LEMEZEKET FEL - Fájó, nyílt seb égett

Peppino Gagliardi zokogásban tört ki 1972. február 26-án. Az akkor harminckét esztendős komponista-énekest az ríkatta meg a széles nyilvánosság előtt a San Remó-i fesztivál színpadán, hogy Come le viole (Mint a violák) című dala csupán második díjat nyert a híres-neves seregszemlén. A pálmát Nicola di Bari száma, az I giorni dell'arcobaleno (A szivárvány napjai) vitte el, azaz hasonlóképpen erős volt a mezőny, mint egy évvel korábban, amikor szintén Nicola di Bari nyert, mégpedig az Il cuore e uno zingaróval (a Népszavához ezer szállal kötődő Vándor Kálmán „hazabeszélő" magyar szövegével: A szívem egy vándorcigány) a Ricchi e Poveri trió Che sarája (Mit remélsz?) előtt.

Amúgy egész Itália könnyezett, mert Gagliardi „ezüstérmes" száma már-már olyan hatással volt az olaszokra, akár honfitársainkra – s még megannyi náció képviselőire – Seress Rezső Szomorú vasárnapja. Azzal az alapvető különbséggel, hogy a Violáktól a hallgatók közül senki nem akart öngyilkos lenni... Tragikus tény viszont, hogy a szám magyar változatát éneklő Szécsi Pálnak ez volt utolsó felvételei egyike, mielőtt 1974 tavaszán, alig harminc esztendős korában végzett magával. (A Violák nagylemezt – amelyen a címadó nóta mellett olyan számok szerepeltek, mint a Hep Stars elnevezésű svéd együttestől átvett Carolina, továbbá Albinoni Adagiójának feldolgozása, aztán a Christine de Pisan verse nyomán írt Bús szívből énekelni, valamint Ihász Gábor Hidd el vagy Máté Péter Éjszakák és nappalok című szerzeménye – 1976-ban jelentette meg a Hungaroton.)

Viszont az eredeti dal hasonlóképpen ismertté vált mindenütt, akár a Seress-kompozíció, sőt a modern kori digitális felmérések szerint az operák és a filmzenék után ezt az olasz művet hallgatták eddig a legtöbben. (Azért nem kell félteni Domenico Modugno Volaréját, Rocco Granata Marináját, Tony Renis Quando Quandóját, Bobby Solo Una lacrima sul visóját, Adriano Celentano Azzurróját, Toto Cutugno L'Italianóját vagy Gianni Morandi Il ginocchio da te című slágerét sem. Ez utóbbi tizenhét héten át, 1964. július 18-tól november 14-ig állt az itáliai slágerlista élén. Ehhez képest semmiség, hogy Di Bari Chitarra suona piu pianója a szivárványos diadal évében január 29-től március 11-ig telepedett meg a lajstrom tetején.)

Az „olasz Aznavournak" hívott Gagliardit megelőző Di Bari messziről érkezett a paradicsomba: tízgyermekes parasztcsalád legkisebb csemetéjeként nőtt fel az alig háromezer lakosú Zapponetában. Ám nem sokkal az után, hogy vetélytársa 1962-ben előállt a korabeli divatot követő Madison Italianóval, már ő is bemutatkozott a Piano pianino (Lassan, lassacskán) című dallal. Erre a zsengére azért kevesen emlékeznek... (Pedig fülbe mászott.) A szivárvány napjai viszont még az eurovíziós dalfesztiválra is eljutott, de Edinburgh-ben skót volt hozzá a sors: tíz elfeledett szám, valamint a New Seekers Beg, Steal or Borrow című, a brit slágerlistán másodikként jegyzett dala mögött csupán a tizenkettedik helyet szerezte meg. A pálmát bizonyos Mary Roos Nur die Liebe lässt uns leben (Csak a szerelem hagy bennünket élni) című német remeke vitte el; negyvenmilliós kérdés, hogy vajon tud-e valaki valamit a hamburgi győztesről?)

A Skóciában leszavazott, Ibériában viszont közkedvelt, spanyol lemezek sorát megjelentető Di Bari 1972-es nyerő számát itthon Korda György adta elő, ám nem volt olyan átütő sikere vele, mint Szécsinek a Violákkal, Kovács Katinak a Mit remélsz?-szel vagy Koós Jánosnak a Vándorcigánnyal. Az utóbbi szövegét V. K., a virtuóz közvetítő úgy telibe találta, hogy a bánatos Gagliardi annak idején együtt énekelhette volna az idén már a nyolcvan felé közeledő Koóssal: „A szívem mélyén fájó nyílt seb égett, úgy égett, úgy égett..."