Kováts Eszter: Nőügyek a kultúrharcon túl

Publikálás dátuma
2017.10.07 09:45

Fotó: /

Magyarországon fontos szerepet tölt be a nők társadalmi szerepeiről szóló vita. Ez a főként női princípium versus női autonómia szembeállítására korlátozódó vita gyakran egyéni attitűdökre és kultúrharcra szűkíti a jelenséget, és ezzel számos szempontból figyelmen kívül hagyja az emberek valós élethelyzetét.

Hamis szembeállítás: hagyományos család vagy női autonómia

A női szerepekről szóló vitákban a két ellenpólus egyfajta „női princípium” kontra „női autonómia” ellentétként szokott felmerülni. Míg az első a nők és férfiak hagyományos szerepei mellett száll síkra, és a nők legszentebb feladatának az anyaságot tekinti, addig a másik oldal a nők és női életutak sokfélesége mellett kardoskodik és kiáll amellett, hogy a nők (akkor is, ha anyák) nem kizárólag anyák. Ez azonban hamis szembeállítás, mert szemléletbeli, világnézeti kérdésként tárgyal kőkemény materiális problémákat, elfedve ezzel az emberek valóságát.

Akik az első álláspont mellett érvelnek, azok helyesen ismerik fel: nem a GDP-ért élünk, nem a munkaerőpiaci teljesítményünk adja értékünket. Jogosan illetik kritikával az egyéni sikerre és teljesítményre fókuszáló szemléletmódot, amely szem elől téveszti gondoskodásvágyunkat és egymásrautaltságunkat. Tévednek viszont abban, hogy ezt a szemléletmódot egyéni önzésnek, jellemhibának fogják fel. Érzékelik a rendszerhibát, de a fokozódó talajvesztéssel szemben a biztonság érzetét nyújtó hagyományos értékrendet és az úgynevezett hagyományos családot kínálják.

Ennek az érvelésnek az a hibája, hogy a családot - és azon belül is csak a „hagyományos” családot - tünteti fel az egyedüli és kizárólagos jónak, és minden esetben jónak. Miközben az önzés kritikáját az egyenlőtlen nemi szerepek szorgalmazásával egészíti ki, tehát például eszményíti az „önfeláldozó nőt”. Megfeledkezik arról is, hogy a hagyományosnak tekintett úgynevezett "nukleáris család", amely egy családfenntartó apából, a gondoskodó anyából és a gyerekekből áll, igazából egy modern képződmény. A nukleáris család az ipari forradalommal összefüggésben jelent meg, korábban pedig nem vált el élesen a köz- és a magántér, és nem volt a köztér a férfi, a magántér a nő elsődleges területe. Ugyanígy, a nők sem voltak egyedül hagyva a gondoskodással: nagyobb közösségek együtt nevelték a gyerekeket és gondozták az időseket.

A másik oldal képviselői helyesen ismerik fel azonban azt, hogy a szülővé válás társadalmi költségeit Magyarországon még mindig aránytalan mértékben a nők viselik. Hogy a háztartás és család körüli feladatok ellátása nem fáklyásmenet, nem meghatottságtól könnyes szemmel végzik ezt a nők 7/24-ben.

Számtalan személyes és online csoport, melyekben anyák őszintén osztják meg nem oly szent tapasztalataikat és érzéseiket, bizonyítja, hogy az ezzel a kérdéssel kapcsolatos tabuk feloldására lenne igény. Abban is maximálisan igaza van a nők autonómiáját hangsúlyozó oldal képviselőinek, hogy a férfiak fokozottabb otthoni szerepvállalása nélkül sem a nők munkaerőpiaci helyzete, sem politikai képviselete nem fog javulni. Viszont látni kell, hogy ez nem csupán szemléletbeli és kulturális kérdés.

