Éber Márk Áron: A homokóra közepe – a szűkülő középosztály nyomában

Publikálás dátuma
2017.09.30. 08:14
FOTÓK: AFP

A magyar középosztály nagyon szűk és egyre csak szűkül. A középosztály tisztes életkörülményeket, stabil vagyoni helyzetet, biztos egzisztenciát jelent. Ez ma nagyon kevesek kiváltsága. Azoknak, akik a magyar társadalmi piramis közepén helyezkednek el, nincs biztos egzisztenciájuk. A magyar társadalmi piramis közepén elhelyezkedők nem középosztálybeliek.

Aki ma középosztálybeli életszínvonalon él, a társadalmi piramis felső harmadában helyezkedik el. A magyar társadalom többségének, alsó kétharmadának életkörülményei nem érik el a középosztályi életszínvonalat. Ezt Tóth István György társadalomkutató mutatta ki az elmúlt években. A társadalmi piramis közepén és alján elhelyezkedők helyzete tapasztalata szerint elkeserítő. A nagyjából középen lévők háromnegyedének komoly gondot okozna egy váratlan kiadás. Kétharmaduk nem engedhet meg magának egy egyhetes külföldi nyaralást. Harmaduk rendszeresen nem tud húst tenni az asztalra.

A többkulcsos, progresszív személyi jövedelemadót a 2010-ben hivatalba lépő kormányzat egykulcsossá tette. Egy ennek hatásait vizsgáló elemzés 2013-ban kimutatta, hogy az adókedvezmény „74 százaléka a két legmagasabb jövedelmi tizedbe tartozó gyermektelen adózók nettó jövedelmét növelte.” A legnagyobb adókedvezményt a legnagyobb jövedelműek kapták. A felső ötöd.

A középosztályok bővülésének fő periódusa Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a második világháború végétől az első és a második olajválságig (1973, 1979), majd a neoliberális fordulatig tartó három évtized volt. Ebben az időszakban a világ nyugati részén többkulcsos adórendszerek működtek, a magas jövedelműektől vonták el a legnagyobb adókat, hogy abból fejleszthessék az oktatást, az egészségügyet, a közösségi közlekedést, és támogathassák mindenki lakhatását. Népes és erős szakszervezetek működtek, a munkahelyek biztonságban voltak. Ez volt a jóléti állam közvetítésével a tőke és a munka között kialkudott kompromisszum kora. A szabályozott piacok, a „megfékezett” kapitalizmus XX. századi korszaka. Nyugaton ez az intézményrendszer biztosított keretet a középosztályok bővülésének és erősödésének. A hetvenes évek válságai után a nyolcvanas évek elején neoliberális korszakváltás következett. A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság óta a világ gazdagabbik részének középosztályai is olvadnak.

A munkásosztályt gyorsan és hatékonyan „ledarálták” a munka biztonságának elvételével, a szakszervezetek meggyengítésével, a dolgozók kiszolgáltatott helyzetbe hozásával, a jóléti újraelosztás leépítésével. A 2008-as válság terhei azonban nemcsak a munkás- és a középosztályt sodorták nehezebb helyzetbe. A válságot nyugaton a társadalmak „alsó 99 százalékának” kellett megfizetnie, miközben a leggazdagabbak, a legfelső 1 százalék, csak tovább növelte addig is példátlanul nagynak számító vagyonát.

Hogyan lehetne ezt megfordítani?

Nyugaton és nálunk is lehetséges változás. Az állam rendelkezésére álló forrásokat át kell csoportosítani, az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátórendszerek minőségi fejlesztésére kell szánni. Az emberek munkaképességébe, értékteremtő képességébe kell befektetni, hogy területi elhelyezkedésüktől és osztályhelyzetüktől függetlenül mindenki jó minőségű közszolgáltatásokat kaphasson. Hogy mindenki kaphasson esélyt arra, hogy kibontakoztathassa a benne rejlő lehetőségeket.

Miből volna mindez finanszírozható? Többkulcsos jövedelemadóból, nyereségi és örökösödési adóból, a közteherviselés alól kibújó leggazdagabbak megadóztatásából, a korrupcióval elfolyó közpénzek megfogásából.

