Nyögés a vége

A budapesti olimpiáról azért nem lesz népszavazás, mert a többség nem olimpiát szeretne Budapesten, hanem működő várost (üzembiztos metróval, hatékony egészségüggyel, megfizethető lakhatással), a Fidesz viszont stadionokat akar építeni. Konklúzió: a nép nem szavazhat, ellenben stadionokat építünk.

A Városliget beépítéséről azért nem lesz népszavazás, mert a többség nem múzeumi negyedet szeretne csinálni a Ligetből, hanem csöndes, tiszta levegőjű és biztonságos parkot, a Fidesz viszont betonozni akar. Konklúzió: a nép nem szavazhat, ellenben folyik a beépítés előkészítése.

Orbán Viktor Várba költözéséről és a kulturális létesítmények kiebrudalásáról azért nem lesz népszavazás, mert a többség nem tiltott várost csinálna a Várból, hanem megőrizné a történelmi negyed eddigi funkcióit, a Fidesz vezetője viszont odaföntről akarja szemmel tartani az ő országát. Konklúzió: a nép nem szavazhat, ellenben a kormányfő új székhelye már épül, százmilliárdokért.

A Római-parti mobilgátról azért nem lesz népszavazás, mert a többség nem mobilgátat szeretne a Rómain, hanem fákat, természetes vízpartot és nyugalmat, a Fidesz viszont olyan megoldást akar, ami lehetővé teszi, hogy Garancsi és társai nyugodtan építkezhessenek az árterületen. Konklúzió: a nép nem szavazhat, ellenben zavartalanul folytatódik a mobilgát engedélyezése.

Aki esetleg valamiféle ismétlődő mintázatot vél fölfedezni a fölsorolt ügyekben, tegye föl magának a költői kérdést: egyedi, összefüggéseikből kiragadott esetekben állítottuk-e pellengérre a kormányt, vagy sikerült rámutatnunk a jelenkori hatalomgyakorlás egyik jellegzetességére. A válasznak 2018 tavaszáig nincs gyakorlati jelentősége, tanulságul is legfeljebb annyi kínálkozik: lehet – akár ciklusokon át is – mást akarni, mint a nép, de előbb-utóbb azért mindig nyögés lesz a vége.

Szerző
2017.10.18 08:09

Századvég-vég

Hogy Orbán Viktor megint füllentett, abban már nincs semmi érdekes. Ám ezúttal a sajtóval, a nyilvánossággal kapcsolatban rugaszkodott el az igazságtól, amit már csak szakmai okok miatt sem szívesen hagynánk szó nélkül. 
Alig két héttel azután, hogy – jókora derültséget keltve – bemondta az Európai Parlamentben: soha nem vetemednének arra, hogy elhallgattassák azokat, akik nem értenek velük egyet, a miniszterelnök a saját háza táján mutatta meg, hogy mennyit ér a szava: azonnali hatállyal bezúzták és az internetről is eltüntették a Századvég folyóirat (immár) utolsó számát, a szerkesztőséget pedig szélnek eresztették egy kismértékben kormánykritikus, a járadékokkal foglalkozó összeállítás miatt. 
A Századvéget Orbán és barátai alapították Bibó-kollégistaként 1984-ben, a társadalomelméleti folyóirat a rendszerváltást megelőző erjedés közepesen jelentős orgánuma volt. Sokat elmond arról, ami felé tartunk (és amerre Orbán maga is tart), hogy Kádár és a pártállami cenzúra mellett simán elélt, most meg az új egypártrendszer bedarálja. 
Az eset ugyanakkor nem csak azért érdemel figyelmet, mert rámutat egy jelentős különbségre a két korszak között, t. i. akkor kifelé evickéltünk az elnyomásból, most meg naponta jönnek olyan húzások, amiket még tegnap is elképzelhetetlennek tartottunk volna. Izgalmas a téma is, ami miatt a lapnak épp most kellett meghalnia: az orbáni kapitalizmus (?) modelljében központi szerep jut a járadékvadászatnak, vagyis annak, hogy a kormányhű oligarchák kezére juttatott gazdasági szektorokban az állam határozza meg – jogszabályokkal, adminisztratív árazással, monopóliumok létrehozásával – a jövedelmezőséget, a piac helyett a politika logikája működteti az üzletet – nyilván erről is írt az obsitot kapott szerzőgárda. 
És persze ott van még a sajtószabadság is, amelyről Orbán Viktor azt szokta mondani a kritikusainak: nincs vele gond, nálunk mindent meg lehet írni. Nos, most – a Népszabadság, a Magyar Nemzet és a többiek után – a századvégesek is megtapasztalták, hogy ebben az állításban mennyi az igazság.
2018.09.26 09:00
Frissítve: 2018.09.26 09:01

Népviseletben

Végignéztem egyszer az interneten, ahogy Ri Cshunhi, az észak-koreai Központi Televízió veterán bemondónője drámai mimikával és zengzetes hangon bejelenti a világnak, hazája sikeres hidrogénbomba-kísérletet hajtott végre. Tekintve, hogy egy árva szót sem tudok koreaiul, vihoghattam volna is a pongyolára emlékeztető népviseletbe öltözött, villámló szemű öregasszonyon, de összeszorult a gyomrom. Elvégre a ripacs színészi alakítás mégiscsak azt tanúsította, hogy egy cinikus diktátor kezében vagyunk. 
Magyarul viszont egész jól tudok, ezért aztán a drámai kivitel mellett a hatásvadász tartalom is indokolja, hogy Kövér László nagyjából minden megszólalásakor rám jön a lábrázás. Ő persze ezért van, mondhatni ő a Fidesz inkvizíciós tagozata, aki egyszerre antikommunista, antilibierális, antigyurcsány, antibohófiatal, antinő, antiminden, ami nem Orbán Viktor. A szúrósszemű-magyarbajszú konzervatív mosolytalan szigorúsággal követte a pártvezetőt a párt minden bakugrásszerű ideológiai fordulatában, míg végül kikötött az immár évtizedes szerepnél: ő az, aki tiszteletet követel az ezerszer meggyalázott törvényhozásnak. 
Pártja lábbal tapossa a jogállamot, buborékot fúj az alkotmányosságból, képviselői indítvánnyal ír át alapvető rendszereket, elhallgattatja az övétől eltérő véleményeket, a törvény erejével csal el választásokat. Kövér doktor pedig úgy háborodik fel az ellenzék bármely halovány munkavégzési kísérletén, mint a pedellus, amikor elhagyott büdös zoknit talál az iskolai könyvtárban.  
Lehet persze kommunistázni, gyakorló elmebetegezni, cinikusnak és megvásároltnak bélyegezni az Európai Parlament azon tagjait is, akik megszavazták a Sargentini-jelentést, ahogy ezt a házelnök tette az ötös számú tagkönyv birtokosának műsorában. De Európát ez a viszolyogtató produkció aligha fogja meggyőzni a magyar kormány igazáról. 
2018.09.26 09:00
Frissítve: 2018.09.26 09:02