Akik arra helyezik a hangsúlyt, hogy se az állam, se a férfiak ne szóljanak bele a nők döntéseibe, és például a GYES-t csupán kényszernek és társadalmi nyomásnak láttatják, azok nem veszik tekintetbe, hogy a munka a legtöbb nőnek nem önmegvalósítás - éppúgy, mint ahogy a legtöbb férfinak sem.

Sok nőnek a három év GYES igenis megváltás a kiszolgáltatott munkaerőpiaci létezéshez képest, egyfajta pihenő. Valamint nem elég amellett kampányolni, hogy a férfiak menjenek el GYES-re/GYED-re, ha a nemek közti - és a tipikusan férfiak és nők által végzett szakmák közti - bérkülönbség miatt a családok nem engedhetik meg maguknak ezeket a választásokat. Hiába mondjuk, hogy a férfiak végezzenek több házimunkát, hogyha „megbízható munkavállalónak” a folyamatosan rendelkezésre álló, gondoskodási feladattal nem bíró férfi számít ma Magyarországon.

Értékharc helyett jobb volna a materiális valóságból kiindulni

Mind a konzervatív, mind az emancipációs céllal fellépő nőszervezetek kiállnak az apaság fontosságának elismerése, a férfiak otthoni szerepvállalásának erősítése mögött. Már csak ilyenek miatt sem érdemes annyira erősnek megrajzolni a konzervatív-emancipációs frontvonalat. Az emberek hétköznapi valóságát ugyanis nem ezek a világnézeti törésvonalak alakítják, és hogy az egyik vagy másik szemléletet meg tudják-e valósítani, az nagyon nem csak rajtuk múlik. 

Ezért nem hasznos ezt értékvitaként, kultúrharcként felfogni, ahol a hagyományos, biztonságot nyújtó, családcentrikus oldal néz farkasszemet az önző, individualista szinglihordával (szingli férfi ugye nincs is). Vagy, a másik oldalról nézve, az emancipált, jövőbe tekintő, progresszív tábor a múltba ragadt nőgyűlölőkével.

Nem állítom, hogy ne lenne mindenkinek szíve-joga az általa helyesnek elképzelt értékrendért kampányolni. De azt állítom, hogy a problémák nem feltétlenül, sőt, elsősorban nem az egyéni szemléletekben, hanem a materiális valóságban gyökereznek, és ezért szemléletformálással nem orvosolhatóak, retorikai szinten nem kezelhetőek.

Ha kizárólag szemléletbeli kérdésként, szemben álló értékek csatájaként beszélünk róla, akkor továbbra is számolhatunk azzal, hogy nem fognak az ügy mellé állni emberek tömegei. De az is baj ezzel a két megközelítéssel, és így a hamis szembeállítással, hogy figyelmen kívül hagyja ezeknek a csupán a felszínen kulturális és értékrendbeli kérdéseknek a társadalmi-gazdasági beágyazottságát.

Milyen gazdasági rendszer az, ahol folyamatos a létbizonytalanság, ahol az emberek 70 százalékának nincs félretett pénze, ahol az úgynevezett napi nyolcórás teljes állással nem összeegyeztethető a gyereknevelés? A gazdasági rendszer materiális alapja, a fizetett munka „produktivitásának” az előfeltétele az, hogy mások a nem fizetett szektorban elvégezzék az ehhez szükséges munkát - nálunk jellemzően a nők. Miközben az ő fizetetlen munkájukat kiapadhatatlan erőforrásnak tekintik - pedig nem az. Mindezt egyének nem tudják egy helyes attitűddel megváltoztatni.

A gondoskodás intézményrendszerét bővíteni kell

Belátható, hogy az intézményes kisgyerekellátás és idős-gondozás bővítéséhez több állami szerepvállalás szükséges. Függetlenül attól, hogy ki mit gondol arról, hogy hol a nő helye, és hol a gyerek helye életének első három évében. Egyetlen fizetésből ma nem lehet megélni Magyarországon, a „kenyérkereső férj és háztűzőrző feleség” múltba visszavetített mítosza nem alternatíva a magyarok túlnyomó többsége számára.