Az állam felnőttképzéssel és átképzésekkel segíthetné a dolgozókat. A lakhatási problémák enyhítésével, a közösségi közlekedés támogatásával és fejlesztésével segíthetne az embereknek olcsóbban eljutni a munkába, az iskolába. A szakszervezetek támogatásával és erősítésével emelhetne a béreken is. Hosszabb távon mindez gyarapítaná és szélesítené a középosztályt. Nálunk, Magyarországon is.

Kiss Ambrus: Közmunkarendszer - Ez így nem mehet tovább

Publikálás dátuma
2017.09.30. 08:13
FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

A közmunkát istenítik vagy démonizálják. A közmunkát végzőket eltartottnak nevezik, vagy lesajnálóan nem értékteremtő munkát folytatóknak tartják. Az biztos, hogy látványos, hiszen az állam mindent megtesz azért, hogy lássák a választók. Ha máshogyan nem, akkor a sárga mellényben útszélén dolgozó emberek látványa elég feltűnőnek számít.

A politikai pártok is csak ízlelgetik a problémát, és nem tudnak a kormánnyal szemben értelmes válaszokat adni rá. Valójában félnek attól, hogy a többségi társadalom alapvetően egyetért az „aki nem dolgozik, az ne is egyék” elvével.

És miközben a közmunka volt a kormány szegénység elleni politikájának zászlóshajója, eljutottak odáig, hogy gazdasági okok miatt le kell építeniük.

Az aranykor

A közmunka nem a mostani kormánnyal jött létre. Azt is mondhatnánk, hogy mindig is velünk volt, hiszen már Mária Terézia idejében (1740-1780) is a jobbágyokkal végeztették a folyószabályozást. Korábban ezek a közmunkák ingyenmunkának (robotnak) számítottak, de az 1767-es rendelet után, amikor szabályozásra került a földesúr számára végzett ingyenmunka aránya, a folyószabályzási közmunkáért már bért kellett fizetni. (Olykor csak kellett volna.)

A két világháború közötti időszakban, főleg az 1929-es világgazdasági válság után, úgy döntött a kormány, hogy a hárommillió éhező szegény ember problémáját nem segélyekkel, hanem valamilyen munkával akarja megoldani.

A rendszerváltás utáni időszaktól kezdve ismét folyamatosan volt közmunka. Megítélésem szerint az első komoly ideológiai változás akkor történt, amikor 2006-ban ismét megválasztott MSZP-SZDSZ koalíció elindította az „Út a munkához” programot. (A program ténylegesen 2009-ben kezdődött meg.) Ennek a célja a rendszeres szociális segélyen lévő, tartósan munkanélküliek munkára ösztönzése, foglalkoztathatóságának javítása volt. A terv szerint a munkára képeseknek munkát kellett végezniük, amelyért – segély helyett – munkabért kapnak. Akik életkorukból, egészségi állapotukból, sajátos egyéni élethelyzetükből adódóan nem tudtak munkát vállalni, továbbra is rendszeres szociális segélyre jogosultak maradtak, aminek fejében együtt kellett működniük a családsegítő központtal.

Magyarán, az állam a segélyezettek körét kettévágta, az önkormányzatoknak pénzt adott a közmunka megszervezésére, a munkára alkalmasak körét pedig kötelezően közmunkát végezni küldte. A dolog ennyire egyszerű volt és éppen ekkora hatásfokkal is járt. A sikertelen rendszer nem vette el a Fidesz kedvét attól, hogy jóval kiterjedtebb közmunkarendszert hozzon létre. Politikailag ez volt a leghasznosabb a számára – két okból.

Egyrészt – és ebben szerintem nagyon fontos egyértelműen fogalmazni – a mai közmunkarendszer válasz volt a többségi társadalom azon előítéletére, amely szerint „jobban megéri segélyen lenni, mint dolgozni”. Egy korábbi felmérés szerint a társadalom úgy gondolja, hogy a segélyezettek 34-44 százaléka csalással, legyünk finomabbak, jogosulatlanul vette fel a segélyt. Ezzel szemben egy 2008-as elemzés már azt mutatta ki, hogy ez az arány csak 5-10 százalék lehet, miközben sokan információhiány, szégyenérzet miatt maradtak ki a segélyezési rendszerből.

