Magyarországon fontos szerepet tölt be a nők társadalmi szerepeiről szóló vita. Ez a főként női princípium versus női autonómia szembeállítására korlátozódó vita gyakran egyéni attitűdökre és kultúrharcra szűkíti a jelenséget, és ezzel számos szempontból figyelmen kívül hagyja az emberek valós élethelyzetét.
Hamis szembeállítás: hagyományos család vagy női autonómia
A női szerepekről szóló vitákban a két ellenpólus egyfajta „női princípium” kontra „női autonómia” ellentétként szokott felmerülni. Míg az első a nők és férfiak hagyományos szerepei mellett száll síkra, és a nők legszentebb feladatának az anyaságot tekinti, addig a másik oldal a nők és női életutak sokfélesége mellett kardoskodik és kiáll amellett, hogy a nők (akkor is, ha anyák) nem kizárólag anyák. Ez azonban hamis szembeállítás, mert szemléletbeli, világnézeti kérdésként tárgyal kőkemény materiális problémákat, elfedve ezzel az emberek valóságát.
Akik az első álláspont mellett érvelnek, azok helyesen ismerik fel: nem a GDP-ért élünk, nem a munkaerőpiaci teljesítményünk adja értékünket. Jogosan illetik kritikával az egyéni sikerre és teljesítményre fókuszáló szemléletmódot, amely szem elől téveszti gondoskodásvágyunkat és egymásrautaltságunkat. Tévednek viszont abban, hogy ezt a szemléletmódot egyéni önzésnek, jellemhibának fogják fel. Érzékelik a rendszerhibát, de a fokozódó talajvesztéssel szemben a biztonság érzetét nyújtó hagyományos értékrendet és az úgynevezett hagyományos családot kínálják.
Ennek az érvelésnek az a hibája, hogy a családot - és azon belül is csak a „hagyományos” családot - tünteti fel az egyedüli és kizárólagos jónak, és minden esetben jónak. Miközben az önzés kritikáját az egyenlőtlen nemi szerepek szorgalmazásával egészíti ki, tehát például eszményíti az „önfeláldozó nőt”. Megfeledkezik arról is, hogy a hagyományosnak tekintett úgynevezett "nukleáris család", amely egy családfenntartó apából, a gondoskodó anyából és a gyerekekből áll, igazából egy modern képződmény. A nukleáris család az ipari forradalommal összefüggésben jelent meg, korábban pedig nem vált el élesen a köz- és a magántér, és nem volt a köztér a férfi, a magántér a nő elsődleges területe. Ugyanígy, a nők sem voltak egyedül hagyva a gondoskodással: nagyobb közösségek együtt nevelték a gyerekeket és gondozták az időseket.
A másik oldal képviselői helyesen ismerik fel azonban azt, hogy a szülővé válás társadalmi költségeit Magyarországon még mindig aránytalan mértékben a nők viselik. Hogy a háztartás és család körüli feladatok ellátása nem fáklyásmenet, nem meghatottságtól könnyes szemmel végzik ezt a nők 7/24-ben.
Számtalan személyes és online csoport, melyekben anyák őszintén osztják meg nem oly szent tapasztalataikat és érzéseiket, bizonyítja, hogy az ezzel a kérdéssel kapcsolatos tabuk feloldására lenne igény. Abban is maximálisan igaza van a nők autonómiáját hangsúlyozó oldal képviselőinek, hogy a férfiak fokozottabb otthoni szerepvállalása nélkül sem a nők munkaerőpiaci helyzete, sem politikai képviselete nem fog javulni. Viszont látni kell, hogy ez nem csupán szemléletbeli és kulturális kérdés.
Akik arra helyezik a hangsúlyt, hogy se az állam, se a férfiak ne szóljanak bele a nők döntéseibe, és például a GYES-t csupán kényszernek és társadalmi nyomásnak láttatják, azok nem veszik tekintetbe, hogy a munka a legtöbb nőnek nem önmegvalósítás - éppúgy, mint ahogy a legtöbb férfinak sem.
Sok nőnek a három év GYES igenis megváltás a kiszolgáltatott munkaerőpiaci létezéshez képest, egyfajta pihenő. Valamint nem elég amellett kampányolni, hogy a férfiak menjenek el GYES-re/GYED-re, ha a nemek közti - és a tipikusan férfiak és nők által végzett szakmák közti - bérkülönbség miatt a családok nem engedhetik meg maguknak ezeket a választásokat. Hiába mondjuk, hogy a férfiak végezzenek több házimunkát, hogyha „megbízható munkavállalónak” a folyamatosan rendelkezésre álló, gondoskodási feladattal nem bíró férfi számít ma Magyarországon.
