Bár a százalékokat tekintve nem a német szociáldemokraták, hanem a kereszténydemokraták szenvedték el a legsúlyosabb vereséget a vasárnapi parlamenti választáson, az SPD 1949 óta nem szerepelt ennyire gyengén, Martin Schulz pártelnök mégsem fogta fel tragikusan a dolgot, sőt, az első eredmények közzétételét követően mintha inkább megkönnyebbültnek látszott volna. Elképzelhető, hogy még rosszabb szerepléstől tartott, s attól, hogy a balközép politikai erő 20 százalék alá kerül. Pedig elnöksége eddig nem volt sikertörténet, hiszen eddig négy vereséget könyvelhetett el: hármat tartományokban (Szárvidék, Schleswig-Holstein, Észak-Rajna-Vesztfália) és egyet a Bundestag helyeiért zajló voksoláson.
A sikertelenség ellenére mégsem követelik Shulz fejét, s az Európai Parlament volt elnökének sem jutott eszébe, hogy benyújtsa lemondását, ő kívánja ellenzékből iránytani az SPD megújításának, újjáépítésének folyamatát. A tagság sem követeli Schulz távozását, a pártelnök élvezi a befolyásos alsó-szászországi, az észak-rajna-vesztfáliai tagszervezet bizalmát (ez utóbbi szűkebb pátriája). Az SPD jövőbeli reménységének Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartományi miniszterelnökét, Manuela Schwesiget tartják, egyelőre azonban az 1974-ben született politikus sem érzi szükségét annak, hogy a regionális politizálást a szövetségire cserélje fel.
Akadtak azért bíráló hangok is. Stephan Weil, Alsó-Szászország miniszterelnöke szerint a gyenge szereplést az elmúlt évek rossz csapatszelleme idézte elő, a kritika célpontja azonban nem Schulz volt, nem is lehetett, hiszen csak 2017 márciusában választották meg az SPD élére, előtte nem volt semmilyen szerepe a pártvezetésben – írja a Süddeutsche Zeitung. A pártelnökségben a balul elsült kampányt is kárhoztatták a történtekért, ám ez esetben sem merült fel a pártelnök felelőssége.
A szociáldemokratáknál most fogadkoznak, hogy sokkal őszintébben tárják majd fel a szereplés okait, mint tették azt 2009-ben és 2013-ban. Martin Schulz azt tervezi, hogy a decemberi pártkongresszusig több gyűlésen elemzik az okokat. Hogy valóban lesz-e szembenézés, vagy önkritika, az egyelőre kérdés, Schulz ugyanis Angela Merkelt tette felelőssé a német demokrácia jelenlegi állapotáért.
A nagy kérdés az, merre halad tovább a párt. Erről is tanácskozni kell, bár a pártelnök szerint a programjuk jó, lehet rá építeni. Azt azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az SPD is áldozatává vált annak a trendnek, amely összességében az európai szociáldemokratákat jellemzi: folyamatosan csökken a támogatottságuk. 1965-1983-ban az NSZK-ban népszerűsége 40 százalék körüli volt, s 2002-ben is képes volt egy 38,5 százalékos eredményre. Azóta azonban nem képes magára találni, s a 20,5 százalékos szerepléssel ráadásul egy olyan lélektani határhoz került, amely alá kerülvén már egyenesen az enyészet fenyegetné az SPD-t.
A legsúlyosabb problémát az jelenti, hogy azokban a munkásrégiókban, tartományokban forulnak el az SPD-től, amelyek eddig tömegbázisának számítottak. Haburgban, Brémában, valamint az iparvidékéről ismert Dortmundban, vagy Gelsenkirchenben katasztrofális mértékű, 8-10 százalékos zuhanást kellett átélnie.
Az Infratest dimap iroda felmérése szerint a párt korábbi választói hasonló mértékben vándoroltak át más tömörülésekhez, így a parlamentbe először bejutó jobboldali populsita Alternatívához (AfD), s a Bundestagba visszakerült FDP-hez. Ez szintén megfelel az európai trendnek, hiszen a francia szocialisták és a holland Munkáspárt tradicionális szavazói közül is sokan a jobboldali radikális, bevándorlásellenes és iszlamofób Nemzeti Front (FN), illetve a Szabadságpárt (PVV) neve mellé tették az ikszet. A spanyol szocialistáktól pedig sok szavazó vándorolt át a baoldali radikális Podemoshoz és a katalán nacionalistákhoz – emlékeztet a Politico.
A szakszervezetek, a munkások már nem érzik magukénak a szociáldemokratákat, nem tudnak azonosulni az eszméikkel. A volt NDK területén például már sok szavazó a Balpártot is túlzottan puhánynak tartotta ahhoz, hogy rá adja a voksát. Miután a munkások nem érzik azt, hogy számíthatnának bármely hagyományos parlamenti párt képviseletére, ezért tiltakozásképpen a szélsőségesekre szavaztak.
Gerhard Schröder Agenda 2010-es reformjaival megalapozta ugyan a gazdasági növekedést, amelynek Angela Merkel kormányai váltak a legfőbb haszonélvezői, a szegényebb rétegek azonban úgy érezték, hogy az ő gondjaikkal senki sem foglalkozott. Az SPD liberálisabb lett, amit például az azonos neműek házasságának támogatása is mutat, de a hagyományos szavazóbázis egy részének ez sem nyerte el a tetszését.
Az eltelt négy év koalíciós kormányzása alatt az SPD nem tudta bizonyítani, hogy a kancellárénál jobb politikára képes. A közös kormányzásnak akadtak előnyei és buktatói. Az előnye az volt, hogy az SPD programjának több pontját meg tudta valósítani, így a minimálér bevezetését, s a korai nyugdíjazását azoknak, akik hamarabb kezdtek dolgozni. A hátránya, hogy sokan már nem tudtak különbséget tenni a CDU és a szociáldemokraták között, sokan azt sem tudták, hogy ezeket az SPD javaslatára fogadták el.
Nagy talány, mi történik akkor, ha Angela Merkel nem tud hárompárti koalíciót létrehozni a szabaddemokratákkal és a Zöldekkel. „Beszélni mindig lehet” – közölte, azt azonban kategorikusan kizárta, hogy Merkel irányításával folytassák a nagykoalíciót. „Egy ilyen kormányba nem lépnék be. Hogy mi történne akkor, ha nem Merkel lenne a kancellár? Ez már annyira hipotetikus kérdés, hogy nem is érdemes feszegetni.