Visegrád: itt a vége

Az évszázados hagyományokon alapuló együttműködés 2015-ig inkább szimbolikus jellegű volt, a menekültválság azonban úgy hozta, hogy a négy kelet-közép európai állam kormányának rövidtávú politikai érdeke egybevágott. Fico Szlovákiája és az orbáni Magyarország korábban is rokon vonásokat mutatott a korrupciót, a populizmust és az igazságszolgáltatásra való nyomásgyakorlást illetően, az autoriter duót pedig tökéletesen kiegészítette a (Kaczinsky által távvezérelt) Beata Szydlo-féle Lengyelország. Mivel Csehország eredendően hajlamos az euroszkepticizmusra, minden adott volt ahhoz, hogy a menekültválság újra felébressze az együvé tartozást, és egy valós súllyal bíró hatalmi ellenpólus alakuljon Angela Merkel menekültpolitikájával szemben.

Az esély 2017 tavaszáig élt, amikor Csehország és Szlovákia megváltoztatta álláspontját, és a 2015-ös uniós apokalipszis prognózisa helyett valós forgatókönyvvé váló kétsebességes Európa belső magját jelölte meg célként. Míg a visegrádi „erőgóc” egyetlen hatalmi terméke egy bukott kereset a menekültkvótákkal szemben, addig Csehország és Szlovákia egy a visegrádinál mélyebben intézményesült együttműködés, az Ausztriával hármasban megalkotott Slavkovi háromszög keretében igyekszik pozitív, előremutató közös álláspontot megfogalmazni Európa jövőjét illetően. A slavkoviak rövid fennállásuk óta egy sor mélyreható kérdésben megegyeztek (közlekedés, oktatás, gazdaság összehangolása, infrastrukturális beruházások), de a magyar közbeszédben egyáltalán nem esik szó róluk, annak ellenére, hogy az S3 teljesen eljelentéktelenítheti a V4-et.

Az együttműködést a csehek kezdeményezték, hogy erősítsék a régióban betöltött szerepüket, ehhez pedig tökéletes partner volt a keleti szomszédait újra megtalálni akaró Ausztria. Mivel Szlovákia gazdaságilag ezer szálon kötődik a két országhoz (Csehországgal emellett történelmi és kulturális rokonság is fennáll), a kistestvér is meghívást kapott.

Északi szomszédunk a dzurindai liberális gazdaságpolitika hatására gazdasági teljesítmény terén mára megelőzte Magyarországot. 2006 után nacionalista-populista fordulat következett be, és az Orbánéhoz hasonló rendszer épült ki Szlovákiában, amelynek domináns ereje a Robert Fico-féle Smer. A szlovák kormányfő vezetési stílusában és retorikájában korábban orbáni vonásokat mutatott, a menekültválság kirobbanása során pedig mind sűrűbbé váltak az egyeztetések a két miniszterelnök között. 2017 nyara óta azonban Fico fő politikai célja a korábban Juncker, majd Macron által vizionált kétsebességes Európa magjához való tartozás, amit olyan vehemensen és agresszív stílusban képvisel a nyilvánosságban, mint Orbán a sorosozást vagy a migránsozást. Szerinte Szlovákiának a Nyugattal, Németországgal és Franciaországgal kell tartania, nem pedig a Kelettel.

Az irányváltás aligha független a belpolitikai folyamatoktól, a Bugár Béla vezette, alapvetően EU-párti Híddal történő koalícióalakítástól, és attól a ténytől sem, hogy a szlovák társadalom nagy része integrációt akar. Persze, aki azt gondolja, hogy az inkább pragmatikus, mint ideologikus Bugár meg tudja reformálni Ficot, az nem igazán ismeri a szlovák miniszterelnök politikai erejét.

Hogy a korábban migránsozó, EU-kritikus smeres álláspont hosszútávon tarthatatlan lesz, eleve borítékolható volt - Szlovákia legalább annyira kitett az EU-s forrásoknak, mint Magyarország, és sokkal jobban függ a nyugati autóipari vállalatoktól. Ráadásul euroövezeti tagként eleve a belső maghoz tartozik.