Másrészt a közmunkarendszer kiterjesztése a Fidesz társadalompolitikai felfogása miatt vált az egyetlen, ráadásul kikövezett úttá. A középosztály megerősítésével akartak törődni, e törekvésnek azonban nem része, hogy az alsó rétegeket felzárkóztassák. Olyan megoldást kellett kitalálniuk, amely egységesen kezeli a helyzetet, és nem kell precíziós programokkal bajlódniuk. Ráadásul a középosztálynak is kedvére van.

FOTÓ: TÓTH GERGŐ

FOTÓ: TÓTH GERGŐ

A totális rendszer

A mai közmunkarendszer méretei megdöbbentőek. Volt olyan időszak, amikor havi átlagban 200-220 ezer ember dolgozott benne. De ami még szörnyűbb: a rendszer mágnesként kezdett működni, mind nagyobb rétegeket szívott fel. Kutatás bizonyítja, hogy a munkaügyi rendszerben rövid időt töltők száma növekszik. Sőt megjelentek olyanok is, akik nem voltak a munkaügyi rendszerben korábban, hanem szinte azonnal közmunkán találták magukat. Az adatokból egyértelműen következik, hogy a mai közmunkarendszer nem átmeneti foglalkoztatási zavart akar megoldani, hanem ez lett maga „a foglalkoztatás”. Nem átmeneti megoldás lett (kikerül a munkahelyről az illető, munkában tartják közmunkával, majd újra elhelyezkedik), hanem sokak számára a munkaerő-piaci cél: „aki bejutott, kap valamit, és kicsi az esélye, hogy kikerül onnan”.

Statisztikai és pályakövetési adatok egyértelműen mutatják: ha valaki kapcsolatba kerül a közfoglalkoztatással, akkor minél gyengébb az oda fűződő kapcsolata, annál nagyobb az esélye, hogy kilép belőle. Ugyanakkor, akik már régebb óta benne vannak a munkanélküli rendszerben, vagyis régebb óta regisztrált munkanélküliek, nagyobb eséllyel jelennek majd meg újra munkanélküliként, mint közmunkásként. Vagyis, a frissen bekerülőket jobban beszippantja a közmunka, mint azokat, akik már hosszú ideje munkanélküliek.

Ez azért is probléma, mert a közmunka, ha valamilyen foglalkoztatáspolitikai indokot akarunk mögé rakni, aktív munkaerő-piaci eszköz: a feladata az lenne, hogy segítse azok elhelyezkedését, akik önerőből, vagy az állami foglalkoztatási szolgálat segítségével nem tudtak elhelyezkedni.

Mi a kitörés lehetősége?

A magyar közmunkarendszer, mint a kisgömböc, „megette” a munkaképes korú magyar társadalom 5,5 százalékát. Ez első pillantásra nem nagy arány. Ám ha a munkaképes korúak számából kivonjuk az inaktívakat (tanulókat, korhatár alatt nyugdíjat kapókat, a kisgyermeküket nevelőket, ápolási díjon lévőket és így tovább.), és csak a munkanélkülieket és a foglalkoztatottakat nézzük, akkor ebben a közmunkások aránya már 8 százalék.

A kormány 4 év alatt szeretné megfelezni ezt a létszámot. A kisgömböc természetesen csak apránként fogyasztható le, vigyázva arra, hogy a benne lévők minél kevésbé maradjanak le. Mindez csak úgy képzelhető el, ha közben felkészíti az embereket arra, hogy megállják a helyüket a munkaerőpiacon.

Ehhez két egyértelmű feltétel teljesülése szükséges. Egyrészt emelni kell a közfoglalkoztatottak bérét, sőt végig kell gondolni, hogy ha most egy állami vállalatnál dolgoznak, akkor miért ne lehetne áttenni oda őket rendes állományba. Ezzel sok ember problémája megoldódna. A tavasszal a kormánynak meg kellett volna tárgyalnia egy erről szóló előterjesztést.