A „gondoskodás” szó kapcsán elsősorban a gyerekellátásra gondolunk, pedig arra a tényre is több figyelmet kellene fordítanunk, hogy a korábbinál tovább élünk, és tovább szorulunk gondoskodásra. Az idős-gondozásnak mind az intézményrendszere, mind a feladatot privátban végzők társadalmi és anyagi megbecsültsége és megsegítése katasztrofális állapotban van. Ha nem teszünk semmit, ez egyre rosszabb lesz.

Nem állítom, hogy ne lenne teendő a szemléletformálásban. „Apának lenni jó”; „Pelenkázz, tovább élsz” - ezek mind-mind fontos üzenetek ott, ahol a nőknek kilóg a bele, és még mindig úgy beszélünk a férfiaknak az otthoni munkákhoz való hozzájárulásáról, hogy „besegít”.

De akár az egyénektől, akár egy családpolitikai csomagtól – és egy Baby boomtól - várni a megoldást strukturális kérdésekre, sem nem igazságos, sem nem reális. Ha a jó minőségű és mindenki számára elérhető egészségügy, oktatás és gondoskodási infrastruktúra hosszú távon fontos nekünk, akkor érdemesebb a komolyabb kérdéseket is feltennünk a globális gazdasági környezet által alakított mozgástérben. És értékviták helyett érdemesebb az emberek materiális valóságából fakadó problémáira keresni a megoldásokat.

(Ez a cikk a Kettős Mércén megjelent írás rövidített és szerkesztett változata.)

2017.10.07 09:45

Márton László: Macronra várva?