A kommunikáció hirtelen fordulatára ugyanakkor sokkal kézenfekvőbb magyarázat a politikai érdek. A tavaly márciusi választásokra Fico még a menekültválság politikai napirenden tartásával hangolt, „Megvédjük Szlovákiát” kampánya ugyanakkor csúfos kudarccal zárult, míg a burkoltan fasiszta „Mi Szlovákiánk Néppárt” a semmiből tört fel 10 százalékos párttá. A pragmatikus Ficonak hangnemet kellett váltania, így lecsapott a Dzurindáék után üresen tátongó Európa-párti űrre. A váltás nem okozott nehézséget: most is a társadalom megfélemlítése a cél, csak éppen a menekültválság helyett a mag-Európából való kimaradástól kell félni – attól, hogy Szlovákia számára a kimaradás csak súlyos társadalmi-gazdasági károk esetén valósulhat meg.

Hasonló a helyzet Zeman országában is: noha a cseh társadalom és politikai elit erősen megosztott az európai integráció tekintetében, az országot áthatja egyfajta felsőbbrendűség a visegrádi országokkal szemben. A menekültkérdésben fellángoló populizmus esetükben is csupán egy ideiglenes politikai téma volt, amelyhez épp kapóra jöttek a visegrádi államok. A csehek sokkal inkább rokonszenveznek Ausztriával, gazdaságilag pedig a többi visegrádi országnál jóval mélyebben integráltak az EU-ba – az utóbbi hónapok közbeszédében egyre-másra jelennek meg a vélemények, melyek szerint az eurót be kéne vezetni. Szlovákia már kezdeményezte is az eurogroupban a csehek megfigyelői tagságát. A csehek számára a visegrádi együttműködés nem csupán egy kiüresedett, célját vesztett ügy, hanem egyenesen teher. Az orbáni retorika miatt úgy érzik, Nyugaton megbélyegzik az összes tagállamot, ami az ő integrációjuk előrehaladásának az akadálya is: kínossá vált nekik a V4-tagság.

De ha ennyire kiüresedett a V4, és a tagállamok fele egyértelműen nyugatra húz, akkor miért halljuk azt Szijjártó Pétertől nap mint nap, hogy a V4 keretein belül együtt harcolunk Brüsszel betelepítési politikájával szemben? Azt, hogy a V4 széthullik, már a lengyelek is látják, mi akkor miért nem akarjuk észrevenni? Nos, ha félretesszük a tényt, hogy kampány van, és a félelemnél nincs nagyobb mozgósító erő, akkor is van egy nyomós ok a torzításra: nagyon kellemetlen lenne bevallani, hogy egyedül maradtunk. A külügyminiszter érvelése rendre kimerül annyiban, hogy Slavkov is csak egy nyugati provokáció, a V4 valójában erős és rendíthetetlen, ennek azonban semmilyen valóságalapja nincs. A V4 eleve egy alig intézményesült, szimbolikus szervezet volt, amely csupán a tagállamok rövid ideig fennálló politikai érdeke miatt kerülhetett reflektorfénybe (máskülönben ezen tagállamok egymással szemben is egy sor ütközőponttal bírnak), ráadásul a magyar külpolitika eleve csak egy célt szolgál - a belpolitikai hatalom megtartását -, így nem is érzi feladatának a valóságra történő reflektálást.

A szlovákok okosabbak voltak: Miroslav Lajčák külügyminiszter meglehetősen erős diplomáciai apparátust működtet, nem meglepő, hogy neve korábban felmerült a lehetséges ENSZ-főtitkárok között, míg az erre pályázó Áder, hiába öltözött „zöldbe”, esélytelen volt. Az sem véletlen, hogy Peter Kažimir pénzügyminiszter neve is felmerült mint a közös európai pénzügyminisztérium lehetséges első emberéé. Magyarországon viszont a külpolitikai apparátus leépítése zajlik, hiszen a centralizált hatalmi rendszer nem tűrhet meg erős alrendszereket. Ennek pedig az lett az ára, hogy Magyarország teljesen egyedül maradt.

Ha Európa változni akar, akkor bizony változni is fog, akkor is, ha Orbán szándéka más: amennyiben ő lesz még akkor az ország miniszterelnöke, neki is el kell döntenie, hogy együtt akar-e haladni a kontinenssel, vagy kívül kíván maradni. A válasz nem egyértelmű, az első opcióra is utalnak ugyanis jelek: Orbán (szóban) elképzelhetetlennek tartja, hogy az EU kétsebességes legyen, és Magyarország a perifériára szoruljon. Vagyis harcos retorika ide vagy oda, egy esetleges választási győzelem, az indulatok lecsillapodása és az ellenzék megsemmisítő veresége után könnyen lehet, hogy más választás nem lévén, Orbán a mélyebb integráció útjára lép. Aki ma még nem tudja ezt elképzelni, az gondoljon arra, hogy a szlovák szavazók sem tudták öt-hat évvel ezelőtt.