Másrészt a rendszerben maradók számára képzéseket kell szervezni – méghozzá az élethelyzetükhöz illőeket. Tudom, hogy ez nem volna olyan látványos, mint a 2014-es választások előtti, 100 ezer embert érintő hatalmas képzési program volt, de mindenképpen hatásosabbnak kellene lennie. Ehhez előzetesen fel kellene mérnie az államnak, hogy pontosan kik is a közmunkásai, és mit lehet velük kezdeni. Egy jól működő jóléti állam munkaügyi szolgálatának éppen ez a dolga. Ezt a képességét elvesztette, így helyre kellene állítani.

Harmadrészt meg kell akadályozni, hogy a munkájukat elveszítők három hónap után a kényszerű közmunka és a semmi közül választhassanak. Ezért meg kell hosszabbítani az álláskeresési támogatás idejét a jelenlegi három hónapnál hosszabb időszakra. Már csak azért is, mert amikor dolgozunk, és levonják a bérünkből a munkaerő-piaci járulékot, akkor ezzel mintegy biztosítást kötünk arra az időre, amikor munkanélküliek leszünk.

Negyedrészt, legfőképpen politikai bátorságra volna szükség valamelyik baloldali párt részéről, hogy szembeforduljon az állítólagos közvélekedéssel, és azt mondja: igenis van olyan helyzet, amikor a segély hasznosabb, mint a közmunka. A segély járjon átmenetileg, nem örök életre!

Természetesen el lehet, és el is kell várni az érintettektől az együttműködést. Akár képzésről, vagy munkakeresésre felkészítő foglalkozásokról van szó, a részvétel elvárható és elvárandó. De nem szolgáltathatjuk ki ezeket az embereket a társadalmi előítéleteknek.

És bizony, amikor úgy érezzük, hogy mindenkinek megtaláltuk a rendszerben az új helyét, akkor is maradni fog egy csoport, amelynek valóban az egyetlen esélye arra, hogy dolgozzon, ha az állam közmunkát nyújt a számára. Ez sok esetben inkább gyógyszer lesz nekik, hiszen a valahova tartozást és megbecsülés lehetőségét nyújtja. Ők is tudják, mi is tudjuk, hogy a versenyszférában ők már nem lesznek képesek megállni a helyüket. De egy szolidáris társadalom az ő kezüket sem engedheti el. Még akkor sem, ha politikailag ez a könnyebb út.

Szerző

Kováts Eszter: A házimunka nem magánügy

Publikálás dátuma
2017.09.30. 08:12
FOTÓK: SHUTTERSTOCK

Ha az otthon végzett munkát beleszámítanánk a háztartások jövedelmébe, az 37 százalékkal növekedne. Ha pedig a GDP-számításban figyelembe vennénk, az 25 százalék pluszt jelentene. Többek között ez is kiderül a KSH 2016 decemberében kiadott tanulmányából, amely kiszámította, hogy mit jelentene makrogazdasági szempontból, ha tekintetbe vennénk az otthon végzett, fizetetlen munkát. Ennek az alapvető – és túlnyomórészt nők által végzett – munkának a beszámítása nélkül nem kaphatunk teljes képet az ország gazdasági teljesítményéről. Ráadásul az adatok mögé nézve a nemek közötti egyenlőtlenségekről is konkrétabb elképzelést nyerhetünk. Arra invitálnak ezek a számok, hogy elgondolkodjunk arról, mit tartunk értékesnek.

A KSH azon tevékenységek értékét számította ki, amelyeket helyettesíteni lehetne piaci termékkel vagy szolgáltatásokkal. Így a lakhatásra (takarításra, karbantartásra), az élelmezésre (sütésre, főzésre), a ruházkodásra és a gondoskodásra (gyerekek és rászoruló felnőttek gondozására) és az ezekhez kapcsolódó kisegítő tevékenységekre (mosogatásra, bevásárlásra, szállításra) fordított időt vizsgálták. Kiszámolták, hogy ha azt az időt, amit fizetetlen munkával töltenek az emberek, a szakképzett helyettesítő nettó bérével értékelnénk, akkor ez pontosan mennyibe kerülne. Vagyis mennyibe kerülne, ha például a főzést a szakács, a gyerekgondozást az óvónő, a szállítást a gépkocsivezető nettó bérével számolnánk ki.