Publikálás dátuma
2018.08.12 10:30

Fotó: / BENOIT DOPPAGNE
Orbán nem akar francia vezetésű EU-t, kész a Brüsszelt ostromló hadak élére állni.
Orbán Viktor Tusványoson, majd egy német lapnak adott interjúban felvázolta a jövőre esedékes európai parlamenti választásra szánt stratégiáját. Marad, ami eddig bevált: az Európai Unió alapelveinek és gyakorlatának ócsárlása, következmények nélkül, s amikor csak lehet, az EU pénzén. A támadások intenzitása, hangneme erősödik. Amikor "Brüsszelt" és láthatatlan "bürokratáit" ostorozza, gyengébbek számára is egyértelművé teszi, hogy nem a Belga Királyság fővárosának polgármesteri hivatalával van baja.
Új elem, hogy az útszéli stílussal ("vidéki kóceráj vezetését sem bízná rájuk") látszólag felhagyva, nevén nevezi a kijelölt ellenfelet. A "bürokraták" eredendő bűne liberalizmusuk, amely Orbán fejében 1968-al keveredik. A frontális, (Fidesz futball-nyelven) egész pályás letámadás immár nem az illiberalizmus, hanem a kereszténydemokrácia nevében folyik.
Mindig is távolságot tartottam azoktól, akik az Orbán-jelenséget valamilyen ideológia szemszögéből próbálták meghatározni – még inkább attól, ha ezt Orbán maga tette. Bár mindenkinek vitathatatlan joga, hogy 25 év alatt akár többször is elvet és útirányt váltson, Orbán a kvantumfizika részecskéihez hasonlít: vagy a helyét, vagy pályáját (impulzusát) lehet meghatározni – a kettőt egyszerre nem! Nézzük csak: kezdetben a Szocialista Internacionálé iránt érdeklődő, majd alternatív (erős 68-as beütéssel), később a Liberális Internacionálé alelnöke, polgári, de egyszersmind plebejus, illiberális majd kereszténydemokrata. Nemzeti érzésű, bár fél-ázsiai, külföldön zéró toleranciát hirdet az antiszemitizmus ellen, de a fél országot goebbelsi ihletésű plakátokkal ragasztja tele...
Orbán, finoman szólva, nem az elvek embere. Nem is hatalom-mániás, ahogy néhány túlpszichologizáló elemző állítja. Célja a vagyonszerzés – mértéktelenül és bármilyen eszközzel. Ehhez szükséges az egyre inkább személyére szűkített hatalom és az ideológiai porhintés. Soha nem volt Európa híve, de már korán – a csatlakozási tárgyalások alatt – kiszámította, hogy viszonylag kevés és főleg verbális, azaz bármikor visszaszívható politikai engedményekért cserébe hatalmas pénzekhez juthat.
Tükörképéből természetesen nem ilyenek elemek köszönnek vissza, bár külön-külön le sem tagadja ezeket. A nemzet megmentőjének, a végvári csaták győztes vezérének eddig is kijárt a vagyon és az ezt biztosító teljhatalom, de ez ma már kevés. A visegrádi négyek orbanizációját befejezett folyamatnak véli, a következő "megmentésre" váró terület Európa lehet. Bár lelkének ázsiai fele Astanába vágyik, ha a kontinens üdve Nyugaton dől el, kész a Brüsszelt ostromló hadak élére állni. Számításába, azonban két hiba csúszott. A visegrádi lázadók egysége inkább vágyálom, mint tény. A migrációs krízis 2015-2016-ban tetőzött, ez év nyarára a helyzet