Nos, kétségtelen, hogy az egyenjogúság adott, de legyünk tárgyilagosak, az egyenlőség már egyáltalán nem az. Mert statisztikák szerint a magyar nők munkabére átlagosan mintegy húsz százalékkal elmarad a férfiakétól, mi több, az azonos munkakörben dolgozóké is nyolc százalékkal kevesebb, a nők hátrányára. Az előző adatnak az a magyarázata, hogy jóval kevesebb nő található a magasabb javadalmazású, vezetői munkakörökben, mint férfi. De az azonos munkakörben dolgozók elmaradása már semmivel sem magyarázható.

Vagy mégis. A gyermeknevelés, az otthon maradás gyesen, döntő mértékben nőszerep Magyarországon. Mindenképpen el kell érni, hogy az apák is maradjanak, vagyis inkább maradhassanak otthon a kisbabával és/vagy a beteg gyermekkel. Feltolul bennem egy emlék. Egy követségi fogadáson beszédbe elegyedtem egy középkorú hölggyel. Kiderült, az éppen aktuális norvég miniszterelnök felesége volt, maga is vezető közgazdász. Elmondta, hogy mindhárom gyermeküknél a férje, aki akkor „csak” miniszter volt, maradt otthon több hónapra, és mostanra már felnőtt fiai is így fognak eljárni, amikor apák lesznek.

Igen, ez, a gyermekkel törődés a női egyenlőség egyik kulcsa, ami egybecseng a házi munkamegosztás követelményével. Vagyis, a férj ne „besegítsen”, ha kedve tartja, hanem szisztematikusan végezze az otthoni feladatok ráeső részét. És ahogyan társadalom is az ésszerű munka- és tudás-megosztáson alapul, az otthoni mikrotársadalomnak is így kell felépülnie. Ma már egyébként kedvező jel, hogy egyre több erre a példa a fiatalok körében. Rendkívül fontos a nevelés ehhez. Az anyák feladata, hogy gyermekeiket nemre való tekintet nélkül egyformán terheljék rájuk szabott feladatokkal. Mert bizony nagy a hajlam az anyák körében arra, hogy a fiúgyerek mehet focizni a haverokkal, de a lány maradjon otthon, segítsen főzni, mosogatni. Igen, a nőknek nem tüntetni kell (persze, adott alkalmakkor arra is szükség lehet, de nagyon ritkán), hanem lényeges, hogy okos módon teremtsék meg és irányítsák a családi feladat-megosztásokat. És akkor lényegesen több nő vállalhat magasabb, akár vezetői tisztségeket is a munkában, nem félve, hogy ettől felborul a családi élet.

Ha vannak nőmozgalmak, akkor ebben kell nagyon hathatósan eljárniuk. A nevelésben, meggyőzésben. Másrészt pedig abban, hogy a média és a reklámok is változtassanak káros jelenségeiken. Például a reklámokban, ahol a képeken mindig a nő használja az új mosógépet, a tisztítószereket, a pelenkákat. A minap háborogtam egy tévéreklámon, amely valamilyen szőnyegtisztító csodaszert hirdet. Természetesen anyu használja nagy boldogan, éppúgy, ahogy a bébit is ő teszi örömtelivé az újfajta pelenkával. Ha családfő szerepel a szövegben, ami lehet akár „komoly” interjú is, akkor a családfő kifejezés ne automatikusan a férjet vagy apát jelentse. És ne hagyjuk, hogy Zsuzsikának, Katikának szólítsanak, miközben a mellettünk álló/ülő, tán kisebb képzettségű férfinak Kovács úr, Nagy úr dukál. És ne engedjük, hogy egy adott testületben egyedüli nőként mindig ránk csúsztassák a jegyzőkönyv-vezetés undok munkáját.

Kiderül hát, teendő még van bőven a nők egyenlőségének megvalósításában. Okos, mértéktartó mozgalmaknak akad még teendőjük. Elsősorban neveléssel, meggyőzéssel, oktatással. De nem harcos, egyoldalú, olykor haragot gerjesztő kiállásokkal, mint a feminista mozgalmak teszik, mert az inkább taszít, elidegenít, mint meggyőz.

Amikor szelíden vitázom az általam nagyra becsült Lévai Katalinnal, egy - szerintem téves - kitételét mindenképpen külön is ki kell igazítanom. Második cikkében arról írt, csalódást jelentett számára, hogy a magyar nők a rendszerváltás után „nem vonultak utcára, nem verték félre a harangot a mindennapi jogsérelmek, az alacsony bérek, a kirekesztés, a munkahelyi diszkrimináció, a szexista nyelvhasználat (…) miatt sem”. És így folytatja: "a nők többsége nem akart dolgozni a rendszerváltás után, nyilván elege lett a rosszul fizetett, rossz minőségű munkából, amit korábban végzett”. Ugyan már! Nem elege lett, hanem egyszerűen megszűnt a munkája. Merthogy az Antall-kormány az elrontott, dilettáns privatizációval lényegében leírta a magyar ipart, a zöldbárózással pedig az addig nemzetközileg is elismert mezőgazdaságot. A privatizáló külföldi vállalatok jelentős része nem termelést, technológiát vett meg, hanem a konkurens piacokat hódította el. Többségükben megszűntek a nagyobb részben női munkahelyekkel dolgozó könnyűipari meg elektronikai cégek. Ezekben, nem vitás, nők tömege végzett nehéz, zajos, monoton munkát. Igaz, de volt munkájuk, akárcsak a felbomlott tsz-ekben is. Nem menekülés volt tehát a magánéletbe, nem a magánszféra értékelődött föl, ahogy L. K. állítja, dehogy, egyszerűen nem volt, hol elhelyezkedni. Ez a helyzet nem csak a nőket érintette, hanem például a romákat is. Ezért e problémakör már egyáltalán nem csak nőkérdés, hanem messzire vezető gazdaságtörténeti helyzet, ami kötetnyi, mélyreható elemzést, tanulmányozást igényel.

És a végére két megjegyzés. Az egyik, hogy szerintem régóta nem kell már nőnap. Nem kell, mert érjük el - törvényekkel és meggyőzéssel -, hogy ne csak egyetlen egy nap legyen a nőké, hanem az év összes napja ember-nap legyen, nemtől függetlenül. A másik pedig: várom az ifjú magyar nők színre lépését a hazai politika küzdőterén, hogy akár már a közeljövőben lehessen nekünk is olyan okos, sőt bölcs, körültekintő és sikeres, történetesen nőnemű kormányfőnk, mint amilyen például a németeknek van. Mert egyelőre férfi honfitársaim között ilyen személyiséget nem látok.