Arra jutottak, hogy ha e szolgáltatásokat, amiket a háztartások maguknak termeltek, meg akarták volna venni, 37 százalékkal kellett volna többet költeniük. Ez az érték természetesen nem mond semmit arról, hogy öröm-e vagy teher (esetleg mindkettő) ez a munka, és azt sem állítja, hogy piacosítani kellene ezeket a tevékenységeket. Láthatóvá teszi viszont a munka nagyságát és értékét. Amire nagy szükség van akkor, amikor még mindig azt kérdezzük például a gyesen lévő anyáktól: „Te már dolgozol, vagy még otthon vagy?”

Ha a háztartási termelést is teljes egészében figyelembe vennénk, az 25 százalékkal magasabb GDP-t eredményezne. Ez a mutató elárulja, hogy amit magánügynek, nem-termelő munkának tartunk, az bizony ugyanúgy termelő, és ugyanúgy hozzájárul a nemzetgazdaság teljesítményéhez, mégpedig nem csekély értékkel. Ez az arány ráadásul még magasabb lenne, ha a vonatkozó helyettesítő szakmák nem lennének alulfizetettek, egyébként éppen a termelő és újratermelő munka különbségtétele miatt.

Részletek

Ha nemekre bontjuk az adatokat, akkor látjuk, hogy a nők és a férfiak "láthatatlan" munkával töltött ideje között nagy különbségek vannak. Míg például az összes megkérdezett 62 százaléka töltött főzéssel időt, ez az arány a férfiaknak 41, a nőknek viszont 80 százaléka. De még azok körében is, akik végzik, jelentősen eltér a két nem közötti arány az időráfordítás tekintetében. Átlagosan napi 77 percet töltenek ezzel az emberek, ám amíg ez a férfiaknál 42, addig a nőknél 94 perc. Vagy: a férfiak 18 százaléka, a nők 55 százaléka takarított (az átlag 37 százalék). Ezzel ellentétesek az arányok mondjuk a fűtés, a vízhordás, vagy a jármű, a háztartási berendezés, a bútor javítása, karbantartása esetében.

Mondhatnánk, jól is van ez így – a férfiak vágják csak a fát, a nők pedig vigyék a háztartást. Igen ám, de a KSH-tanulmányból az is kiderül, hogy a háztartásra fordított munkaidőn belül a különböző típusú tevékenységek nagyon különböző részidőket tesznek ki. Például a takarítás (amelyben a nők viszik az oroszlánrészt) több mint négyszer annyi időt vesz el, mint a karbantartási munkálatok vagy a fűtés.

És ezzel mi a gond?

„Csak a nők tudnak szülni és szoptatni” – halljuk gyakran az érvet. Ez a biológiai tény természetesen minőségileg mássá teszi az anya-gyerek kapcsolatot, mint az apa és gyerekei közt lévőt. Ebből azonban nem következik egy sor, széles körben elterjedt nézet a családi és társadalmi munkamegosztásra vonatkozóan. Nem magától értetődő és nem is természetes az az elterjedt konzervatív szemlélet, amely a biológiai különbözőségből vezeti le a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ezek a nézetek mégis makacsul tartják magukat, és az országok közti eltéréseket gyakran csak „az individualizmus térhódításával” indokolják.

De még e konzervatív nézet hívei is pozitív változásnak fogják fel az apák aktív szerepvállalásának növekedését, azaz elfogadják, hogy az apák nem kevésbé fontos szülők, és nemcsak az a feladatuk, hogy „tolják haza a pénzt”. Ebben egy platformon vannak a feminista közgazdászokkal, akik kifejtik, hogy nem elég a gondoskodást beemelni a közgazdaságtan látóterébe, de a gazdaság sem választható külön a gondoskodástól.

Az emancipáció fontosságát hangsúlyozó oldal gyakran szintén csak kulturális kérdésként tárgyalja ezt az egyenlőtlenséget, csak éppen fordított előjellel. E felfogás szerint, ha a patriarchális kultúrát megváltoztatjuk, például a nemi sztereotípiák elleni harccal, és a férfiak kedves vagy kevésbé kedves bátorításával, hogy vegyék ki végre a részüket jobban a gondoskodó munkákból, akkor semmi nem áll az egyenlőség útjában.