Értékharc helyett jobb volna a materiális valóságból kiindulni
Mind a konzervatív, mind az emancipációs céllal fellépő nőszervezetek kiállnak az apaság fontosságának elismerése, a férfiak otthoni szerepvállalásának erősítése mögött. Már csak ilyenek miatt sem érdemes annyira erősnek megrajzolni a konzervatív-emancipációs frontvonalat. Az emberek hétköznapi valóságát ugyanis nem ezek a világnézeti törésvonalak alakítják, és hogy az egyik vagy másik szemléletet meg tudják-e valósítani, az nagyon nem csak rajtuk múlik.
Ezért nem hasznos ezt értékvitaként, kultúrharcként felfogni, ahol a hagyományos, biztonságot nyújtó, családcentrikus oldal néz farkasszemet az önző, individualista szinglihordával (szingli férfi ugye nincs is). Vagy, a másik oldalról nézve, az emancipált, jövőbe tekintő, progresszív tábor a múltba ragadt nőgyűlölőkével.
Nem állítom, hogy ne lenne mindenkinek szíve-joga az általa helyesnek elképzelt értékrendért kampányolni. De azt állítom, hogy a problémák nem feltétlenül, sőt, elsősorban nem az egyéni szemléletekben, hanem a materiális valóságban gyökereznek, és ezért szemléletformálással nem orvosolhatóak, retorikai szinten nem kezelhetőek.
Ha kizárólag szemléletbeli kérdésként, szemben álló értékek csatájaként beszélünk róla, akkor továbbra is számolhatunk azzal, hogy nem fognak az ügy mellé állni emberek tömegei. De az is baj ezzel a két megközelítéssel, és így a hamis szembeállítással, hogy figyelmen kívül hagyja ezeknek a csupán a felszínen kulturális és értékrendbeli kérdéseknek a társadalmi-gazdasági beágyazottságát.
Milyen gazdasági rendszer az, ahol folyamatos a létbizonytalanság, ahol az emberek 70 százalékának nincs félretett pénze, ahol az úgynevezett napi nyolcórás teljes állással nem összeegyeztethető a gyereknevelés? A gazdasági rendszer materiális alapja, a fizetett munka „produktivitásának” az előfeltétele az, hogy mások a nem fizetett szektorban elvégezzék az ehhez szükséges munkát - nálunk jellemzően a nők. Miközben az ő fizetetlen munkájukat kiapadhatatlan erőforrásnak tekintik - pedig nem az. Mindezt egyének nem tudják egy helyes attitűddel megváltoztatni.
A gondoskodás intézményrendszerét bővíteni kell
Belátható, hogy az intézményes kisgyerekellátás és idős-gondozás bővítéséhez több állami szerepvállalás szükséges. Függetlenül attól, hogy ki mit gondol arról, hogy hol a nő helye, és hol a gyerek helye életének első három évében. Egyetlen fizetésből ma nem lehet megélni Magyarországon, a „kenyérkereső férj és háztűzőrző feleség” múltba visszavetített mítosza nem alternatíva a magyarok túlnyomó többsége számára.
A „gondoskodás” szó kapcsán elsősorban a gyerekellátásra gondolunk, pedig arra a tényre is több figyelmet kellene fordítanunk, hogy a korábbinál tovább élünk, és tovább szorulunk gondoskodásra. Az idős-gondozásnak mind az intézményrendszere, mind a feladatot privátban végzők társadalmi és anyagi megbecsültsége és megsegítése katasztrofális állapotban van. Ha nem teszünk semmit, ez egyre rosszabb lesz.
Nem állítom, hogy ne lenne teendő a szemléletformálásban. „Apának lenni jó”; „Pelenkázz, tovább élsz” - ezek mind-mind fontos üzenetek ott, ahol a nőknek kilóg a bele, és még mindig úgy beszélünk a férfiaknak az otthoni munkákhoz való hozzájárulásáról, hogy „besegít”.
De akár az egyénektől, akár egy családpolitikai csomagtól – és egy Baby boomtól - várni a megoldást strukturális kérdésekre, sem nem igazságos, sem nem reális. Ha a jó minőségű és mindenki számára elérhető egészségügy, oktatás és gondoskodási infrastruktúra hosszú távon fontos nekünk, akkor érdemesebb a komolyabb kérdéseket is feltennünk a globális gazdasági környezet által alakított mozgástérben. És értékviták helyett érdemesebb az emberek materiális valóságából fakadó problémáira keresni a megoldásokat.
(Ez a cikk a Kettős Mércén megjelent írás rövidített és szerkesztett változata.)