megváltozott és az EU, ha lassan, nehézkesen is, kimozdult passzivitásából. Lengyelországról még nem derült ki, milyen ügyekben és mértékben hajlandó konfrontálódni, a szlovákok és csehek a lehető legkevésbé. Ami az új olasz kormányt illeti: Róma egyrészt messze esik Visegrádtól, másrészt ha szövetségest keres, saját súlycsoportjában néz körül. Röviden: amikor Orbán a magyarok kárpát-medencei vezetőszerepének vágyálmát veszi elő a molyirtós szekrényből, magát látja valamiféle változó alakú koalíció vezetőjének. Vezér és haditerv már van, a hadak egyelőre hiányzanak.
Ismerve a hatásos kommunikáció fogásait, tudja, hogy a falra rajzolt ördögöt emberi alakban, személyes vonásokkal és tulajdonságokkal kell megjeleníteni. Eddigi igényeinek, a magyar választók manipulációjának Soros György személye megfelelt, de az új szakaszban egyre kevésbé, vagy egyáltalán nem használható. Berlini látogatása óta több jel utal arra, hogy a következő vágyott ellenfél nem más, mint Emmanuel Macron. Bár erőfitogtató gesztusai közé tartozik a diplomáciai normák tudatos áthágása, óvatos fél-lépésekkel próbál haladni. Az elnök helyett az országot támadta: "A szándék a francia vezetés kikényszerítése, német finanszírozással… Nem akarunk francia vezetésű Európát." (Bild, 2018. július 27.)
A francia kormány eddig nem reagált a nyílt támadásra – valószínűleg nem is fog. (A francia nagykövet gyors visszahívása két héttel korábban történt). A tiltakozás, visszautasítás bármely formája ugyanis azt sugallná, hogy a többes számot használó Orbánt reprezentatív vitapartnernek tekinti. Nyári szabadsága előtt Macron elkezdte személyes konzultációit az Unió jövőjéről, és ősszel Európa valamennyi fővárosát végigjárja – kivéve Budapestet. Úgy is mondhatjuk, a francia elnök mindenütt szívesen és higgadtan érvel a pénzügyi unió, a közös kül- és védelmi politika és – ami mindezt összefoglalja – az európai szuverenitás mellett. De a saját súlyát, bel- és külpolitikai mozgásterét pontosan bemérő és kihasználó Macron nem készül kötekedésre, se nagy, se kis országok képviselőivel.
Huszonöt-egynéhány évig, François Mitterand és Jacques Chirac elnöki mandátumának idején módom volt – igaz, csak a harmadik sorból – mindkét oldalról követni a francia- magyar kapcsolatok alakulását. Tanúsíthatom, a francia külpolitika irányítói Magyarországot gazdasági súlyánál jóval többre értékelték. A közép-kelet-európai országok csatlakozási folyamatában többször fölmerült a kétsebességes Európa. Volt néhány kivételes pillanat, amikor Magyarország természetes helyét a mag-Európában jelölték ki.
Ami volt elmúlt, de minden nem veszett el. Orbán rémálomként jellemezte az Európai Egyesült Államok gondolatát, magát pedig elég dörzsöltnek véli, hogy a francia-német együttműködést gyengítse, netán mással helyettesítse. Ebben a játszmában csak egyszer lehet tévedni. Az igazi rémálom ezután következik.
2018.08.12 10:30
Frissítve: 2018.08.12 10:39