Azonban téves ezt a kérdést konzervatívok és liberálisok értékrendbeli vitájaként felfogni, mert ez hamis szembeállítás, és éppenséggel elfedi a rendszerszintű kérdéseket. Nem tudjuk megérteni az egyenlőtlenségek valós okait, ha nem vizsgáljuk meg, hogy miért inkább a házastársunktól kérünk toleranciát és megértést, nem pedig a főnökünktől. Vagy ha nem látjuk meg, hogy a rendszer logikájából adódik, hogy „ideális munkavállalónak” a folyamatosan rendelkezésre álló, gondoskodási feladattal nem bíró férfi számít.

A háztartási munka a termelőmunka előfeltétele

A fizetett munka szférája csak attól tud működni, hogy létezik a gazdasági termelésből kizárt és alulértékelt fizetetlen munka szférája. És ez az a szféra, ami újratermeli a munkaerőt napi szinten (hogy képesek legyünk munkába menni, ahhoz szükséges a főzés, mosás, takarítás stb.). De ez termeli újra a nemzedéki szinten is (ehhez szükséges a gyerekszülés és gyereknevelés). Erre az alapvető szükségletre azonban nem munkaként tekintünk, hanem úgy, mintha a nők természetéből fakadna.

Vagyis csak a felszínt kapirgáljuk, ha moralizáló jó tanácsokat osztogatunk, hogy a nők legyenek érdekérvényesítőbbek, a férfiaknak pedig ne derogáljon a házimunka. Ez szükséges, de nem elégséges, mert a tágabb összefüggések helyett az egyéni attitűdökre és viselkedésekre koncentrál.

Az egykeresős családmodell csak a törpe felső-középosztálybeli kisebbség lehetősége ma Magyarországon, nem is beszélve az ebből adódó nyomásról, ami a férfiakra hárul ebben a bizonytalan foglalkoztatási helyzetben. A nők foglalkoztatásával viszont addig nem kerülünk közelebb a nemek közti egyenlőséghez, amíg nem emeljük be látóterünkbe a munkaerő-piaci részvételt egyáltalán lehetővé tevő újratermelő munkát. Ahogy az sem megoldás, hogy „a nők ne engedjenek a sztereotípiáknak, ne az alulfizetett szociális és egészségügyi szférában vállaljanak fizetett munkát, hanem menjenek inkább a jól fizető szektorokba”. A valódi feladat ehelyett a gondoskodó és az egyéb értékteremtő reprodukciós munka megbecsülése – legyen az a munkaerő-piacon vagy a háztartásban.

A jelenlegi globális gazdasági rendszerrel kritikus baloldalnak (vagyis a baloldalnak) el kell búcsúznia az „előbb az osztálykérdések (és minden egyéb), utána a nők” típusú priorizálástól is. Az a gazdasági rend, amit bírál, nemcsak centrum és periféria, tőke és munka viszonylataiban hatalmi alapú, de a nők magától értetődőnek tekintett fizetetlen munkáján alapul. Vagyis amikor az állami szerepvállalás hiányosságairól, az egészségügyi és a szociális ellátórendszert sújtó megszorításokról fogalmaz meg állításokat, elengedhetetlen szólnia arról, hogy a közszolgáltatások csökkenése visszaterheli a családokra (és a reprodukciós munkával kapcsolatos egyenlőtlen családon belüli viszonyok miatt: a nőkre) a gyerek-, beteg- és idősgondozás terheit.

Ahogy a környezetre, úgy a fizetetlen munkára sem lehet kiapadhatatlan és magától megújuló erőforrásként tekinteni.

Ha ezeket az összefüggéseket is tekintetbe vesszük, akkor meglátjuk, hogy a nemek közti egyenlőség megvalósításához nem elég a nők munkaerő-piaci részvételét segíteni vagy a férfiakat fokozottabb otthoni szerepvállalásra bátorítani. Helyette fel kell ismernünk, hogy a háztartási és a gondoskodó munka közügy: az egész rendszer működésének előfeltétele.

Szerző