Sebes György: Csúcsszintű etetés

Publikálás dátuma
2018.08.12 09:48

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Új vezérigazgatót és -helyettest meg hírigazgatót lehet találni egy perc alatt is, ha nagyon kell (nem kellett), de a műsorokat nem lehet leváltani ilyen rövid idő alatt.
A múlt héten bebizonyosodott, hogy akik a különböző csatornáknál a nézők etetésével foglalkoznak, bizony nyeretlen kétéveseknek számítanak. Lehet persze hülyíteni a kedves közönséget, úgy tenni, mintha műsort kapnának, miközben csak a hirdetéseket akarják minél jobb időpontokban és sávokban elhelyezni, avagy külföldön bevált licencek alapján igazán magyaros programokat gyártani. Jó, rendben van, ez is becsapás, mégpedig profi módon megszervezve, de mi ez egy teljes tévé hipp-hopp lenyúlásához képest. Természetesen minden törvényes és jogszerű és üzleti alapon álló, de azért az is tény, hogy a Hír TV szerdán 10 órakor még olyan volt, mint az utóbbi években mindig, fél 11-kor pedig már átfordult az ellenkezőjébe.
Magunk is átéltünk már a médiában éles váltásokat. 1993 októberében például, amikor a Magyar Televízióban ellehetetlenítették az Egyenleg című hírműsort. Mondvacsinált - mondjuk ki: hazug - állításokkal előbb lefejezték, vezetőit félreállították, majd amikor bejött a számítás és a munkatársak nem voltak hajlandók az új feltételek között műsort készíteni, a konkurens Híradónál tort ültek. Alig várták, hogy megkapják a műsoridőt, készültek is rá, így gyorsan beálltak az Egyenleg helyére. Aztán 1994 kora nyarán, már a választás után, amikor kinevezték Betlen Jánost a Híradó élére, valami hasonló történt. Az akkor már Stefka István vezette stáb meghatározó tagjait pontosan olyan hirtelen cserélték ki egy másik csapatra, mint amilyen gyorsan rombolták le az Egyenleget.
Ezekben az esetekben műsorokat és stábokat váltottak le (vagy fel). Egy egész televízió elfoglalására eddig még nem nagyon volt példa. A múlt szerdán ez is megtörtént. Néhány pillanat alatt. De senki ne próbálja elhitetni, hogy az egész nem volt hosszan és pontosan előkészítve. Mert persze új vezérigazgatót és -helyettest, meg hírigazgatót lehet találni egy perc alatt is, ha nagyon kell (nem kellett), de műsorokat nem lehet leváltani ilyen rövid idő alatt. Láthattuk, a Kálmán Olga és az Egyenesen helyébe lépő Magyarország élőben és Földi-Kovács Andrea úgy jelentkezett be este 7 órakor, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Volt kész háttér, kész díszlet (még véletlenül se hasonlítson az elődre) és voltak vendégek. Akiket nyilván jó előre felkértek a szereplésre, ahogy a műsorvezetőt is időben átigazolták eddigi munkahelyéről, az Echo TV-ből. Minden olajozottan, simán zajlott.
És ez még csak a forma, a külsőség. Amihez már aznap este és azóta imamalomszerűen ismételgetve csatlakozott a tartalom. A kulcsszavak: felszabadítás, elégtétel, médiaháború. Részletesebben: először is a Hír Tv-t megszabadították a korábbi tulajdonos, Simicska Lajos szellemi maradványaitól, az egykori G-nap káros következményeitől. (Ezt a legkifejezőbben a Vasárnapi Hírek foglalta össze: "Tájékoztatjuk nézőinket, hogy Orbán Viktor már nem geci.") Elégtételt szolgáltattak ezzel minden olyan egykori és most visszatérő munkatársnak, aki három éve a hatalmat választotta, továbbá pártunknak és kormányunknak, egyúttal visszaállították a G-nap előtti műsorokat és állapotokat. Az meg ne zavarjon senkit, hogy előzőleg is Simicska volt a tulaj, csak még nem veszett össze Orbánnal, vagyis amit akkor csinált, az így utólag is rendben van. Kicsit bonyolult, de az etetéshez hozzátartozik.
A lényeg lényege pedig, hogy folytatódik a médiaháború. Amint azt Kocsis Máté - mint a régi-új műsor első interjúalanya - volt szíves megjósolni. Természetesen összhangban azzal, hogy a kedves vezetőt az állandó harc élteti, mindig keres - és talál - magának ellenségeket, akikkel aztán sikerrel küzdhet meg. Ami pedig a Fidesz frakcióvezetőjét illeti: nyilvánvalóan jelképesnek tekinthető, hogy őt kérdezték először. Hiszen a fideszesek három éve - nemcsak jelképesen - kivonultak a Hír TV-ből, gyakorlatilag szóba sem álltak munkatársaikkal, de most, hogy helyreállt a világ rendje, újra készek szerepelni benne. Hiszen a hívek megérdemlik, hogy első kézből, a legilletékesebbektől tudják meg, mi a pálya.----
Egy televíziót - legyen az bármilyen - természetesen műsorai alapján lehet megítélni. Ezen az alapon az új Hír TV lehetne akár jó is. Igaz, az Egyenesen mellett még vagy tíz műsort megszüntettek és helyettük pillanatnyilag leginkább ismétlések mennek. De a Híradó működik, csak az a riasztó, amit Szikszai Péter vezérigazgató-helyettes kifejtett. Szerinte ugyanis az utóbbi években "a hírműsorokat szabad szájú, mértéktelen gyűlölet, a tények torzítása jellemezte, ami minden volt, csak nem objektív újságírás". A cél tehát, hogy megváltoztassák "a tematikát, a nyelvezetet és az irányultságot", mert "a kekeckedő, aljas hírszerkesztésnek nincs helye". A vélemény nyilvánvalóan szabad és lehet a Hír TV híreit így is minősíteni. Csakhogy az utóbbi időben éppen azért volt érdemes nézni ezt az adást, mert - ellentétben például a hatalom uralta köztévétől - itt nem a rendszer dicséretét zengték, mi több, azt is meg lehetett tudni, hogy mi történt itthon és külföldön. A jelek szerint ennek vége. Ami azt is jelenti, hogy szembefordulnak a hírszerkesztés alapelveivel (például azzal az alaptétellel, hogy hallgattassék meg a másik fél is), ez pedig nagyon is szubjektív objektivitást eredményez.
A Hír TV visszafoglalásának diadala így vált a profi etetés csúcsteljesítményévé. Ez a tévé csak egy ideig gyarapította a nézhető és hiteles csatornák táborát. Most visszatért oda, ahol - ne felejtsük, Simicskával - elkezdte.
Béke poraira.
2018.08.12 09:48